A vihar előtti csend...(Reissa)

A kis történetemhez KÖTELEZŐ: http://www.youtube.com/watch?v=zWsHBpfpbK0&feature=related
Hogy jutott el szeretet angyalunk az istennel való beszélgetéséhez? Meglehet tudni ebből az apró novellából ;)
Elnézést ha nem nyeri el a tetszéseteket, de nem vagyok a legjobb formámban...


Castiel feszülten figyeli Crowley minden egyes mozzanatát. A pokol királya automatikusan készíti elő a kínzó eszközöket, talán egy kicsit túl szenvtelenül is.
- Hagyd békén őket. - jelenti ki még egyszer, ügyelve, hogy ne bicsakjon meg a hangja.
Crowley arca válaszul megrándul, de szótlanul hagyja a parancsot. Már megszokta, hogy Castiel pánikszerűen kapaszkodik a barátai életébe mind azért mert fontosak neki, és mind azért mert az ő létezésük az egyetlen bizonyíték arra, hogy ki is volt. És bár egyre jobban idegesíti ideiglenes társa viselkedése eddig mindig fejet hajtott az akarata előtt: a Winchesterek tabuk.
De most, hogy jó néhány emberét megölték, nem olyan biztos benne, hogy életben akarja hagyni a vadász fivéreket.
- Minden meg van a kapu kinyitásához? - kérdezi bizonytalanul az angyal.
Ugyan mindennél jobban vágyik a lelkek adta erőre, mégis fél egy kicsit a porgatórium kinyitásától. Maga sem tudja megmondani mi alapozza az erős menekülési vágyat, de minduntalan betudja az izgalomnak.
- Mit gondolsz, a vadászaid még nem jöttek rá a kis játékunkra? - válaszol egy kérdéssel a kérdésre. Nyájas mosollyal fordul a sápadt angyal felé. - Szerinted nem túl feltűnő, hogy egy hívásukra sem válaszolsz?
Castiel nyel egyet. Crowley csak a nyilván valót mondja ki, ő még is dühös ezért.
- Csak találd meg a kaput. - zárja le a beszélgetést.


Akaratlanul is fellélegez mikor kikerül Crowley Pincéjéből. Gyűlöli azt a termet és még jobban a gazdáját. De nem tehet semmit amig nincs a kezében a legyőzhetetlen fegyver, majd akkor megöli az utálatos démont.
Apró mosoly játszik az ajkán mikor rájön, hogy hova készül. Ha a fivérek még ha rá is jöttek a tervére, nem mutatják a gyanakodás legapróbb jelét sem, amiért hálás nekik; minden velük töltött perc megnyugtatja a csapzott lelkét, és erősebben tér vissza a démon koszos alagsorába.
Csak behunyja a szemét és elképzeli az ütött-kopott nappalit. Pár töredék másodpercig érzi a hideget az arcán, de aztán már szélvédett helyre kerül.
Egy elégedett sóhajjal nyitja ki a szemét Bobby Singer házában.
Az öreg vadász éppen az ebédlő asztal mellett ül egy sörrel a kezében. Összerándul mikor megpillantja a hívatlan vendéget és biccent felé egyet.
Zavartan álldogál egy darabig egy helyben, fogalma sincs, hogy mit kéne tennie. Ritkán van egyedül Bobby-val, ő mindig a fiúk társaságát keresi. De azért néha-néha egyedül találja magukat, viszont olyankor mindketten a munkába temetkeznek - hogy segítsék a fiúkat.
- A fiúk a pincében. - nyögi ki fáradtan az öreg vadász.


- Dean! - hallja Castiel Sam makacs hangját.
- Sam? - kérdez vissza energikusan a bátyja.
Egyszerre veszik észre az angyalt, és mindketten elhallgatnak. Sam tüntetően a fal felé fordul, és a táskájával kezd babrálni.
- Mi járatban erre felé? - esik Dean most Castielnek.
Cas ugyan már számított erre a nem éppen barátságos szó váltásra, mégis elszomorítja, hogy értékes idejét erre fogja szánni.
- Az a két rohadék majdnem kinyírt minket, te meg szartál megjelenni! - fojtatja a kiabálást.
Dean elhallgat, hogy időt adjon várva várt magyarázkodásra - amit reményei szerint majd pár beszólással meg is torpedóz.
De Casitel nem szólal meg, hűvös ridegséggel állja Dean tekintetét. Természetesen tudja, hogy miről van szó - Samet és Deant nem rég megtámadta pár piti kis démon- , de nem tartja említésnek méltóra, leginkább azért mert ő is jelen volt a verekedésnél, és bekapcsollódott volna, ha igaz veszélyben lettek volna.
 Erre a váratlan változásra még Sam is oda figyel, és bár még mindig némán de bekapcsolódik a beszélgetésbe ( pusztán a kíméletlenül kíváncsi tekintetével).
- Nekem is van életem Dean! Ne várjátok, hogy minden egyes vadászaton ott leszek és kisegítelek benneteket. Ha nem tudnátok oda fent háború folyik. - jelenti ki irritáló nyugalommal.
Sam kinyitja a száját, majd be is csukja, Dean pedig hátrál egyet. Ugyanis nem túl megszokó jelenség, hogy Castiel a szeretett barátai ellen fordul, még ha csak egy vitáról van szó.
Hirtelen a dühös vadásznak fogalma sincs, hogy mit mondjon, mert minden egyes sértés túl gyerekesnek tűnik. Ám a bocsánat kérést - ami a leghelyesebb lenne ebben a formában - nem engedi a büszkesége.
Végül Sam siet a tátogó bátyja segítségére:
- Hogy áll a polgár háborútok? - hangjában meg bújik a gúny, de ebből főhösünk semmit sem vesz észre.
Nem szeret a harcukról beszélni, mert mindig féltő hogy elkotyogója a titkát. Zavartan néz másfelé, remélve, hogy hamarosan eszébe jut egy okos- nem túl sokat mondó válasz.
- Raffael erősebb mint hitem. Segítségre van szükségem. - motyogja.
- És mi megadathatjuk ezt?- kérdezi bölcsen Sam, tudván, hogy nem elég erősek az angyalokhoz. Féltőn néz végig az angyal barátjukon.
- Nem.
Dean megcsóválja a fejét, és fegyverekhez fordul. Halkan fojtatja a majdnem elfeledett felkészülést a következő vadászatukhoz.
A szobára feszültség száll, és mindhármuk kedvét elveszi a gondtalan beszélgetések egyikétől. Egyszerre minden veszekedésük gyerekesnek tűnik, értelmetlen idő pocsékolásnak.
Nevetséges módon, Castiel csak magához akarja ölelni a fivéreket, és bocsánatot kérni a jövő beli árulásáért. De a helyén marad és csöndben figyeli a másik kettő tevékenységét. Megbénulva veszi tudomásul, hogy már csak nagyon kevés ideje maradt amit még velük tölthet. Nem sokára Crowley kinyitja az ajtót és így vagy úgy de elszakad tőlük. Könnyek szöknek a szemébe, de vissza nyeli őket
 Majd behunyja a szemét, és egy békés, elhagyatott helyre gondol - a saját mennyországára.


Egy gyönyörű, ápolt kertben találja magát. A tágas udvart belepi a hó, de ez  ha lehet még szebbé teszi. Megcélozza az egyik padot.
Fáradtan rogy le a fából ácsolt tárgyra. Fejét kezébe temeti, és próbál lelket önteni önmagába. Majd könnyes szemmel néz fel, és remegő hangon kezd bele a mondani valójába.
- Már régóta vagyok itt....
És a többi már történelem.

mostanában nagyon nem jövök ki Reissával, kezdem komolyan megutálni.. De nem gondoltam tisztességesnek, hogy a "munkával" keverjük az érzelmeket. Nem akartalak titeket megfosztani ettől az irománytól.. Gondolom rohadt sokan fogtok rá szavazni.. Csak tessék

Betekintés

Az utóbbi napokban egyáltalán nem volt ihletem, és  mikor végre rám talált egyáltalán nem azt hozta amire vártam. Már hosszú idők óta érődik bennem az elképzelés, hogy kéne írnom egy saját, mindentől független, mégis egy kicsit misztikus történetet.  De csak mostanában rajzolódott bennem ki a teljes történet.  Viszont annyira a démon-angyal hatás alatt vagyok, hogy mégsem sikerült teljesen elvonatkoztatnom.
Itt van egy kis részlet ameddig el nem készül az első fejezetet. Tekintsétek ezt úgy mint egy prológust. Az egész töri arról, fog szólni hogy hogy jutott el a főhősnő idáig.  

James és Zoe már megint kint vannak. Nem szeretem ha nincs együtt a csapat. Ilyenkor sokkal sebezhetőbbnek érzem magamat. Persze tudom, hogy a mi négyesünket aligha tudná bárki is bántani, még akkor is ha külön-külön vagyunk.. De az érzés még mindig ott motoszkál valahol bennem.
Hamarosan valami szörnyű dolog fog történni. Nem tudom honnan tudom, csak azt hogy tudom.
A viharfelhők amik már három napja az égen vannak, sem tudják ezt megcáfolni.
Összébb húzom magamat a kanapén, a kezeimet a lábaim elé kulcsolom. Az elhagyatott raktár épület most még ijesztőbb mint mikor a többiek is itt vannak . A falai félelmetesen merednek felém, a kissé erjedt illat is sokkal jobban érezhetőt máskor. Akaratlanul is ösztönös morgás szakad fel a torkomból. Valami nagyon nincs rendben.

Egyszer csak éles fájdalom cikázik át a jobb hasfallomon, mintha egy tőrt szúrnának belém. A meglepetéstől, és a fájdalomtól felkiáltok, majd az oldalamhoz kapok de semmi sincs ott ami megsebezhetett volna.
Idővel a fájdalom enyhül és már csak a nem létező sebem sajog.
Majd ugyanez az éles láthatatlan kés a másik oldalamon is lecsap, csak most kétszer akkor erővel. Könnyek szöknek szemembe, megpróbálok felpattanni a kanapéról de az előző vágás, ekkor felhasad.

Angyal! Segíts! Hívom az egyetlen lényt, aki eszembe jut. Nem szeretem felfedni mások előtt a gyengeségemet, mikor fájdalmaim vannak. De most, hogy egy nem  létező kard ellen kell küzdenem, úgy érzem nincs más választásom. A fájdalom lassan elviselhetetlen lesz, már ordítani sincs erőm. Valahogy lekászálódok a hideg, nyirkos talajra.
Nekem óráknak tűnik, mire meghallom a szárnysuhogást ami az angyal jöttét jelzi. Pár pillanat múlva elárasztja a szobát a fényesség, és megjelenik a harmincas éveiben járó, magas, izmos férfi.
Amint meglát azonnal hozzám siet, nem kell mondanom semmit tudja mit kell tennie. Mindkét kezét óvatosan a mellkasomra helyezi, majd becsukja a szemét és, így koncentrál. Először alig észrevehetően, de tompulni kezd a fájdalom, majd egyre kisebb és kisebb lesz.

Mikor már szinte teljesen elmúlik, megkönnyebbülten sóhajtok fel. Angyal még mindig mellettem térdel, a kezei még mindig rajtam nyugszanak. De én egy mozdulattal leseprem magamról azokat és felpattanok. Ő zavartan néz a hűlt helyemre. Majd lassan rám emeli mély kék szemét.
- Jameséket megtámadták.- adom meg a választ a kimondatlan kérdésére. Azt hittem, erre majd értetlenkedve fog mindenfélét kérdezni. Honnan tudom? Kik? Ő miért nem érzett semmit? Csakhogy ehelyett csak egyetlen egy kérdést intéz hozzám.
- Nem vagy te még túl gyenge a harchoz?
De.  Minden bizonnyal, viszont nem ülhetek ölbe tett kézzel miközben a csapatomat szét marcangolja az ellenség éles karmai. Megrántom a vállamat, nem akarom beszédre pocsékolni az időnket. Mint sokszor máskor, most is elsőre megérti mit akarok elérni.
Némán mellém áll, látszólag arra vár hogy belé karoljak. De én nem tudom megtenni.  A magabiztosságom egy pillanat alatt elpárolog. Egyszeriben sokkal inkább értek egyet Angyal szavak nélkül kimondott ötletével. Egyrészt, mert az előbb majdnem meghaltam, másrészt mert már hónapok teltek el, hogy utoljára öltem volna. Nem vagyok biztos benne, hogy még mindig menne, de ha még menne is. James közelében aligha lennék  jó harcos. Túl sokat jelent nekem a testi épsége, minthogy mással is foglalkozzak mint ő.
Csakhogy ugyanakkor tudom, ezekben a percekben miközben gondolkozhatok ő éppen valahol az életéért küzd.
Azt meg nem hagyhatom, még ha a vesztembe rohanok is, akkor is megvédem őt és a csapat többi tagját.

Belekarolok Angyal karjába, ő megborzong az érintésemtől.

Pár pillanat múlva már eddigi életem legvéresebb csatája színhelyén állok.

Angyal amint megérkezünk, eltűnik mellőlem. Nem is érdekel igazán merre lehet. Csak pár hónapja ismertem meg őt és Zoe-t. Ők mulandók, pótolhatók. Csak az én James-em nem.

Őt kell megmentenem, a többiek nem számítanak.

Why? He was a perfect soldier.

Egy tökéletesnek szánt katona.

Elkezdett érezni. Elvesztett mindent. 

De többet kapott cserébe. Egy Családot.

Képes lett volna meghalni értük.

Miközben a szeretteit védte rossz útra tért. 

A büntetése kegyetlenebb volt mint első alkalommal. 

Többé nem voltak érzései.

Ihletem nincsen de az egyik szám alatt amit hallgattam, eszembe jutott ez a kis semmiség :)