1. fejezet Élet a Világvége után

/Castiel szemszöge/

A nevem Castiel és bukott angyal vagyok.
Persze, én döntöttem úgy, hogy fellázadok Atyám ellen és most örülnöm kéne, hogy ember vagyok. Mert elméletben az emberiségért csináltam ezt az egészet. Most büszkének , elégedettnek, vidámnak kellene lennem. Hiszen elértem azt amit akartam. Lucifer meghalt, a föld biztonságban van.
De nem érzek semmit. Olyan mintha a szívem helyén egy hatalmas kődarab lenne. Csakhogy tudom,ez lehetetlen. Mert ugye ember vagyok és az embereknek szükségük van a szívükre. Ezzel járnak el minden nap dolgozni, ezzel esznek. De ami a legfontosabb ezzel tudnak életben maradni. Amikor kiskorukban megkérdezik a szüleiket mégis mi az ami a mellkasukban dobog, a szüleik azt válaszolják nekik, hogy ezzel a valamivel fognak majd hosszú, boldog életet élni. De a baj az, hogy ez csak azokra vonatkozik akiknek a kezdetektől megvolt a szívük.
Mert amióta van szívem nem érzem, hogy boldog életem lenne.
Hasznavehetetlen és gyenge vagyok azóta, hogy kiűztek a mennyből.
Tegnap is Dean éppen vadászni készült amikor pakolásnál véletlenül megvágott egy késsel a kezemen. Az a fájdalom amit akkor éreztem amikor az idegen éles tárgy felhasította a bőrömet és behatolt a húsom alá, szinte elviselhetetlen volt. Mikor felordítottam fájdalmamban Dean rögtön elkezdett gúnyolódni rajtam. De mit is várhatnék egy embertől!
Ők mind hibásak. Amikor Atyám teremtette őket biztos hibázott. Hiszen lehetetlen, hogy az Úr akarta volna, hogy ezek az emberek ilyenek legyenek.
De mit panaszkodok? Hiszen már én is egy vagyok közülük.
Még mindig emlékeztetnem kell magamat.


Hirtelen ki nyitom a szememet és rá jövök, hogy eddig a ház egyik hálószobájában aludtam.
Aludtam.
Az angyalok nem alszanak, nekik nincs szükségük se alvásra, se evésre, se semmire. Mert az egész valójuk csak egy nagy energia reaktor.
Valaki bekopog az ajtómon, és félbe szakítja a morfondírozásomat. Az illető nem várja meg, hogy beengedjem. Kérdezés nélkül benyit.

/Sarah szemszöge/

Mikor benyitok Castiel szobájába a torkomban dobog a szívem. Tudom, hogy nem kéne így éreznem iránta, de mikor a közelében vagyok nem bírok parancsolni magamnak.
Amikor éppen nincs velem akkor még valahogy el tudom rejteni az érzéseimet a bátyáim elől, de amikor kettesben vagyunk tehetetlen vagyok. Amint belépek rögtön az arcát keresem. A tekintetem körbe járja a kis szobát és végül megállapodik egy kék szempáron. Nyilván az arca többi része is megvan, de egyszerűen képtelen vagyok másra koncentrálni mint a szemére. Szinte beszippant magába, nem tudok nem oda nézni.

/Castiel szemszöge/

-Sarah Miért jöttél?- teszem fel neki a kérdést. Az, hogy látom mennyire szeret csak megnehezíti a dolgomat. Tudom, hogy viszont kéne szeretnem de nem megy. Az túl nagy érzelem löket lenne.És még az alapvető érzésekkel sem bírok, mint fáradság, éhség, düh. Hát még a szerelem! Mikor még angyal voltam azt hittem, hogy ismerem a szerelmet. Hogy tudom milyen érzés az, ha szeretek valakit. De most, hogy ember lettem.. Olyan mintha eddig minden érzést az angyal énem eltompította volna, de most! Ha fáradt vagyok ott helyben eltudnék aludni, ha mérges vagyok képes lennék megverni az illetőt, ha éhes vagyok bármit megtudnék enni. Ezért próbálom távol tartani magam Sarahtól.
- Cas, beszélnünk kellene.- kezd bele a mondandójába. Miközben őt nézem a tekintetem a szájára vándorol. Olyan puha, hogy hirtelen vágyat érzek az iránt, hogy megérintsem. De tudom, hogy nem szabad, tudom, hogy meg kell türtőztetnem magam. Hisz nem bírnék el az érzéssel..
- Sarah, jobb ha most mész! – utasítom hidegen, mert a szemem lejjebb vándorolt a szájáról és elidőzik a nyakán. A bőre olyan vékony, hogy látom alatta az ereket. Annyira selymesnek hat, hogy tudom, nem bírom ki tovább. Meg kell, hogy érintsem.

/Sarah szemszöge/

Látom, hogy őrlődik valamin. Szeretném tudni mi jár a fejében, szeretném tudni mit gondol rólam. Végre képes vagyok levenni a szememet a szeméről. Végig fut a tekintetem a testén és elámulok, hogy mennyire gyönyörű a porthüvelye. Persze nem ezért szeretem őt igazából. Nem a teste miatt, nem amiatt ahogyan kinéz.
Mert tudom, hogy igazából ez csak egy álca, hogy mi emberek is láthassuk őt.
Nem.
Én azért szeretem ami. Vagyis aki.
- Sarah, jobb most ha mész!- mondja szinte parancs szerűen. De én látom a szemén, hogy nem akarja, hogy elmenjek. Látom a szemén, hogy mindennél jobban szeretné ha még maradnék.
Így maradok. Tudom önző vagyok, mert tudom, hogy most milyen pokoli nehéz neki. Tegnap elmondta, hogy mennyire nehéz boldogulnia az érzelmeivel és, hogy majdnem megőrült, mikor éhes volt. De nagyon nehezen tudok arra gondolni, hogy milyen nehéz neki, mikor megint a szemét nézem. Csak végre a karjaimban akarom tartani. Most, hogy Sam éppen vadászik és Dean sincs a közelben.. Most lenne a tökéletes alkalom amikor végre együtt lehetnénk.

/ Castiel szemszöge/

Érzem, hogy az erőm fogyatkozik és már nem tudok tovább ellenállni Sarah jelenlétének. És akkor Dean toppan be az ajtón.
Nem tudom, hogy szitkozódjak amiért megállított vagy köszönjem meg neki. Dean rögtön felméri, hogy éppen mit szakított félbe, de úgy dönt nem említi meg ( bár én látom a szemén, hogy ezt majd még, fel fogja hozni a közel jövőben) . Neki is ugyanolyan barna haja és kék szeme van mint a húgának. De csak ennyiben hasonlítanak egymásra. Dean kemény és nem retten vissza semmitől, míg Sarah törékeny és kedves. Persze Sam az aki éppen a kettőjük kereszteződése.
- Castiel beszélhetnénk egy kicsit?- kérdezi, a hangja feszült. Nem tudom, hogy mi lehet a baj de az biztos, hogy valami komolyról van szó, mert a homlokán kidagad az a bizonyos ér. Nem akarok elszakadni Sarahtól, de félek, hogy most mikor már nincsenek angyali képességeim, nem fogom tudni megvédeni magamat Dean haragjától, mikor rá jön, hogy szeretem a húgát. Így bólintok és kisétálok Deannel a szobából. Látom Sarah arcát mikor elhaladunk mellette és nagyon kevésen múlik, hogy ne vessem rá magamat azonnal.
De megállom és tovább megyek.
Dean végig vezet a folyosón és vissza kémlel a szobája irányába, hogy vajon Sarah követ-e minket. De én tudom, hogy most túl letört és csalódott ahhoz, hogy kövessen. Valószínüleg Dean is belátta, hogy Sarah nem jön utánunk mert pár perc után tovább indul.
Már pár perce úton vagyunk amikor feleszmélek, hogy nem is a nappaliba megyünk. Gyorsan körül nézek, de rá kell jönnöm, hogy egyáltalán nem ismerem ezt a házat. Fogalmam sincs, hogy hova megyünk, de még azt sem tudom, hogy miért. Végül elérkezünk egy faajtós szoba elé, de Dean nem nyit be, hanem felém fordul.
- Cas, tudom, hogy most nem könnyű neked, tudod, hogy ember lettél meg ilyesmi, de ezt lehetőleg ne szúrd el!- parancsol rám. Pár másodpercig nem értem, hogy miért ilyen hangnemben szól hozzám, de aztán leesik, hogy most megtiltott nekem valamit.
A düh szépen lassan kúszik fel a torkomon és elönti az összes porcikámat. Nem tudom elképzelni, hogy, hogy képzeli, azt hogy nekem csak úgy parancsolgathat anélkül, hogy következménye lenne. De amilyen gyorsan jött a dühöm olyan gyorsan el is szált. Beláttam, hogy nincs értelme veszekedni Deannel, mert így is úgy is ő fog nyerni. Így csak rá bólintok és várok, hogy kinyissa a szoba ajtót, de az magától is kinyílik. Dean habozás nélkül belép, de én nem tudok megmozdulni.
- Castiel!- hallom a szobából, az egyik legcsodálatosabb hangot ami létezik a földön. Az emberi fülemnek túl erős, hogy meghallja így az csak a magas, szinte sikoltást hallja. De én mármint az angyal valóm kihallja a belőle a parancsot.
A lábaim magától mozognak , egyszerűen nem tudom irányítani őket. Már bent vagyok a szobában amikor észre veszem, hogy Dean nincs velem. Próbálom vissza fordítani a fejemet, hogy megnézzem mi történt vele de a hang ami szólt hozzám nem engedi, hogy megtegyem. Tovább kell mennem, de már nem akarok. Aggódom Dean miatt. Tudom, hogy mennyire tudja sérteni ez a hang az emberi fület. De nem tudok, nem tovább sétálni a különös hang irányába.