Ps.: tök büszke vagyok, hogy ennyien tiszteltek meg azzal, h kitehetem a ficceiteket. Ezután is ha valaki ír valamit és szeretné ha a többiek elolvasnák nyugodtan szóljon mert nagyon szívesen kiteszem azt az oldalra :)
Castiel nem találkozott a Winchester tesókkal, hanem a mennyben maradt. De egy angyal a földön gyilkolja az angyalokat. Castielt bizták meg, hogy kapja el. Meg is találta, de akkor már a démonok kezében volt. Hogy eltudjanak menekülni egy régi házba rejtette el magukat, csakhogy nem tudnak vissza menni a mennybe, csak ha egy angyal viszi vissza őket.
Castiel így össze van zárva az angyal gyilkos Erica-val
Idegesen húzom össze magam. Nem tudom, mit mondhatnék Casnek.
- Castiel…- nyitom ki a szám, majd rögtön be is csukom.
Castiel kimérten fordul felém, szinte undorodva. Ekkor értem meg, hogy még mindig nem kedvelt meg, nem fogadott el. Még mindig gyilkosnak tart, egy olyannak méghozzá, aki a saját családját öli.
Erre a gondolatra megrázom magam, próbálom eltűntetni a láthatatlan láncokat, amik az emlékeimhez kötnek. De képtelen vagyok, a bűntudat, örök életemre bennem marad.
Lábaimmal feljebb lököm magam az ágyon, hogy még messzebb kerüljek Castiel vádló tekintetétől.
Mikor megint az ablak felé fordul, csak akkor merek megint rá nézni. Magamban elismerem figyelemre méltó porhüvelyét: tökéletesen illik Castielhez.
Az este szépen lassan kúszik be a régi házba. Elér mindent, így minket is.
Igaz, Cas még mindig az ablak előtt áll, várja a fivéreit. Olyan szívesen magyaráznám el neki a helyzetünket, a helyzetemet. De tudom, hogy úgyse figyelne rám, vagy egyszerűen eltűnne. Ő elmehet, csak én vagyok ide zárva, és addig itt is leszek, amíg vagy Cas, vagy valamilyen másik angyal ki nem enged.
Bár az angyaloknak nincs szüksége alvásra, mégis fáradtnak érzem magam. Lassan kikászálódok az ágyból, és az ajtó felé indulok. Talán ösztönösen indulok a szabadságom felé.
De Cas hirtelen elém lép. Nem ér hozzám, még rám sem néz, csak érzékelteti a helyzetet. Megilletődve hajtom le a fejem, és hátrálok pár lépést. Tudom, hogy nem kell bocsánatot kérnem, tudja, hogy mire gondolok, mégis kimondom:
- Sajnálom… elfelejtettem. – nyögöm ki nagy nehezen.
Vissza sétálok az ágyhoz, de most olyan undorítónak találom mint még soha.
A nappali felé veszem az irányt, remélve, hogy ott békét lelek Castiel jelenlététől.
- Castiel…- nyitom ki a szám, majd rögtön be is csukom.
Castiel kimérten fordul felém, szinte undorodva. Ekkor értem meg, hogy még mindig nem kedvelt meg, nem fogadott el. Még mindig gyilkosnak tart, egy olyannak méghozzá, aki a saját családját öli.
Erre a gondolatra megrázom magam, próbálom eltűntetni a láthatatlan láncokat, amik az emlékeimhez kötnek. De képtelen vagyok, a bűntudat, örök életemre bennem marad.
Lábaimmal feljebb lököm magam az ágyon, hogy még messzebb kerüljek Castiel vádló tekintetétől.
Mikor megint az ablak felé fordul, csak akkor merek megint rá nézni. Magamban elismerem figyelemre méltó porhüvelyét: tökéletesen illik Castielhez.
Az este szépen lassan kúszik be a régi házba. Elér mindent, így minket is.
Igaz, Cas még mindig az ablak előtt áll, várja a fivéreit. Olyan szívesen magyaráznám el neki a helyzetünket, a helyzetemet. De tudom, hogy úgyse figyelne rám, vagy egyszerűen eltűnne. Ő elmehet, csak én vagyok ide zárva, és addig itt is leszek, amíg vagy Cas, vagy valamilyen másik angyal ki nem enged.
Bár az angyaloknak nincs szüksége alvásra, mégis fáradtnak érzem magam. Lassan kikászálódok az ágyból, és az ajtó felé indulok. Talán ösztönösen indulok a szabadságom felé.
De Cas hirtelen elém lép. Nem ér hozzám, még rám sem néz, csak érzékelteti a helyzetet. Megilletődve hajtom le a fejem, és hátrálok pár lépést. Tudom, hogy nem kell bocsánatot kérnem, tudja, hogy mire gondolok, mégis kimondom:
- Sajnálom… elfelejtettem. – nyögöm ki nagy nehezen.
Vissza sétálok az ágyhoz, de most olyan undorítónak találom mint még soha.
A nappali felé veszem az irányt, remélve, hogy ott békét lelek Castiel jelenlététől.
- Nem jönnek. – mondom, már szinte magamnak.
Megszoktam, hogy nem figyel rám, már vagy 2 napja folyamatosan, csak az ablakon át bámulja a kinti világot.
De most mégis felém billenti a fejét, kérdőn. Vigyort csal az arcomra, magam sem értem, hogy miért örültem meg ennyire a figyelmének.
- Azt akarják, hogy itt végezz velem… vagy, hogy én veled. – hadarom. Eszembe se jut hazudni, most, hogy érdekli a mondani valóm. – Nem olyan szentek a testvéreink.
Castiel hirtelen feláll, és elém guggol.
A szívem akaratlanul is belefacsarodik a látványba. Olyan gyönyörű arca van, olyan „ártatlan-kisfiús” beütése. Rövid fekete haja rendezetlenül mered az égnek, íves ajkai pedig szorosan egymásra vannak csukva. Cigaretta- és borotva hab illat csapja meg az orrom, majd hamar beazonosítom a porhüvelye szokásainak.
Kedvem támad megérinteni e angyali arcot, beletúrni a dús hajba, és mosolyt csalni az ártatlan arcra. Az ajkamba vájom fogaim, kezeimet pedig a hátam mögé kényszerítem.
Hangtalanul fürkészi az arcom, de nem bánom, mert így van „alibim” bámulni az övét.
Kezei hirtelen elindulnak felém, én pedig epekedve várom, hogy megérintsék a testem. De fél úton megáll, és visszahúzza a kezeit.
Közelebb hajolok, szinte összeér az orrunk.
- Igazat mondok. Te is érzed. – suttogom.
Próbálok magabiztosnak tűnni, de fogalmam sincs, hogy mit érez, vagy gondol. A mutató ujjam, mintha csak külön életet élne-, megérinti az arcát.
Pár másodpercig egyikünk sem szólal meg, csak egymást figyeljük. Egy pillanatra mintha lehunyná a szemét, és mosolyogna. De a következő pillanatban egy durva mozdulattal lesodorja az ujjam, és visszaáll az ablakhoz.
Elkeseredett sóhaj tör fel belőlem, és kirohanok a konyhába.
Megszoktam, hogy nem figyel rám, már vagy 2 napja folyamatosan, csak az ablakon át bámulja a kinti világot.
De most mégis felém billenti a fejét, kérdőn. Vigyort csal az arcomra, magam sem értem, hogy miért örültem meg ennyire a figyelmének.
- Azt akarják, hogy itt végezz velem… vagy, hogy én veled. – hadarom. Eszembe se jut hazudni, most, hogy érdekli a mondani valóm. – Nem olyan szentek a testvéreink.
Castiel hirtelen feláll, és elém guggol.
A szívem akaratlanul is belefacsarodik a látványba. Olyan gyönyörű arca van, olyan „ártatlan-kisfiús” beütése. Rövid fekete haja rendezetlenül mered az égnek, íves ajkai pedig szorosan egymásra vannak csukva. Cigaretta- és borotva hab illat csapja meg az orrom, majd hamar beazonosítom a porhüvelye szokásainak.
Kedvem támad megérinteni e angyali arcot, beletúrni a dús hajba, és mosolyt csalni az ártatlan arcra. Az ajkamba vájom fogaim, kezeimet pedig a hátam mögé kényszerítem.
Hangtalanul fürkészi az arcom, de nem bánom, mert így van „alibim” bámulni az övét.
Kezei hirtelen elindulnak felém, én pedig epekedve várom, hogy megérintsék a testem. De fél úton megáll, és visszahúzza a kezeit.
Közelebb hajolok, szinte összeér az orrunk.
- Igazat mondok. Te is érzed. – suttogom.
Próbálok magabiztosnak tűnni, de fogalmam sincs, hogy mit érez, vagy gondol. A mutató ujjam, mintha csak külön életet élne-, megérinti az arcát.
Pár másodpercig egyikünk sem szólal meg, csak egymást figyeljük. Egy pillanatra mintha lehunyná a szemét, és mosolyogna. De a következő pillanatban egy durva mozdulattal lesodorja az ujjam, és visszaáll az ablakhoz.
Elkeseredett sóhaj tör fel belőlem, és kirohanok a konyhába.
Tenyeremet a mosdó hideg márványának nyomom, és próbálok némi észt erőltetni az agyamba. De csak Castiel arca van előttem, hogy mennyire elítél, mennyire esélytelen, hogy meghallgasson. Meglepődve nézek végig magamon: egy könnycsepp hagyja el az arcom.
10 angyalt gyilkoltam meg, a testvéreimet, de egy könnycseppet sem hullattam értük. És most, hogy egy senki házi angyalka nem hallgat meg, és nem ad egy esélyt se, most bezzeg elkeseredve bőgök.
De nem tudom tartoztatni magam, erőtlenül esek térdre, és sírom el magam.
Próbálok vissza emlékezni, hogy miért kezdtem el ezt az egészet, de nem megy. Cas nyílván kitörölte azokat az emlékeket is. Pedig valami szörnyűt tettek velem, ezért fordultam ellenük.
Homlokom a falnak döntöm, és átadom magam az elkeseredésnek.
- Erica? – hallom a hátam mögül fogva tartóm hangját.
Remegő kezekkel kapok az arcomhoz, és törlöm le könnyeimet. A mosdóba kapaszkodva felhúzom magam, és Castiel felé fordulok.
Meglepve látom, hogy ijedt arccal vizsgál.
- Én… én csak…- próbálom folytatni az értelmetlen magyarázkodásom, de a sírás megint feltör belőlem.
Castiel hirtelen mellettem terem, és elkapja a derekam, ezzel akadályozza meg, hogy megint a földre essek.
A fejemre kapom a kezem.
- Valami nem… nem stimmel… ez az érzés…- zihálom. Annyira hasonlít azokra a rohamokra, mikor még nem voltam képes eltűntetni a gyilkosságaim után maradt nyomokat. De Castiel megmentett ebben a helyzetben ez nem lehet ugyan az… de mégis… elszörnyedve kapom el Cas tekintetét. – Nem lehet… nem…
10 angyalt gyilkoltam meg, a testvéreimet, de egy könnycseppet sem hullattam értük. És most, hogy egy senki házi angyalka nem hallgat meg, és nem ad egy esélyt se, most bezzeg elkeseredve bőgök.
De nem tudom tartoztatni magam, erőtlenül esek térdre, és sírom el magam.
Próbálok vissza emlékezni, hogy miért kezdtem el ezt az egészet, de nem megy. Cas nyílván kitörölte azokat az emlékeket is. Pedig valami szörnyűt tettek velem, ezért fordultam ellenük.
Homlokom a falnak döntöm, és átadom magam az elkeseredésnek.
- Erica? – hallom a hátam mögül fogva tartóm hangját.
Remegő kezekkel kapok az arcomhoz, és törlöm le könnyeimet. A mosdóba kapaszkodva felhúzom magam, és Castiel felé fordulok.
Meglepve látom, hogy ijedt arccal vizsgál.
- Én… én csak…- próbálom folytatni az értelmetlen magyarázkodásom, de a sírás megint feltör belőlem.
Castiel hirtelen mellettem terem, és elkapja a derekam, ezzel akadályozza meg, hogy megint a földre essek.
A fejemre kapom a kezem.
- Valami nem… nem stimmel… ez az érzés…- zihálom. Annyira hasonlít azokra a rohamokra, mikor még nem voltam képes eltűntetni a gyilkosságaim után maradt nyomokat. De Castiel megmentett ebben a helyzetben ez nem lehet ugyan az… de mégis… elszörnyedve kapom el Cas tekintetét. – Nem lehet… nem…
Minden olyan homályos, minden olyan ésszerűtlen. Félve kapok a fejemhez, ami még mindig elviselhetetlenül sajog.
- Eirca! – hallom Castiel hangját egész közelről.
Automatikusan dobom el magam, csak ne legyek Cas közelébe. De nem számítok rá, hogy az ágy szélén fekszek. Castiel kezei mentenek meg.
- Pedig megbíztam benned. – suttogom, és meglepődve látom, hogy megrogy.
Gyilkos pillantással mérem végig zilált testét. Bármennyire is gyűlölöm e pillanatban, összetörik a szívem, hogy így kell látnom.
Hosszú ballon kabátja maga alá van gyűrve, nyakkendője kikötődve lóg a nyakában, arca pedig teljesen elgyötört. Minden dühöm elszáll, csak összetörni van erőm.
- Te… gyilkos vagy… nem… nem érezhetek semmit. – bizonygatja magának, én pedig rájövök, hogy mi a baja.
- Te aggódtál értem! – kiáltom el magam. Ezért fáj neki ennyire, hogy megbíztam benne, mert nem akart fájdalmat okozni.
- Miért tetted? – kérdem monoton hangon.
Ösztönösen kapom el a tekintetét. Magába roskadva ül az asztalnál, és végre figyel rám. Mikor látom, hogy nem folytatja, leülök elé.
- Miért hitetted el velem, hogy vége…- nem akarom kimutatni neki, hogy mennyire szenvedek. - … ennek az egésznek.
Nem néz rám, a földet bámulja.
- Miért okoztál még nagyobb fájdalmat?! Nem tudtam felkészülni… - hirtelen kiejtem a kezemből a Castielnek szánt teával teli bögrét. A kerámia millió darabokra hullik, akár csak a szívem. Hitetlenkedve folytatom. – De te tudtad ezt! Azért jöttél akkor oda hozzám, azért hagytad… hogy megérintselek! Hogy összeomoljak, mikor rájövök, neked még mindig gyilkos vagyok!
Hátrálva ütközöm bele a mosogatónak.
- Parancsot kaptam, hogy gyengítselek le. – válaszol. Már nyoma sincs az érző lelkének, visszatért a kimért, feszült Castiel.
Szó nélkül áll fel, és sétál ki a konyhából.
Kezeimet a mellkasomra kapom. Ugyan tudom, hogy lehetetlen, de úgy érzem mintha kettétört volna a szívem.
- Eirca! – hallom Castiel hangját egész közelről.
Automatikusan dobom el magam, csak ne legyek Cas közelébe. De nem számítok rá, hogy az ágy szélén fekszek. Castiel kezei mentenek meg.
- Pedig megbíztam benned. – suttogom, és meglepődve látom, hogy megrogy.
Gyilkos pillantással mérem végig zilált testét. Bármennyire is gyűlölöm e pillanatban, összetörik a szívem, hogy így kell látnom.
Hosszú ballon kabátja maga alá van gyűrve, nyakkendője kikötődve lóg a nyakában, arca pedig teljesen elgyötört. Minden dühöm elszáll, csak összetörni van erőm.
- Te… gyilkos vagy… nem… nem érezhetek semmit. – bizonygatja magának, én pedig rájövök, hogy mi a baja.
- Te aggódtál értem! – kiáltom el magam. Ezért fáj neki ennyire, hogy megbíztam benne, mert nem akart fájdalmat okozni.
- Miért tetted? – kérdem monoton hangon.
Ösztönösen kapom el a tekintetét. Magába roskadva ül az asztalnál, és végre figyel rám. Mikor látom, hogy nem folytatja, leülök elé.
- Miért hitetted el velem, hogy vége…- nem akarom kimutatni neki, hogy mennyire szenvedek. - … ennek az egésznek.
Nem néz rám, a földet bámulja.
- Miért okoztál még nagyobb fájdalmat?! Nem tudtam felkészülni… - hirtelen kiejtem a kezemből a Castielnek szánt teával teli bögrét. A kerámia millió darabokra hullik, akár csak a szívem. Hitetlenkedve folytatom. – De te tudtad ezt! Azért jöttél akkor oda hozzám, azért hagytad… hogy megérintselek! Hogy összeomoljak, mikor rájövök, neked még mindig gyilkos vagyok!
Hátrálva ütközöm bele a mosogatónak.
- Parancsot kaptam, hogy gyengítselek le. – válaszol. Már nyoma sincs az érző lelkének, visszatért a kimért, feszült Castiel.
Szó nélkül áll fel, és sétál ki a konyhából.
Kezeimet a mellkasomra kapom. Ugyan tudom, hogy lehetetlen, de úgy érzem mintha kettétört volna a szívem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése