Szeretet

 Az olvasás mellé ajánlom az  Snow Patrol - Chasing Cars-ot.

Szeretet. 
A szeretetre vártam, feladtam érte mindent. Megszegtem a szabályokat, Érte. De mikor a szemébe nézek, csak fájdalmat és csalódást látok.  Össze tőrt, már alig áll a lábán.
Én tettem ezt vele. Az árulásom.
Ha tudtam, volna hogy ez lesz a vége  nem így csináltam volna. Inkább hagynám romlásba dőlni a világot, minthogy még egyszer a zöld íriszébe kelljen néznem. 
Nem kell szavakat használnia, hogy elmondja mennyire csalódott bennem. A szeme mindent elmond. Látom, mennyire megviselte, hogy el kellett válnia tőlem, hogy mennyire szeretett. De azt is látom, hogy most már gyűlöl.
Utálja azt a valakit akivé változtattam. Mert miattam nem tud már az öccsére nézni, miattam nem képes tovább élni az életét.
Megpróbálta, látom rajta. De képtelen volt vissza rázkódni a hétköznapokba, lehetetlenségnek tűnt, hogy egyszer még fog nevetni.
Többé már nem érdekelte semmi.
Se pia,  se nők, se kártya.
Semmi.
Csak egy valamit akart, valamit amiért képes lett volna ölni, amiért képes lett volna meghalni.
Engem.
Szerette volna, ha megint az oldalán harcolnék, ha megint úgy tekinthetne rám mint a társára.
Csakhogy mind ketten tudjuk, hogy ez már sosem fog bekövetkezni.
Pontosan olyan vagyok mint Lucifer! Döbbenek rá. 
Ő is elárulta a családját, én is.  Őt is megbüntették, engem is.
Csak az én büntetésem súlyosabb. Engem nem zavartak le, nem zártak be, kínoztak meg.
Rosszabbat tettek.
Elvették tőlem a testvéremet. 
Szeretném meglátogatni,  de tudom, hogy az csak roszabítana a helyzeten. Többé már nem kellek neki, már nem szeret.
Soha nem is fog újból szeretni. 
Nem hiszem el, hogy olyan lettem mint az ellenségem.
Talán nem is a jó vagyok aki a rossz oldalon harcol.
Talán én a rossz vagyok aki eddig a jó oldalon harcolt.
Robban ki bennem a felismerés. 
Igen, rossz vagyok.
Selejtes, elromlott, aki eldobta magától a boldogságot mikor meg volt neki.

Nem tudok megállt parancsolni a testemnek. Már hónapok teltek el és még mindig nem láttam viszont.  Egy kis részem reménykedik, hogy már teljesen elfelejtette azt amit vele tettem.
Hiányzik.
Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá.   
Mindegyik napot úgy tudom csak túl élni, hogy elhitetem magammal majd holnap megyek Hozzá.   Többé már nem érdekelnek azok a dolgok amiket eddig szerettem. Régebben imádtam az erdők illatát, az emberektől nyüzsgő piacokat, a csokis fánkot.
Imádtam őket, elkápráztatott hogy az emberek ilyen közönyösen fordulnak feléjük. De mióta elvesztettem a családomat az érdeklődésemet is elvesztetem ezek a dolgok iránt.
    

Úgy döntök itt van az ideje, hogy tényleg meglátogassam.
Legalább még egyszer utoljára.
Becsukom a szememet és pár másodperc múlva már a megszokott koszos pincében állok.
Nem tudom elhinni, hogy tényleg itt vagyok.  Csak egy csettintés lett volna és bármikor ide jöhettem volna.  Csakhogy mégsem tettem, túl gyáva voltam. És most megint itt vagyok, az egykori otthonomban. Ugyanazok az illatok, ugyanaz a berendezés. 
De mégis minden más értelmet nyer, a szememben.
- Castiel?- hangzik fel egy ismerős hang a hátam mögött. A gyomrom görcsbe rándul,  a fülem zakatolni kezd. Pontosan tudom kié ez a hang.
Lassan fordulok meg, erőt gyűjtök.
Dean nem sokat változott, legalábbis egy idegen szemnek nem tűnne fel semmi változás. Csakhogy én az utolsó pár hónapban szinte mindennap magam elé képzeltem Őt. 
 Rettenetesen lefogyott, az arca beesettebb lett, a testtartása is megváltozott. Eddig mindig büszkén fel szegte a fejét, kihúzott háttal állt az ellenség előtt.
Ez a mostani Dean csak valamilyen szánalmas utánzata lehet annak a Deannek akit hónapokkal ezelőtt itt hagytam.
Arra számítok, hogy elküld vagy bever nekem egyet, de semmi ilyesmi nem történik.
Két lépéssel átszeli a szobát és a nyakamba veti magát.  Meglepődök, pár lépést hátra tántorodok.
De azonnal viszonozom az ölelését. 
Megint érezni a bőre melegét, hallani a szívdobogását, tapintani a durva ruháit.. Mintha a mennybe kerültem volna vissza,  és nem Bobby koszos pincéjébe.   
Pár másodperc után, Dean olyan hirtelen lök el magától, mint amilyen gyorsan magához ölelt. Az arcán  gyűlölet vegyül, a szeretettel. 
Tudom mit érez, mert én is pont ugyanígy éreznék a helyében. Nem tudnám eldönteni, hogy fakadjak sírva örömömben, vagy döfjek tőrt a szívembe.
- Szia. – Lehelem halkan. A szájam kínozott mosolyra húzódik.   Dean arca össze rándul a hangomra, látszik rajta, hogy még mindig nem hisz a szemének. 
- Te..Te vagy az?- kérdezi, hangja meg- meg bicsaklik.  Örülök, hogy hallom a hangját, már hetek óta csak azért  tudtam tovább élni, mert reménykedtem hogy hallhatom még a hangját.
Bólintok, ő erre szélesen elmosolyodik.
Csak most nézek körül jobban, és feltűnik, hogy sehol sem látom Samet. 
- Hol van Sam?
-  Mi már nem dolgozunk együtt, sok mindenben nem értettünk  egyet.- az arca fájdalmas maszkba torzul.  Most jövök rá, hogy Deannek nehezebb lehetett ez a pár hónap mint gondoltam volna. Én és Sam elhagytuk, Bobby pedig meghalt.
Mindenkit akit szeretett elveszített.
Szeretném megölelni, biztosítani róla hogy most már nincs semmi baj, már itt vagyok. De tudom, hogy nem tehetem, valószínüleg ha még egyszer hozzá nyúlnék megütne.
- Miért jöttél?- kérdezi elgyötörten. Pontosan tudom, hogy az, hogy most beszél velem csak felszakítja a régi sebeket.
- Búcsúzni. Ez az utolsó napom itt a földön, haza megyek.- jelentem ki. Dean arca pár pillanatig elsötétül, majd össze  ráncolja a homlokát és zavart szemekkel mered rám. Látom rajta, hogy nem érti miről beszélek.
Egy meggondolatlan percemben elmosolyodok. Pár pillanatig olyan volt mintha megint egy család lettünk volna. Ő  zavartan kérdez, én kedvesen kioktatom majd beszól nekem, hogy milyen szent fazék okos tojás vagyok.
- Vissza megyek a mennybe. Most, hogy már Rafael sincsen, biztos nagy az anarchia fent.- világosítom fel, a szavakat lassan tagolom, hogy biztosan megértse.  Azt hittem erre a hírre majd felvidul.
Hiszen ez azt jelenti, hogy többet nem kell majd rám gondolnia.
- De mikor jössz vissza?- kérdezi még mindig össze zavarodva Dean.  Megmosolygom, az értetlenségét. Mindig  is imponált nekem, mikor úgy érezhettem magamat, mint valami nagy ember aki felvilágosítja a csodálóját.
- Nem fogok többet le jönni a földre, Dean. Már eddig is túl nagy bajt okoztam.- remélem, hogy megérti ezekből a szavakból a bocsánat kérésemet.
Deanek hirtelen megbicsaklik az egyik lába, olyan mintha nem tudná meg tartani magát.  Az arca egészen sápadt lesz, a szeme rémületet tükrözik.  Gyorsan hátrál pár lépést és  Bobby egyik asztalába kapaszkodik, hogy el ne essen.
- De így sem leszel védtelen.  Majd szólok pár angyalnak, hogy néha nézzenek rád. Nem hagyom, hogy bántsanak!- nyugtatom meg, mert biztosra veszem azért rémült meg ennyire, mert azt hiszi most már senki sem fog vigyázni rá.
Hófehér arcán átfut egy halvány mosoly, így válaszol nekem.
-  Engem nem kell megvédeni. Eddig is csak  olyan tudott bántani, akinek megengedtem. – mondja hangjában némi gőggel. Rögtön megértem az utalást, lehorgasztom a fejem.
Igaza van.
Csak én és Sam voltunk olyan közel hozzá, hogy bánthassuk. És mind ketten meg is tettük.
Biztosra veszem, hogy ha most megérinteném a lelkét ugyanolyan csapzott lenne mint Samé volt, mikor vissza jött a pokolból.  Elérkezettnek látom az időt, hogy menjek, de sehogy sem akaródzik elhagyni Deant.
Most döbbenek rá, hogy valószínüleg soha többé nem láthatom.  Ezt a pár hónapot is nehezen viseltem, bele sem merek gondolni milyen lesz nélküle egy egész élet. 
- Ne menj. Én.. majd, majd megbocsátok neked. Minden rendben lesz! Sam vissza jön és újra együtt leszünk. Mint régen..- próbál meggyőzködni, de nem is nekem inkább magát győzködi.  Tudom, hogy mindennél fontosabb neki, hogy meg tudjon bízni a családjában.
És azt is tudom, hogy mennyire szeretett minket egykor. 
Pont ezért nem fog sosem megvalósulni az amit mondott.
Közelebb lépek hozzá, de nem merem megérinteni.
- Neked jár annyi, hogy sohasem bocsáthatsz meg nekem. Te feláldoztad az életedet Samért, és értem is megtetted volna.  Jár neked annyi, hogy életed végéig dühös, megbántott légy.- suttogom. Szeretném elmondani mennyire csodálatos, hogy miatta én is ember akartam lenni. Ő ösztönzött, hogy Atyám ellen lázadjak, ő tanított meg hogy milyen fontos a szabad akarat. 
Lenyűgöző ember, és egy jobb családot érdemel. Egy olyat aki nem dobja félre akárhányszor a segítségükre siet.
Olyat aki megérdemli, hogy szeresse őket. 
De nem teszem. Nem mondok semmit, talán azért mert gyáva vagyok.
Vagy csak félek bevallani magamnak, hogy mennyire rossz voltam hozzá.  
Hátrálok pár lépést és becsukom a szememet.
Felkészülök elhagyni a gazda testemet és felölteni az igazi valómat.
- Mióta elmentél az életem darabokra hullott.  Sokáig dühös voltam rád, megpróbáltak felkutatni és megölni.- suttog maga elé.-  De aztán rá jöttem, hogy nem te vagy a hibás. Én üldöztem el Samet.  Elküldtem, mert nem tudtam úgy rá nézni, hogy te ne jutottál volna eszembe. Lassan abba hagytam a vadászatot, nem érdekelt már semmi. Csak vissza akartalak kapni. Téged és Samet.
Szóval ha  az kell, hogy továbbra is így érezzem magamat a maradásodhoz, hát legyen.  Inkább érzem magam úgy mint egy  kivert kutya, mint hogy tudjam te már nem vagy itt.  Nem jár nekem semmi. Csak a családom!- a végén már teljesen felemeli a hangját. Mikor rá nézek látom, hogy könnyes szeme.  
Nem tudom mi történik velem, ez alatt az ötezer év alatt még sosem éreztem ilyet.  A torkombóln mintha egy hatalmas kő próbálna feltörni, a hasam görcsbe rándul a szemem megtelik könnyel.
A mellkasom sokkal gyorsabban emelkedik, a lábaim megremegnek.
Mit tettem vele?!
Mindent amiben hitt, mindent amit szeretett, elvettem tőle.  Az életét pokollá változtattam.
Ugyanaz történt vele mint velem.
A fájdalom amit érzek szinte már fizikailag is bántalmaz. 
-  Én nem vagyok olyan bátor mint te. Én nem bírom elviselni ezt a fájdalmat. – sóhajtok fel. Dean keserűen felnevet.
- És te mit éreznél ha én tenném ugyanezt? Ha én lennék öngyilkos?!- kérdezi. Még az említésére s össze rezzenek.
Hogy megölje magát miattam?
Nem, azt nem hagynám. Még ha ezért újra, meg újra is meg kellene járnom a poklot akkor is vissza hoznám.
Neki élnie kell.
Tiltakozóul megrázom a fejemet.
- Én nem leszek öngyilkos.  Dean nekem a föld olyan mint neked lenne a menny. Én itt csak vendég vagyok. A házi gazda bármikor úgy dönthet hogy kidobat. És akkor haza megyek, és folytatom tovább az életemet. Mert ez az egész csak egy vendégség volt!- tudom, hogy megbántom. Szinte látom ahogyan a szavaim felszakítják. Az arca össze rándul, a szeme elhomályosodik.
- Csak egy vendégség?! Hát akkor mond el majd otthon, milyen remekül szórakoztál itt lenn! Mint például mikor Samet vissza küldted a pokolba, vagy mikor megöletted Pamelát. Ó, ne tudom mi volt a legkedvesebb emléked: Mikor tönkre tettél engem, és a családomat. –köpködi a szavakat az arcomba.
Most dühös.
Ez jó, így könnyebben fog felejteni.
Csak engem nem fog semmi meggátolni az emlékezésben.  Nekem örökre megmaradnak a sebeim, engem már nem lehet helyre hozni.
Könnyebb úgy rá néznem a dühben úszó arcára, hogy tudom így jobb lesz neki.
Eleinte a poklok, poklát fogja megélni. Azt fogja kívánni, bár ne érezne semmit, bárcsak meghalna.
Azt fogja hinni, hogy mindenki elhagyta, hogy többé már nem lesz képes szeretni.
De idővel felejteni fog. Lassan, nagyon lassan, de elfogja felejteni milyen szörnyűségeket tettem vele.
És akkor majd, megint boldog lesz.
Csak én leszek életem végéig ilyen. De nem bánom.
Inkább legyek én, mint ő.
Újra becsukom a szememet, de közben végig gurul egy könnycsepp  az arcomon.
Végeztem.
Ezzel a világgal, az érzésekkel, az ízekkel, mindennel. 
Rá jövök, hogy hazudtam Deannek. Nem haza megyek, inkább az otthonomtól távozok.
Igen talán régen, ott volt a hazám. Ott születtem, ott éltem.
De már nem az az otthonom.
Az otthonom itt van lenn, a földön.
Dean mellett.
A szerettem mellett.
Érzem ahogyan a gazda testből lassan, távozik az angyal lelkem.  Soha többé ne leszek olyan boldog mint itt voltam, soha többé nem fogom azt érezni mint itt lenn.
Soha többé nem leszek.. Én.
Annyi mindent szeretnék még mondani Deannek. Bárcsak elmondhatnám mennyit jelent nekem, mi mindent meg tennék érte.
De valami azt súgja, már tudja ezt. 
Már nincs sok időm itt, de ezt a néhány másodpercet arra pazarlom hogy vissza emlékezzek, mennyire boldog voltam egykor. Mennyire élveztem az életemet.  Mondanom kéne valamit, el kéne búcsúznom tőle! Kapok észbe.
Mikor kinyitom a szememet látom, hogy az arca már egészen nedves, a szemei üvöltenek.
- Szeretlek!- ez minden amit el akarok  mondani neki.  Szeretném, ha emlékezne mennyire szerette őt egy Angyal. Mi mindent megtett érte, és mennyi mindenre lett volna még képes. Szeretném ha ez az emlék soha nem halványulna el az agyában, szeretném ha ez lenne majd az utolsó amire emlékezni fog, halála percében.
Letörli az arcáról a könnyeket.
- Én is Castiel. Mindennél jobban!- szomorúan hallom a szavait. Lehet, hogy tévedtem, lehet hogy nem fog soha elfelejteni.
Egy kis részem még is, örül ennek. Egy önző, csak magával törődő részem.
Az ő képe tölti be az agyamat, mikor végleg távozok a földről. Szeretném azt hinni, hogy mostantól könnyebb lesz, de tudom hogy nekem sosem lesz "könnyebb".
Ekkor döbbenek rá, hogy az igazi büntetésem,  az hogy megtanultam érezni.
És ami fontosabb, megtanultam szeretni.     

megint csak az a megjegyzésem mint múltkor. Ez nem Slash-nek íródott de aki rossz akar lenni, az gondoljon rosszra :)