Nem a szeretet, csak az emléke

Bocsánat, hogy nem volt ficc frissítés, de nem voltam itthon és nem is leszek a közeljövőben. Ezt is csak, úgy ahogy írtam meg.

Két kéz megragad hátulról. Gyorsan és erősen. Időm sincs ellenállni.
 Éppen csakhogy felfogom, hogy mi történik és máris kivagyok szakítva az emberi testemből.  Pár pillanatra eszembe, jut az abszurd gondolat, hogy milyen rossz lesz vissza szállni belé.  De aztán emlékeztetnem kell magamat, hogy valószínüleg most ez a legkisebb gondom.
Mikor legutoljára vissza vittek,majdnem nem éltem túl. Bár akkor más volt a helyzet.
Nem voltam ennyire bűnös, és még volt miért élnem.
 Már szinte el is felejtettem milyen teljes valómban létezni. Felemelő és egyszerre borzalmas, mennyi erő, hatalom létezik a világon.  És én mindezt eldobhatnám, és ami a legrosszabb el is dobnám ha még képes lehetnék az idő utazásra.  Hogy vissza mehessek, helyre hozhassak mindent amit tettem, vagy mondtam.
Bár ha jobban belegondolok, nem abba az időbe mennék vissza amikor megkaptam első ember védencemet. Persze  kétségtelenül azok voltak életem legszebb évei. Inkább a kezdetekhez utaznék el. Amikor még kis gyerek volt, mikor még volt Családja. Megölném azt a démont aki ártani akart az öccsének, távolt tartanám a gonoszt a közeléből. Most, hogy tudom milyen nagyszerű ember lett belőle, megérdemelne annyit, hogy egy szebb élete  legyen.
De ha jól gondolom, most nem azért visznek vissza, hogy vissza adják a képességeimet.   Megrémít, mennyire könnyen tudnak még így is fogva tartani, hogy bennem van az a sok ártatlan lélek.  A láthatatlan bilincsek, megláncolnak közel tartanak a fogva tartómhoz.
Nem látom az arcát, nem is érdekel.  Ő is csak egy parancs teljesítő.
Mint én voltam. Lehet, hogy vele is ugyanazt tették mint velem, csak ő nem volt olyan erős, hogy átvészelje. Ő megtört, mert nem ismerte mire képes a szeretet.
Jól van, tudom ez így elég sablonosan hangzik. A szeretet mindent képes elviselni, jóban rosszban veled van..  Viszont ha jobban bele gondol az ember, ezek a mondások nem a szeretetről.A reményről szólnak.  A reményről, hogy egyszer majd vissza kapom akit szeretek. Egyszer majd újra velem lesz, újra viccelődni fog rajtam, újra kigúnyolja minden tettemet.  A szeretet nem ilyen erős, az csak egy teljesen átlagos érzelem, ami könnyen eltűnik, a semmié lesz. De a remény megmarad, az örökre ott marad. Még akkor is mikor, azt mondogatom  magamnak, hogy megérte, sokkal jobbat kaptam mint amit elvesztettem.
Hiszen ő ember, egy senki. És én azért, hogy elvesztetem megkaptam azt amire titkon mindenki vágyik. Erőre, hatalomra.
De a remény akkor is ott van. Veled  marad minden emberi percedben és felemészt téged. Mert sosem tudhatod meg biztosan mi lett volna.  Csak reménykedsz, hogy szörnyű élet várt volna rád, hogy soha  nem is szeretett, csak kihasznált mint valakit aki megvédi őt és az öccsét.  Viszont, mikor felidézed az utolsó pár pillanatot, észre veszel valamit a szemében. Nem a csalódottságot, nem a fájdalmat, a dühöt de még az örömöt sem.
A teljes és tökéletes üresség az amit a szemében látsz.  És akkor  valahol belőled is kitörlődik valami, valami amiért azelőtt ölni tudtál volna.
És nem, még mindig  nem a szeretetről beszélek. Hanem a vágyról, hogy olyan lehess akinek megvan rá az esélye, hogy megadhassa neki azt amit szeretne.  
Valahol persze, van valami abban hogy milyen erős, a szeretet. Bár ha engem kérdeztek, ez az egész szeretet dolog csak egy illúzió. Mint amikor egy idős pár azt mondja, „ötven éve szeretjük egymást”.
Hazugság. Nem szeretik egymást, nem az első perctől fogva. Egyszerűen, csak hinni akarnak valamiben, ami megvédi őket ha kapnak egy pofont az élettől. Szeretnék elhinni, hogy kellenek valakinek, hogy van miért tovább ott maradniuk ott ahol vannak.
 Az emberek nem képesek a szeretetre, mert nem is akarják igazán megtapasztalni milyen erős is ez az egyszerű  érzelem. De az angyalokkal más a helyzet, mi  képesek vagyunk igazán érezni. Talán ezért is döntött úgy Apánk, hogy elveszi ezt tőlünk. Mert nem akarta, hogy a tökéletesnek szánt katonáinak, legyen bármilyen gyenge pontjuk is. Ezért is lett az egyik fő bűn idefent, ha valaki átszakítja a falat amit Ő tett belénk, és emberi érzelmek költöznek beléje.
De én megtettem, én elkövettem mindent amit lehetett. Csakhogy nem bánom, még egyszer megtenném.

Amint egyre közelebb jutok az egykori otthonom felé, úgy vesztem el minden érzékszervemet.  De ugyanakkor teljesen átalakulok.  Egyre, nehezebb lesz minden.  Az emberi érzések gátoltak, nagyon gyengék. De mikor újra önmagam vagyok, minden fájdalom ezerszer nagyobb lesz.

- Castiel!-  testvérem hangja betölti az egész testemet, mindenhol jelen van.  Olyan sokáig voltam lenn a földön, hogy az energia löketet amivel beszél, az agyam automatikusan szavakká formálja át.
Még nem szoktam meg a jelenlétét, kellemetlen hatással van rám. Nem bírom elviselni azt a feltétlen erőt ami a testéből származik. Csak gondolnom kell rá, és máris testet ölt előttem. Legalábbis valami olyasmit.  Testrészei még mindig nincsenek, de már könnyebb rá néznem. Ahogyan ő  a környezetemben minden alakot ölt, így tudom felismerni mégis hány angyal van körülöttem.
Ha jól számolom tíz, és még pár. Esélyem sem lenne a szabadulásra
Valaki hátulról belém rúg, valahol ott ahol a térdem lehet, én a földre rogyok.
A fájdalom ami bejárja a testemet elviselhetetlen.  Lent a földön az ilyen fájdalom csak egy nagyobb sérülésnél mutatkozik. Például egy lőtt sebnél, vagy nyílt törésnél. De semmiképp egy  térden rúgástól.
Lehajtom a fejemet, nem merek a testvéremre nézni.
- Elárultál minket. A létezésed természet ellenes.- a hangja így,-hogy már van neki- mély és öblös. Pontosan tudom mire gondol. Már akkor meg kellett volna halnom mikor Raphael eljött hogy meggyilkoljon. De valaki vissza hozott és ezzel egyes számú köz ellenség lettem minden természet feletti lény szemében. Mert nekünk van egy egyszerű törvényünk, amit minden lény betart. Legyen az démon, angyal, vagy csak egy sima szellem. 
„ A természetet nem lehet elferdíteni”.
Ha valakinek lejárt az ideje, akkor annak lejárt. És ezt még Atyánknak is tiszteletben kellett volna tartania. Már ha ő hozott vissza.  De nem bántottak amíg nem követtem el nagyobb bűnt, tisztes távolságból figyeltek és vártak, mikor hibázok.
Eleinte még olyan hálás voltam, hogy megint élhetek, hogy eszembe sem jutott az engedetlenség.  Én és az angyalok elkerültük egymást, egyikünk sem akarta megölni a másikat.
Csakhogy idővel, a hála önteltséggé alakult át, és úgy éreztem én már mindent megtehetek.  Végül is nem a mindenható döntött úgy, hogy kellek neki?!
- Tudom.- nem tudok mást mondani, de mikor megszólalok megijedek a hangomtól. Már hozzá szoktam a porhüvelyem hangjához, és szinte már el is felejtettem a sajátomat.
-Meg kéne ölnünk. De nem tesszük. Soha nem fogsz meghalni.- kihallom  a hideg, könyörtelen fenyegetést a hangjából.   Össze rezzenek, ha egy sima rúgással ilyen nagy fájdalom jár, akkor mekkora lehet a kínzással járó?
Már épp felakarom emelni a fejemet, és az arcába köpni hogy „nem érdekel, azért tettem mert ez volt a helyes”, de rájövök hogy hazudnék.
Tényleg hibáztam, és meg is érdemlem bármekkora büntetést is szabnak rám. 
- Igen, tudom.
-  De megkegyelmezünk.  Csak el kell intézned valamit.- mondja  a hang. Fellélegezek. Nem fognak megkínozni, nem lesz fájdalom. A tudat, hogy talán meghalhatok felvidít. Szörnyű bűnt követtem el, de ők képesek elnézni ezt.  Alig tudok  higgadtságot erőltetni a arcomra, úgy bólintok.  Az angyali énem, nagyon nehezen tud megmaradni ebben a testben. 
- Öld meg a fivéreket. – hallatszódig el a parancs.   A testem lángolni kezd. Nem tudom felfogni a szavak értelmét.   Minden egyes porcikám tiltakozik, hogy megértsem mit kérnek tőlem. Mert ha tudnám, akkor el kéne követnem. Arra pedig nem vagyok képes.
- Nem, nem, nem, nem.- ingatom folyamatosan a fejemet.   Elárultam őket, de megölni nem lennék képes őket.  SOHA!
Szeretem őket,még ha ők már nem  is szeretnek engem. 
- Vagy te, vagy ők!- szólal meg megint a hang.   Nem, nem! Soha nem lennék képes rá!
- Castiel!
Nem, egyszerűen nem megy. 
- Inkább a kínzás. Bármi, csak ne ez.-  bármi mást elviselek, csak ne kelljen végig nézem a halálukat.  Szóval mégsem olyan kegyesek mint gondoltam. Csak most már megtanulták, hogy nem a fizikai fájdalom a legjobb kínzás.
- Mindenképpen megteszed, csak annyi választást adtunk, hogy önszántadból teszed-e vagy mi kényszerítünk rá.- mondja tárgyilagosan a hang. Tudom mi fog következni, anélkül hogy megtörténne.  Össze húzom magamat, mielőtt még megjelenne a gyilkos fájdalom. De nem kell soká  várnom, mert azonnal jelentkezik.
Keservesen ordítani kezdek, de az nem segít semmit. A fájdalom nem szűnik meg,  erősödik.
Közben egyetlen egy mondat játszódott le újra és újra a fejemben: Csak öld meg a Winchesteréket, és a szenvedésednek vége!
Mintha csak felvételről menne. 
- NEM!- ordítom, bár már nem is tudom hogy kinek is ellenkezek. Magamnak, vagy a kínzóimnak.   Egyik részem, már már beleegyezik, hogy bármit megtesz csak ez a fájdalom maradjon abba.
- Sajnálom, Castiel. Ez nem csak a te hibád. Bárki elkövette volna. Nem szabadott volna olyan sokáig lent hagynunk téged.  De most a mi hibáinkért is neked kell megfizetned.

 Csöndesen lépkedek a kihalt utcán. Senki sincs  már kint ilyen időben. Az eső úgy pattan le az éden fekete kabátomról, mintha az valamilyen páncél lenne ami megvéd engem.  Az arcomat viszont semmi sem védi meg.  Már egészen átnedvesedett a bőröm, a víz cseppek folyamatosan az arcomhoz verődnek. Hideg és kellemetlen érzés, de elviselem. Nem törlöm le a kezemmel az arcomat, nem érzem fontosnak.  A házak idegennek tűnnek, a beton mintha csak figyelmeztetni akarna minden egyes lépésemnél megkondul és vissza veri a lábam zaját.  A kerítések vészjolsóan merednek felém, meg-meg nyikordulnak. A virágok minden kert mellett amellett elhaladok elhervadnak, vagy el is pusztulnak. A házak falai, mintha csak védeni akarnák az ott lakókat, szorosabban fogják közre egymást és elhúzódnak előlem.
Ők tudják, azt amit egy ember nem képes meglátni.
Szörnyen veszélyes vagyok.  A fekete hajam össze kócolódott, az arcomhoz tapad és átitatja a bőrömet vízzel. Egy mozdulattal kisöpröm az arcomból,majd megállok.
Megérkeztem az uticélomhoz, egy automűhelyhez. Legalábbis egy egyszerű embernek ez tűnne logikusnak, a hatalmas táblát láttán amin ez áll „Bobby Singer automűhelye”.
De én -és még sokan mások-, akik nem ugyanazon az idő síkon mozognak mint ők, tudjuk miket vagyis kiket rejt ez a teljesen átlagosnak mondható műhely.   Egy pillantás, és a kihalt  utcán, máris százan állnak. Mindannyian ugyanúgy néznek ki. Fekete köpenyük, és halál illatuk van. Mindannyian a ház felé néznek, tekintetük csak úgy szikrázik az éhségtől. Mikor meglátnak egy emberként fordulnak felém,  az egész valójukból megalázkodás árad. 
- Hamar végzek, szeretném ha gyorsan intéznétek.- fordulok feléjük, ők erre bólintanak és vissza fordulnak a ház felé.    Én is biccentek majd megint behunyom a szememet, és pár másodperc múlva eltűnik az esőtől áztatott utca és a kaszások tömkelege is. Már egy meleg, barátságos szobában állok.  A kandallóból tűz illata telíti meg a szobát, így az egész háznak valamilyen fura biztonság érzetet ad.  De mikor megjelenek a tűz kialszik, a szobában minden világítás megszűnik.
A barátságos légkör azonnal eltűnik, de még így is érzem, hogy vannak a házban.  Ezt a lépcsőn dobogó léptek zaja is tanúsíthatja.
- Sammy, már megint kiégett a biztosíték! Hívd fel Bobby-t és mond meg neki, hogy ha már úgy is a  városban van akkor hozzon, pár rendes égőt is.-  hallatszódig egy mély, de szeretet teljes hang a lépcsőről. Ismerem ezt a hangot!  De fogalmam sincs, hogy honnan. Mégis pár pillanatra melegség járja át a testemet, de csak pár pillanatra. Majd újra vissza költözik belém a hideg közöny. Hirtelen egy másik hangot hallok egészen közelről.
- Sam. A nevem Sam. – hangzik a dühös válasz.
„Sam”!
Igen ez a név is ismerős, csak tudnám hogy honnan. De ez most mindegy is. Engem nem érdekel, hogy kiket fogok megölni, csak az hogy végre végezhessek. Mégis valamiért jobbnak látom, még nem felfedni magamat előttük. Talán csak szeretnék még adni nekik pár percet, mielőtt meg kell halniuk.
Ez az egész hely, annyira ismerős nekem, mintha már jártam volna itt. Valahogy annyira, kedves és.. és otthonos.
Igen, ez a megfelelő szó.  Olyan mintha valaha ez lett volna az otthonom. De az lehetetlen. Én még sosem jártam itt lent, ebben a por fészekben.
-  Még mindig semmi?- hallatszódig megint az első hang, de már nyoma sincs a kedves zsörtölődésnek a hangjában.  Szinte látni a fájdalmas grimaszt amibe az arca torzul. 
- Nem. Semmi ómen, semmi jel. Az angyalunk látszólag eltűnt  a föld felszínéről.-  mondja megsemmisülten a Samnek nevezett személy.
- Talán tényleg elment.  Lehet, hogy túl keményen bántunk vele.
- Tudom.  De elárult minket.- válaszol az idősebb hang. Mélységes megbántottság és ugyanakkor félelem érződik a hangján.   Az agyamra valamilyen fura, sűrű köd száll. Megmozdulni sem tudok, sorra árasztanak el a homályos emlék képek, védekezni sem tudok.  Egy szobában állok két másik férfival és beszélgetünk, majd csak ketten vagyunk. Én és egy izmos, zöld szemű férfi. Mindketten ordítunk látszik hogy egyikünk sem tud leállni. Majd az izmos átszeli a szobát két lépéssel és megölel.

De ez lehetetlen. Ilyen nem történt meg, arra emlékeznék.
Úgy döntök, nem várok tovább, szeretnék már túl lenni ezen az egészen. Túl zavaros ez nekem  Egyetlen egy kézmozdulattal felkapcsolom  a fényeket, és újra felélesztem a tüzet. A kívánt hatást azonnal el is érem. Hallom ahogyan  két erős test felpattan a székből és erre rohan.
Majd kisvártatva meg is jelentek az ajtóban.  Mindkettőjük megdermed, majd egymásra néznek. Látszólag nem hisznek a szemüknek.
- Hát itt vagy.- szólal meg az idősebb férfi, majd ugyanolyan gyorsan mint az emlék képben felém lép és átölel. A melegsége ami a testéből árad, egészen elkápráztat. Annyira intenzív, annyira emberi.
De csak pár másodpercet adok magamnak, hogy kiélvezhessem a közelségét, majd ellököm magamtól.  Annyira megdöbbenti a tettem, hogy védekezni sem próbál mikor a földre zuhan.
Viszont a fiatal magasabb azonnal oda rohan hozzá, és mellé térdel. Testével közém és közé áll. Ugyanolyan védelmezően takarja el őt tőlem, mint a házak az utcában a lakóikat.
- Dean,  amilyen gyorsan csak tudsz fuss, ha azt mondom hogy most.- suttogja olyan halkan, hogy egy ember aligha hallatná meg. Csakhogy én nem vagyok ember.
- Tessék? Meg vagy húzatva?! Ő Cas, az istenért.- löki félre a Deannek nevezett tag, a magasabbat és  áll gyorsan talpra.  Össze ráncolom a homlokomat. Honnan tudják a nevemet? Honnan ismernek?
Lehet, hogy mielőtt megölöm őket, még kifaggatom az idősebbet.
Jó alaposan.
- Nézz már rá. Ő már régen nem, Castiel.- szól rá Deanre a másik.  Mikor Dean lassan rám emeli a szemét, szinte az arcára van írva mit lát. Még a gondolataiba sem kellene olvasnom, de mégis megteszem. Szeretném tudni, honnan ismer ő engem.
Nem hiszek, Samnek. Már hogyne lenne ő Cas?! Hiszen ugyanaz az arc, ugyanaz a fekete haj, ugyanaz a szem köszön vissza rám, mint eddig mindig is.
De valami mégis más. A szeme már nem azt a gyerekes értetlenséget tükrözi mint annak idején,  az arc vonásai megkeményedtek, az egész angyal megváltozott.  Van valami benne ami megijeszt, ami azt súgja meneküljek.  Castiel talpig feketében van!  Már nem azt a világos ballon kabátot hordja mint régen.  Olyan mint mikor először találkoztunk! Döbben rá Dean. Csak most még annál is idegenebb, félelmetesebb.  Mit tettek vele? A gondolat, hogy talán őt is ugyanannak vetették alá mint engem a pokolban megrémiszt. Hát persze, hogy megtört én is azt tettem volna. Mennyi fájdalmat kellett elviselnie vajon?  Ebben a pillanatban mikor az Új-Castielt nézem bármit megadnék, hogy abban a pár hónapban mikor nem volt velünk helyet cseréljek vele.
Nekem már mindegy, én már megvagyok rontva. De ő még tiszta volt, mikor legutóbb láttam. Kínoztak volna inkább engem, mint őt.
Nem bírom tovább, ki kell szállnom a fejéből. Az a feltétlen szeretet amit irántam érez, elborzaszt és megrémít.   Most először nem vagyok biztos benne, hogy tényleg helyesen fogok-e cselekedni mikor megölöm ezt a két férfit.
Értetlenül oldalra billentem a fejemet, most a másik gondolatait próbálom kiolvasni de egyszerűen képtelen vagyok rá. Mintha egy fal lenne az agyában.
Újabb emlék képek.  A magasabb egy ágyon fekszik én felé hajolok és aggódva nézem ahogyan alszik, látszik a szememen, hogy titokban vagyok ott nála és nem akarom hogy észre vegyenek.  Ekkor belép az idősebb és aggódva kérdez tőlem valamit. Erre én ugyanolyan aggódva válaszolok majd kimegyünk a szobából.
- Ismerlek titeket.- hasít belém hirtelen a felismerés.  Igen volt velük közös múltam, de már mindegy. Meg kell ölnöm őket, mert ha nem teszem akkor engem ölnek meg.
-  Miért jöttél?- kérdezi a Samnek nevezett magas férfi. Érződik a hangján, hogy nehezére esik ilyen hangon beszélnie velem.
- Sajnálom. De meg kell halnotok.- jelentem ki.- De annyi időt kaptok, hogy elbúcsúzhassatok egymástól.- majd tapintatosan elfordulok. Annyit megtanultam fenn, hogy  még az ellenséggel is tisztelettel kell beszélned, és tiszteletben kell tartanod az akaratát.
- Mi van?!- kérdezik egyszerre. Az arcukon megrökönyödöttség látszik.
Míg Dean döbbenten áll előttem, addig Sam elő húz valamit az övéből. Túlságosan is lefoglal, hogy  az idősebbet bámuljam, csak az utolsó percben veszem észre a kést. Még idejében elkapom a kezét és a háta mögé fordítom. A csontja túl törékeny, a kezem szorítása alatt könnyen eltörik. Hallom a reccsenést, és Dean ordítását ahogyan nekem ront.  Gyorsan kikapom Sam kezéből a fegyvert és a fiú torkának szorítom, majd az idősebb feleé fordulok. Ő azonnal megáll és felemelt kézzel hátrál egy lépést.
- Engem ölj meg, ne őt. – könyörög. Könyörög?! Mégis miért teszik ilyet? Megint eszembe jut az emlékképp mikor mindketten Sam szobájában beszélgetünk, majd kimegyünk onnan. Mikor megint rá nézek észre veszem a két férfi közötti hasonlóságokat.
Testvérek! Ismerem fel.
- Mind ketten megfogtok halni.- közlöm vele hidegen. Legalábbis azt szeretném, ha a fiatalabb ezt hinné. Van valami Dean szemében amitől nem tudom elképzelni, hogy megöljem őt.
- Sammy-t hagyd életben, inkább engem ölj meg. Te hoztál fel a pokolból, hát most te is vigyél vissza. De Sam jó gyerek. Ő.. bár lehet hogy nem emlékszel, de ő sok jót tett azért, hogy ma itt lehessünk.- próbál beszélni az idősebb, de látszólag az hogy az öccsét a karjaimban látja, eléggé felzaklatja.
- Dean, Ne!!-  nyöszörög Sam, mert nem tud rendesen beszélni, túl erősen szorítom.
- Sammy, semmi baj. Nem hagyom , hogy bajod essen.
Ez az egyetlen, kicsi, semmit sem érő mondat mindent vissza hoz. Egyszerre mindenre emlékszem. Hogy kik ők, hogy mit tettem, hogy miért tettem.
És hogy mit kaptam cserébe!
- Szóval nem hagyod?!  Ahogy azt se engedted, hogy nekem bajom essen!- röhögök fel, kajánul. Megrémít, hogy mennyire telibe talált ez a pár szó.  Rá kell, jönnöm hogy attól még, hogy emlékszem semmi sem változott. Még mindig nem jelentenek nekem semmit sem ezek a fiúk. Csak már tudom miért rángattak vissza a mennybe, miért lett ez a büntetésem.
Mert nem csak én, ők is megérdemlik ezt.
- És miért fordultál el tőlem?! Mert hibáztam! És attól még nem voltam ott veled mindig mikor kellettem? Nem számíthattál rám mindig? De látszólag téged ez nem érdekelt. Csak egyszer kellet hibáznom, és te máris kitagadtál!- köpködöm a szavakat.  Látszólag fenn a mennyben vadállatot csináltak belőlem. Meg akarom ölni őket, őket akarom büntetni azét amit velem tettek!
- Azért tettem ezt, mert szerettelek!
- Tessék?- mindenre számítottam csak erre nem. 
-  Sam a testvérem őt szinte muszáj szeretnem. Bármit tesz ő a testvérem marad. De te olyan voltál nekem mint valaki aki fontosabb egy testvérnél.  Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy értem tetted amit tettél. Hogy értem váltál olyanná!  Gyáva voltam, sajnálom!- törnek elő belőle a szavak. Azt hiszem Samet is úgyannyira megdöbbentették a hírek mint engem, mert ő is abba hagyta a kalimpálást a kezével és megrökönyödve nézett a bátyjára.
A dühöm hamar elszállt, minden érzés eltűnt, és csak a döbbenet maradt. 
- Kérlek engedd el Samet!
Kérdés nélkül teljesítem az akaratát. De Sam nem mozdul még azután sem, hogy szabad lett. 
Dean megkönnyebbülten sóhajt, majd int Samnek, hogy menjen mellé. Sam is ugyanolyan engedelmesen sétál mellé mint én tettem.  
Dean bólint, majd vet egy búcsú pillantást Sam felé, és elém áll.
- Tessék. Itt vagyok, ölj meg!- szól hozzám keményen.  De én látom a szemében a félelmet. Ő is ugyanannyira retteg a haláltól mint a többi  ember. Csak túl bátor, hogy  bevallja ezt.
Ösztönösen emelem fel a késemet, anélkül hogy gondolkoznék. 
Meg kell ölnöm, muszáj, ez a feladatom.  Csakhogy mégsem megy.  Valami megakadályoz benne. Talán a közös múltunk.   Attól ijedek meg, hogy nem érzek iránta semmit. Semmilyen érzelmet nem táplálok.
És mégsem tudom megölni őt..
„ Vagy ők, vagy te” hangzik fel a testvérem hangja a fejemben.  Eddig mindig az volt a válaszom, hogy „ők”. De most először elgondolkozok a másik lehetőségen is.  Nekem már nincs miért élnem, eddig sem volt. Legalábbis azóta nem, hogy elárultam őket. Mind a hármunk életét tönkre tettem, csakhogy ők képesek voltak tovább lépni, míg nekem esélyt sem adtak.
Sokáig éltem, több ezer évig, és mégis most először érzem az életemet értelmetlennek.
 A kést lassan leeresztem.
Sam  feljajdul. Látszólag ő már tudja mit fogok tenni.
- Sajnálom, Castiel. Mindent amit veled tettek.- köszön el tőlem.  Kár, hogy nem ismerem, pedig biztosan remek ember. Szeretnék elnézést kérni tőle, mert majdnem megöltem de nincs hozzá bátorságom.
Ők is rosszat tettek velem, és ezt most már sohasem fogom  megbocsátani nekik. De attól még, valahol él bennem az érzés, hogy egykor mennyire szerettem őket.
- Tessék? Miről beszélsz?- kérdezi Dean és Sam felé fordul. Kihasználom ezt  a pillanatot és magamba szúrom az éles kést. Nem akarom, hogy Dean lássa ezt, mert emlékszem mennyire közel álltunk egymáshoz.
Felordítok fájdalmamban, erre mindketten felém fordulnak. Dean mellém siet, mikor én a földre rogyok. 
- Ne, Castiel.- nyögi Dean és egészen közel hajol hozzám.
A halál könnyű, egyáltalán nem fáj. Nem olyan rossz mint mindenki gondolja. Egészen békés.  
El szeretnék köszönni tőle, szeretném elmondani mennyire sajnálom, hogy rátörtem az öccse és a saját életére.
De már nincs időm megszólalni, hirtelen vége szakad. Már nem Dean karjaiban fekszem félholtan, már nem Bobby  szobájában vagyok.
A kaszásoknak mégis csak lesz kit elvinniük, csak éppen nem az áldozatok lesznek azok.



Szerzői megjegyzés: eléggé kínt szenvedve írtam meg (ezt em önsajnáltatásból írom, hanem hogy ne csodálkozzatok a helyesírási hibákra), de ez NEM slash