Vége van

 Ez a kis novelát úgy értem, hogy hogy ne derüljön ki Kikről is van szó. Persze vannak utalások de azok bárkik lehetnek. Én bőgve írtam :D

A testem lángol, nem tudok tisztán gondolkozni!
Nem hiszem el, hogy tényleg megtettem, tényleg megöltem Őt.
Őt aki mindig kiállt mellettem, aki mindig ott volt ha kellett nekem.
 És most halott.
Nincs többet, egyszerűen már nem létezik. Soha többet nem fogja kitárni gyönyörű szárnyait, hogy engem védelmezzen . Soha többé nem fog rám mosolyogni, nem fogja megfogni a kezemet, nem fog megcsókolni.
Térdre rogyok és a tetemre borulok.   Még meleg a bőre, még mindig áramlik a szervezetében a vér. Csak már a szíve nem dobog, már soha többé nem is fog.
Miattam.
Én vagyok a hibás, miattam halt meg. Engem védett utolsó perceiben is. Újra magam előtt látom ahogyan elém veti magát, hogy a testével védelmezzen.  A könnyeim gyorsan törnek elő belőlem, de nem bánom.  Természetesnek veszem, szinte már vártam rájuk.  A homlokomat, a homlokának támasztom. Érezni akarom még egyszer utoljára, milyen a közelében lenni. 
Önző vagyok, de azt kívánom bár ezer meg ezer nő, férfi, gyerek feküdne itt.
Csak neki ne kelljen. Csak őt ne veszítsem el.  
Valaki megérinti a vállamat, de nem nézek fel, hogy megtudjam ki az.  Nem érdekel senki más csak Ő.  Tudom már csak másodperceim vannak hátra, és végérvényesen el fogom veszíteni.
- Mennünk kell. Gyere, itt veszélyben vagyunk.- hallok egy idegen mély, öblös hangot a vállam fölött.  A tudatom mélyén tudom, hogy fel kéne ismernem ezt a hangot, már többször is hallottam. Csakhogy nem fordítok rá több figyelmet, hogy megtudjam ki is a hang tulajdonosa. Egyszerűen nem érzem fontosnak. Igazából minden ami eddig fontos volt nekem, most értelmét veszti.   Még közelebb húzom magamat Hozzá, átölelem.
Miért halt meg? Mert az emberiséget, engem védett.
Mind tudtuk mire válalkozunk mikor jelentkeztünk erre a feladatra, de mégis, erre egyikünk sem számított.  Eddig csak szavak voltak, az  „én meghalnék érted”, és za „ az emberekért mindent”. Semelyikünk sem gondolt bele a jelentésükbe. És most egyszerre a szavak értelmet nyertek. Ha tehetném, minden egyes hangot, betűt ami ezekben a mondatokban van, szét tépném, megégetném.
Mert ezekért a szavakért halt meg a szerelmem.  Könnyű csókot lehelek a homlokára, de az már jéghideg.
Ebben a pillanatban eltűnik a fájdalom, a bűntudat, a düh.
Minden.
Üres vagyok belül, nem érzek semmit. 
Az Ő halálával én is meghaltam. Igazából, már rég halott vagyok de csak most haltam meg ténylegesen. Nincs  lelkem, nincs amióta megjártam a poklot. Legalábbis addig nem volt amíg először találkoztam volna Vele.  Akkor egy kis időre megint éltem, megint képes voltam érezni, képes voltam szeretni. De aztán elvették Őt tőlem, és újra darabokra törtem.  Egészen tegnapig azt hittem, hogy elhagyott minket, pedig csak engem védett, hogy távol tartotta magát tőlem.  
Tegnap óta, megint volt életem, megint volt miért várnom a holnapot.
És most, hogy megint találkoztam vele.. Most halott. 
A számat az ő szájához érintem, hogy még egyszer utoljára egymásé lehessünk. De ez már nem volt igaz csók,  csak éppen, hogy össze ért a szánk.
Most már végérvényesen eltűnt.
Az a test amit ölelek már nem Ő.
Ő már csak egy gazdatest, akiben már nincs benne a szerelmem.   Egyszer csak kipattannak a szemei és fényesség árasztja el a testét.  Be kell hunynom a szememet. Mikor újra kinyitom a szerelmem szárnyai  már szét vannak terülve a poros földön.  Elámulok a gyönyörűségétől, és eláraszt a feltétlen imádat amit Iránta érzek.  
-Vége van.- hallatszódig egy hang a fejemben.  Igazat adok ennek a hangnak.
Tényleg vége van.
Neki és Nekem is egyaránt.

                         

ebben az irományban benne vannak a saját irományaim, a sorozat, minden.