x-men: first class fanfiction

:  Ez az első nem supernatural ficem és szerintem elég gyengére sikeredett, de ne engem hanem az ihletemet hibáztassátok :D Ezt csak az értheti meg aki már látta az X-Men: First Class-t, mert arra írtam. A történetben máshogy írom le Eric és Charles találkozását.  Még mind a hárman sokkal fiatalabbak és a töri Londonban játszódik az 1960-as években.  És többek közt most írtam először ilyen stílusban, ezért lett ilyen "alacsony minőség". And here the story:

Mutáns légy büszke?!
Mégis hogy lehetnék büszke arra ami vagyok. Egy kék bőrű, vörös hajú szörnyszülött egyszerűen képtelen úgy nézni magára, hogy büszke legyen arra amit lát.  Utálom mikor Charles elvisz magával kerítőnek.  Legtöbbször csak ülök a bárban és hallgatom ahogyan az egyetemi lányokat azzal bódítja milyenek is a mutánsok.  Már vagy ezerszer hallottam azt a mondatot, hogy „mutáns légy büszke”.
Persze könnyű neki.  Az ő mutációja láthatatlan, szinte tökéletes.  Úgy tud mások agyában olvasni és irányítani őket hogy az illetőnek fel sem tűnik. 
Míg én itt vagyok mint egy  nagy paca kék szerencsétlenség.
 Gyűlölöm az estéket mikor lefekvés előtt a tükörbe nézek, és látom az összes kinövést, ami az arcomat borítja.
   Kimegyek a fürdőszobából és a nappaliba sétálok. Charles már megint az egyik tanulmányát írja. Elmosolyodok, mert tudom mennyire sokat jelent az a bátyámnak, hogy felkérték vendég professzornak az egyetemen. Egész életében ezért dolgozott.
- Charles, szép vagyok? – teszem fel a gyerekes kérdést a testvéremnek. Ő fel sem néz a papírjai közül úgy válaszol.
- Raven, ne csináld ezt. Tudod jól, hogy nekem  te vagy a legszebb.-  mondja majd utána rögtön vissza is tér az íráshoz.  Mindig is úgy éreztem ő nem érti meg miért utálom magamat annyira.  Ő sosem tudta igazán átérezni milyen elmenni a hulla házba hogy megnézzem melyik halott testét ölthetem magamra míg fel nem tűnik az egyik hozzátartózónak a hasonlóság. 
Sosem élte át azt mikor valakinek megmutattam az igazi valómat ő pedig szörnyszülöttnek nevezett. 
- Tudod, hogy nem így értem. Mármint szerinted így is szép vagyok?- kérdezem és levedlem a csinos húszas éveiben járó titkárnő bőrét majd a sajátomba vedlek át. Charles most felnéz, az arcán át fut egy számomra ismeretlen érzés, majd gyorsan rendezi a vonásait és elmosolyodik.
- Így is szép vagy.- mondja és feláll az íróasztaltól. Közelebb jön hozzám és a derekamra teszi mindkét kezét.  Mikor az igazi valómban vagyok egy fél fejjel kisebb vagyok nála de nem bánom.  Szeretek úgy tekinteni rá mint az okos nagy bátyámra.   Rögtön hozzá bújok és beszívom a borotva hab és a könyvtári könyvek tipikus illatát. Mindig ilyen illata van, amióta csak Londonba költöztünk. 
-Tudom, hogy hazudsz.- suttogom a vállába.  Mindig is tudtam, hogy nem mond igazat mikor a szépségemről volt szó. De már rég feladtam, hogy kierőltessem belőle az őszinte választ.  Ő a testvérem, neki muszáj azt mondani, hogy szép vagyok.   Charles kedvesen átölel és közelebb húz magához.
 A napjaim legjobb része az mikor vele vagyok itthon és  hallgatom ahogyan felolvassa nekem a tanulmányait. Imádom azt hallgatni, milyen rajongással beszél az írásairól.
- Jobb ha most lefekszel. Ha jól tudom holnap hosszú napod lesz.- bontakozik ki az ölelésemből. Pár pillanatig nem tudom miről is beszél de aztán beugrott, hogy holnap megyek állás interjúra. Ezt az interjút is Charles intézte el nekem. Azt akarja, hogy beilleszkedjek, hogy barátokat szerezzek. De nekem nincs szükségem senki másra csak rá.  Én a kezdetektől úgy gondoltam, hogy  én és ő vagyunk a világ ellen.
Mi ketten értjük csak meg egymást, mert csak mi vagyunk egymásnak.
- Igen, a nagy napom.- mondom nem éppen lelkesen majd a szobámba ballagok.  Pontosan tudom, hogy nem fog sikerülni holnap. Egyszerűen képtelen vagyok az emberek között viselkedni.  Én nem olyan vagyok mint ők, nem ismerem ki őket.
Ahogyan ők sem engem.

Reggel korán kelek még Charles előtt.  Gyorsan magamra öltöm a titkárnő kinézetét majd felöltözök.   A reggelimmel gyorsan végzek és korán  el is indulok a kis  panel lakásból.  Bár tudom, hogy nincs semmi esélye, hogy állást ajánlanak nekem, mégis izgulok egy kicsit.
Ezen a reggelen csípősebb a levegő mint máskor. Mikor kilépek az utcára senki sincs a közelben. Rossz érzésem van, valami azt súgja ne menjek el Charles közeléből, mert mellette biztonságban vagyok. De nem törődök ezzel az érzéssel, és tovább indulok a belváros felé. 
 Csöndesek az utcák alig van néhány ember kint, ők is sietnek vissza fedezékbe. Nem hibáztatom őket.

Van valami a levegőben, valami vészjósló.  A város egy kihaltabb részére érek, itt szinte senki sem lakik. Túl sok a betörés erre felé.
Valaki hirtelen elkapja a derekamat és behúz az egyik sikátorba. Felsikoltok, de a torkomon alig jön ki hang.  Erősen a falnak taszít, a lábaim össze csuklottak volna ha nem tart a kezében.  Egész kábult leszek a becsapódástól. Érzem  ahogyan rajtam és a falon egyaránt remegés fut át mikor a falnak csapódok.
- Ide a pénzedet!- hallom az idegen hangját egészen közelről.  Érdes és kemény.
Az  ereimben meg fagy a vér, nem tudok megmozdulni. Küzdeni akarok, de egyszerűen nem vagyok képes rá. Túlságosan is fáj a hátam és a lábam.
- A pénztárcám, a zsebemben van a pénztárcám.- nyögöm ki. A kezét  hirtelen a nyakamhoz szorítja.  A keze hideg és érdes.  Elszorítja a torkomat alig kapok levegőt.  A másik kezével végig simít az arcomon.
- Sokkal szebb vagy te annál, hogy csak a pénzedet vegyem el.  Fiúk, gyertek csak ide! – kiálltja el magát.  Alig telt bele pár perc máris feltűnt a  sikátor végében még két nagydarab  árnyék.   Az idegen olyan erősen szórítja a torkomat, hogy már sikoltani sem tudok. Mikor ide ért a másik kettő, szemügyre tudom venni őket. 
Egy fiatalabb és egy idősebb. Az idősebb magas barna hajú, borostás.  Ugyanúgy néz ki mint bármelyik másik Londoni férfi. Csak a szeme az ami őrülten villog miközben egészen közel hajol hozzám. Mikor a társa észre veszi maga mellett, rá mosolyog majd felém biccent.
A barna hajú végig simítja a hajamat és a fülemhez hajol.
- Könyörögni fogsz érte. – suttogja a fülembe, majd lefejti a fojtogatóm újait a nyakamról és maga veszi át a szerepét.  Nem értem miről beszél, a fülem csak úgy kattog, alig kapok levegőt.
A barna úgy szorítja oda a nyakam a falhoz, hogy azt hiszem, megfulladok. Felfordul a gyomrom, de próbálok küzdeni, hogy kiszabaduljak. Könyökkel a bordái közé ütök és rúgom is ahol csak érem.
- Kérem, vigyék el a pénzem. Nem fogok szólni senkinek. - fulladozok.  Erre a három sötét alak felnevet. Az, aki eddig távolabb ált tőlünk, most közelebb jön és ő is elém áll.  Súg, valamit a barnának mire ő elenged. Én a földre rogyok, és a nyakamhoz kapok.  Gyorsan veszem a levegőt, még mindig nem tudom elhinni, hogy szabad vagyok. Ők hárman hátrébb lépnek tőlem, hagyják, had kapjak egy kis levegőt. Ezek szerint, meggyőztem őket!
Lélegzek fel. 
De be kell látnom, hogy tévedtem.  A barna most közelebb lép hozzám és leguggol elém, majd négy kéz láb mászik egyre közelebb hozzám. Én a fal felé húzom magamat – mert még mindig nem tudom rendesen mozgatni a lábaimat-.  Mire a hátam a hűvös falhoz csapódik, a barna már az arcomnál van.
-  Ugyan, imádni fogod. – mondja, miközben a térdével próbálja szétfeszíteni a lábam. Egyik kezével szorosan tartja a torkom, viszont a másik kezével elkezdi kigombolni a blúzom, olyan hangosan sikítok, amennyire csak tudok. A legfiatalabb fiú erre előre lép és erősen pofon vág, úgy hogy kicsattan az ajkam. A számat vér íze önti el.
- Nee! –sikítom megint.  A fiatalabb fiú már lépne közelebb hozzám, de a barna megfékezi egyetlen kézmozdulattal.  Majd a fülembe suttog:
-   Ha még egyszer ilyet csinálsz, kivágom a nyelved!  Megértetted? – sziszegi összeszorított szájjal. Bólintok.
  - Helyes! – közelebb hajol. Lehelete a cigitől és alkoholtól bűzlik. Próbálom visszafojtani az undorom, nehogy kiüljön az arcomra.
-  Lépjetek hátrébb! Először én csinálom majd jöhettek ti is – mondta a másik kettőnek.  Ők engedelmesen hátrálnak pár lépést. A tenyere megint a torkomnak szorul.
Keze egyre durvábban simogat, miközben engem egyre jobban fojtogat a hányinger. Ekkor a barna a szoknyám közé nyúl és próbálja letépni az alsó neműm.    Át fut az agyamon, hogy védekezhetnék is, de hamar rá jövök, hogy esélytelen vagyok hármukkal szemben.  Megpróbálom a képességemet használni, de képtelen vagyok átalakulni.    A férfinek végül sikerül leszaggatnia rólam a ruháimat és már éppen azon van, hogy megtegye az utolsó intézkedéseket, mikor hirtelen a szemközti falhoz csapódik.   Felsikoltok rémületemben és még jobban a falhoz lapulok.  A társai már a falhoz vannak szorulva, meg szólalni sem tudnak, csak némán kapálóznak. 
Nem tudok megmozdulni, a földön várom, hogy vége legyen ennek a rémálomnak.   Valaki, vagy valami eltaszította őket tőlem, de még mindig nem tudom, hogy miért tette. Talán csak a magáénak akar tudni.
Becsukom a szememet és minden energiámmal arra koncentrálok, hogy át tudjak változni. De nem történik semmi, még mindig védtelen vagyok.
Valaki megfog a vállamnál fogva és felemel a földről. Felsikoltok és elkezdek kapálózni.
- Hé, semmi baj, már elmentek!- hallok egy selymes, megnyugtató férfihangot.  Lassan nyitom ki a szememet. Egy barna hajú kék szemű, férfi magasodik fölém. 
Utcai öltözetben van, nem valószínű hogy  a támadóim közé tartozna.
 Nem tudom elhinni, hogy vége!
Meg menekültem, élek!  Amint a tudomásomra jut ez az egyszerű tény a lábaim megbicsaklanak, és a földre esnék ha nem tartana erősen az ismeretlen férfi.
-  Nem tört el semmid?- kérdezi aggódva. Nemet intek a fejemmel, mert tudom, nem lennék képes megszólalni.
- Van valakid, akihez haza tudlak vinni?- kérdezi még mindig aggódva. Az első gondolatom az, hogy nem szabadna megengednem neki, hogy haza vigyen, mert nem is ismerem.
De valószínűleg ő mentett meg, és nem tudnék egyedül haza menni. Így elmondom neki, hogy hol lakok és végleg a karjaiba zuhanok. Ő  először leveszi a ballonkabátját és fedetlen testemre teríti, majd könnyedén felkap és kivisz az utcára. 
Csak homályosan érzékelem ahogyan az emberek megbámulnak minket, szinte alig vagyok magamnál.

Az idegen mikor elérkezik a mi lakásunkhoz, óvatosan elenged egy kézzel, és bekopog az ajtón.  Ekkor jut eszembe, hogy Charles valószínűleg nincs itthon, mert ma van az első órája mint professzor. Szeretnék szólni  a megmentőmnek, de már nyílik is az ajtó.
- Jó napot, miben..? Jézusom! - hallom bátyám  rémült hangját.
-  Én egy sikátorban.. Találtam rá. Azt mondta ide hozzam, ismeri őt?- kérdezi a férfi Charlestől.
- Ő a húgom. – a bátyám alig tud beszélni a megdöbbenés és az ijedségtől. Az idegen fölém hajol.
- Tudsz járni?-kérdezi tőlem kedvesen. Hogy tudok-e? Ebben a testben biztos nem. Muszáj lesz átalakulnom az igazi Raven-né.
Csakhogy mikor látom, hogy még mindig nem vagyok képes használni a képességemet erőtlenül bólintok, és hagyom  had tegyen le a lábamra. Amint a lábamon állok Charles egyetlen lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot és a karjaiba zár. Olyan erősen ölel, hogy bele fájdul a sérült hátam de nem bánom.
Viszonzom az ölelését, csak most jövök rá mit is éltem túl az elöbb. A könnyeim szinte maguktól jönnek, természetesnek veszem őket.
Újra és újra átélem életem legborzalmasabb félóráját.   Most érzem magamat először biztonságban, a bátyám karjaiban.

A meleg tea és a vastag takaró amit Charles rám terített sokat segít. A nappaliban ülök szorosan Charles mellett és fogom a bátyám kezét.  Nem akarom egy pillanatra sem elengedni, mert félek akkor vissza jönnének az emlékek. Fogalmam sincs, hogy azért érzem magamat már sokkal jobban mert a bátyám csinált valamit az agyamban, vagy egyszerűen a közelsége is nyugtató hatással van-e rám.  Az idegen férfi az egyszemélyes fotelban ül és elmélyülten figyel minket. 
De ezt Charles nem veszi észre, el van foglalva azzal hogy a szabad kezével a hajamat simogassa.  Nem kellett neki semmit mondanom, rögtön tudta, hogy mi történt velem. Most először vagyok hálás a képességének.
- Köszönöm.- mondom halkan a férfinak. Charles rögtön abba hagyja a hajam simogatását és az idegen felé fordul.
A férfi látszólag kellemetlenül érzi magát, zavarában elmosolyodik.
- A stresz miatt biztos láttál olyan dolgokat is amik nem történtek igazából meg. – kezdi a magyarázkodást de Charles félbe szakítja őt.
- Te is mutáns vagy! – ismeri fel. Ijedten Charlesre majd az ismeretlenre nézek. Egy mutáns mentett volna, meg? A férfi zavarában hátra fésüli a haját így látom, hogy a bal kezén, a csuklójába bele van vésve pár szám.
- Ti is?- kérdezi örömmel a hangjában. Eddig biztos azt hitte, hogy egyedül van a képességével.
- A nevem Charles Xavier, ő itt a hugom Raven. – mutat be a fiúnak. 
- Engem Ericnek hívnak.- mondja, majd Charles bíztatására elmondja, hogy az utcán él és kisebb lopásokból szerez némi pénz. Mikor ahhoz a részhez ért, hogy kiskorában megölték az anyját Charles össze rezzen.
A bátyám arca eltorzul a fájdalomtól és a kíntól.  Ijedten az arcához érintem a kezemet.  Eric ugyanúgy megrémül mint én. Hozzánk siet és Charles elé térdel.
Amint Charles megérzi Eric közelségét rögtön megnyugszik. Rám néz, szavak nélkül biztosít róla hogy jól van. Megkönnyebbülve bújok vissza a karjai közé.
-   Sajnálom Eric.- mondja szomorúan látom, hogy a szeme végében ott csillámlik egy könnycsep. Biztos olvasott Eric gondolataiban és valami olyan szörnyűséget látott, amit már nem bírt elviselni.
- Jól van?- kérdezi még mindig izgatottan Eric. Mikor Charles biztosítja róla, hogy igen feláll és vissza sétál a helyére. A bátyám  rám néz és hirtelen hallom a hangját a fejében.
Megmentett téged, tartozunk neki annyival, hogy segítsünk neki.
Nem értem mire céloz ezzel.
Raven, te vagy nekem a legfontosabb és ha ő nem lett volna akkor most nem lennél a karjaim között.  És tudom, hogy te is kedveled őt.
- Ez most komoly?- kérdezem a bátyámtól. Komolyan azt akarja, hogy fogadjuk be Ericet is?  Eric felé pillantok és el kell ismernem, hogy Charlesnek igaza van. Tényleg kedvelem. Az ő szemében nem látom azt a barátságos fényt mint a bátyáméban. Ő ugyanúgy kívülállónak érzi magát mint én.  Nem tudom mi lehet a képessége, de jól tudom, hogy ő pontosan úgy utálja mint én az enyémet.
 Charles felé fordulok és bólintok, hogy tőlem rendben van. Közben az agyamban csak egy mondatot ismételgetek: „ Tudom,hogy te is kedveled őt”
Megmentett, örökre hálás leszek neki az életedért. És igen, tényleg kedvelem
Mosolyodik el a bátyám majd átkarol és Eric felé fordul:
-Eric ha akarod soha többé nem kell vissza menned az utcára!

 pls mindenki kattintson egyet, hogy tudjam milyenre értékeltétek a törit