Azt hiszem itt a vége.

Egyszerűen nincs ihletem. Sajnálom emberek. Bár nincs sok olvasóm, de akik eddig látogatták az oldalt azoknak teljes szívemből köszönöm ( gondolok itt például Pholelovera: Köszönöm, hogy velem voltál és, hogy olvastad a novelláimat, sőt még tiedet  is kitehettem) a többi supernatural-fan.orgos lánynak-fiúnak is, hogy olvasták és, hogy elvittek a 3000es látogatottsághoz. De persze nem csak ők voltak itt, szóval köszönöm azoknak is akik "láthatatlanok" maradtak!
Nem akarlak becsapni titeket, nem csak az ihlet a baj. Az igazat megvallva amióta nincs a sorozatban Castiel azóta már nem nézem olyan szívesen, talán még az iránta érzett szeretetem is meg van csappanva.  Tudom, hogy ezzel a saját " hú, de nagy fangirl vagyok"ságomat írom le, mert a testvérekért kellene szeretnem a sorozatot, és nem a kis szárnyas miatt.  Meg persze az ok ami ilyenkor mindig elő szokott jönni: iszonyat sokat kell tanulnom.
Nem törlöm ki a blogot, mert most körülbelül 50 novella, kisebb történet van fenn és piszkozatban még kb. húsz novella van amit nem fejeztem be.  Szóval nagy a valószinűsége, hogy még egyszer vissza jövök, de nem mostanában az biztos. Persze ha lesz egy ötletem és a megírásáig is eljutok akkor azt felteszem ide, de ne várjatok rendszeres frissítést.
Még egyszer köszönöm: Tequilának, Tairának, Reissának, Pholelovenak, hogy itt voltak és, hogy megengedték, hogy feltegyem az oldalra a novelláikat.
 Sziasztok!

Hírek

Tudom, hogy már egy ideje nem válaszoltam se a chatbe, se nem tettem fel új törit. Hogy miért van ez? Ebben a pillanatban nincsen saját gépem, a telefonomról szoktam netezni. De amint megkapom a laptopomat azonnal neki látok az írásnak.  Készül egy Castiel első földre szállása, az 1900-as években egy lányra kellett vigyáznia,  aki először elbűvöli a makacsságával, majd magával csábítja az emberek világába. Elfelejti mi is a dolga itt, és ekkor üt be a baj. Még tervben van (Csak ha már láttátok a a 7.04-et) egy olyan töri ami arra épül, hogy mikor a görög istenség megkérdezi Dean-t behívja-e a harmadik tanút, akkor Castiel lenne az és nem Amy. Az isten behívja és "kihallgatja". Aztán Cas elvesztése a 7.01 végén. Ja és új ötlet. Gyerek Deant meglátogatja Castiel a gyerek Jimmy Novakban :) Szóval bocsánat, hogy eddig nem voltam, jövő hét közepe felé várható a friss.

Valahol a messzi jövőben

Sziasztok mindenkinek :) Talán észre vettétek, hogy az utóbbi pár hónapban egészen eltűntem aminek az oka, az egyik, hogy nyári szünet volt. A másik, hogy egy kicsit kiábrándultam a sorozatból. Félre ne értsetek, még mindig szeretem de nekem a negyedik évadtól Castiel volt a kedvencem, és még a lehetőség is, hogy talán elmegy meglep és elborzaszt egyben.
Így neki álltam egy olyan novellának (ami hosszabb mint egy rendes novella) ami abban az időben játszódik amibe bepillantást nyerhettünk az ötödik évadban valahol. A Croatoan vírus lecsapott az emberiségre és több mint a háromnegyedét kiirtotta. Azt a kis ember csoportot pedig Dean Winchester irányítja. Ja igen, és amik fenn vannak kis történetek, mind kifogom javítani a helyesírást és a szóismétlést is.
Na de itt van a kis történet:

Castiel dühösen rakta össze pisztolyát, majd szedte szét újra. Mostanra már szokásává vált, ha dühös, vagy elkeseredett volt. Szerette ezt az elfoglaltságot, ilyenkor a feje teljesen kiürül, és csak a rend szerinti egymást követő mozdulatok voltak, amikre figyelni tudott. Ezt a Ladnert kivételesen szerette. Ebben a pisztolyban még meg volt az fajta elegancia, ami már az újabb fajtákból hiányzott. Ennek még volt megfelelő súlyelosztása, a markolata sem kopott el rögtön az első használat után. A mostani fegyverek már közel sem ilyen tökéletesek. Most már tömeggyártásban készülnek, a minőség már nem számít. Akkora a kereset rá, hogy erről a régebben nélkülözhetetlen megállapításról már el is feledkeztek. 

Már nyolcadszorra ismételte meg, ezt a négy perces mozdulat sort, mikor kopogtattak az ajtón. Az illető meg sem várta az engedélyt, hanem csak úgy benyitott.

– Bruce már elment, a Főnök pedig még nem jött vissza. Jönnöd kéne – dugta be a fejét egy fiatal tizenéves lány. Már többször is találkozott vele, de a nevét még mindig nem tudja. Talán Kira, vagy valami ehhez nagyon hasonló.
Bruce elment. Ez nem számított valami jó hírnek, akkor most egyedül van a táborral, most ő a góré.

 Utálta a feladatát, nem szerette, ha ő felel a tábor biztonságáért. Régebben talán ment volna, akkor még volt annyi ereje, hogy anélkül az embereken tudta tartani a szemét, hogy kiment volna a szobájából. De mostanra már, muszáj volt ő magának is megjelennie, ha valamit el akart intézni. Bosszúsan tette le a Landert, és követte a kislányt ki az udvarra. A frisseső illat azonnal megcsapta az orrát. Halványan elmosolyodott, mikor felismerte mit is jelent ez. Mikor esik, minden sokkal biztonságosabb, ilyenkor kevésbé lehet támadásra számítani, ami azt jelenti, hogy a többiek, akik kint vannak, nincsenek akkora veszélyben. Rögtön nyugodtabb lett, már nem is tartotta olyan szörnyűnek ezt az egészet. Kint is csupa örömtől ragyogó arcokkal találkozott, az emberek is pont olyan jól tudták, mit jelent az eső, mint ő. Úgy döntött, hogy csak pár percre ugrik be Chuck házába, ma nem akarja az egész napját ott tölteni.

– Hogy állunk? – kérdezte mikor belépett a tartalékos ház ajtaján. Chuck éppen az asztala mögött számolgatott. Mikor felnézett az említett, Castiel megdöbbent mennyire megváltozott az arca. Igaz csak pár hete volt, hogy utoljára találkozott vele, de ő mintha éveket öregedett volna. Már nyoma sem volt annak a vicces, kissé bugyuta Chucknak, akit évekkel ezelőtt megismert. Pár pillanatra belé hasított a csalódottság, és belemart, hogy ez mennyire igazságtalan, de még idejében elfojtotta a kitörő panaszos megjegyzését. Jól tudta, hogy azzal nem segítene Chuckon, ha felidézné milyen volt még Azelőtt.

– Hé, Emberem! Mégis, hogy kerülsz ide? Azt hittem, nem nagyon hagyod el a szobádat –  mosolyodott el szélesen. Castiel örömmel vette már sokadszorra tudomásul, hogy a régi Chuck még koránt sem tűnt el teljesen ebből a megkeseredett emberből. 

– Bruce elment – mondta, mintha ezzel minden kérdésre választ adott volna. Chuck mosolya még szélesebb lett, és egy halk „értemmel” elfordult, hogy be tudja fejezni a készlet ellenőrzését.

 Castiel míg várt rá szórakozottan nézte az ablakon keresztül, az eső áztatta házak sokaságát. Ez az épület szinte mind a negyvenöt házra rálátást biztosít. Most egyiknek sem égett a lámpája, ami azt jelentette, hogy ma mindenki a szabadban van. Castielt is jobban hívogatta most a természet, mint eddig bármikor. Alig tudta kivárni míg Chuck minden részletet felolvas a listájáról, és biztosítja, hogy amíg a Főnök, vagy Bruce vissza nem ér, rendben lesznek. Ő csak egy gyors bólintással nyugtázta, majd köszönés nélkül távozott.

Pontosan tudta hova menjen, éppen ezért gyorsan haladt a házak labirintusában. Szerencsére egyetlen kíváncsi vagy aggodalmas szülő sem szakította meg az útját, így húsz perc múlva már ki is ért a tábor középpontjából. Az összeeszkábált bungalókat felváltotta a gazzal benőtt, már rég leomlott korábbi épületek halmaza. A növényzet sokkal vadabb lett, még pár megtett méter, és már sehol sem látszott, hogy járt itt volna valaha is ember. Az út, amin ment, egyre kevésbé hasonlított kitaposott ösvényre, egyre járhatatlanabb lett. Összeszűkült, már alig tudta kényelmesen egymás elé helyezni a lábait. A megzabolázhatatlan mezőt pár perc múlva már az ugyancsak elhalás szélén lévő fák lombjai követték. Nem is fák voltak már azok, inkább túlméretezett gazok. Nem volt már se törzsük, se ágaik. Castielt szokás szerint elborzasztotta a természet e fajta kihalása, de most nem engedte meg magának, hogy bármi is lassítsa. Nem tudta, meddig eshet még az eső, és mikor vége szakad, azonnal vissza kell indulnia.
Hamarosan a fák közül is kiért, és újra egy rét féleség szélén állt. De ez nem olyan volt, mint az előző, itt még szinte alig mutatkoztak a tipikus jelek, amik mostanra már szinte a világ összes területén jelen voltak. Néhány virág még mindig virágzott, és a fű is zöldebb volt, mint máshol. Az egész mező nem volt hosszabb húsz méternél, és szélesebb, mint egy kilométer. Olyan volt, mint a rég elfeledett civilizáció egyetlen épen megmaradt töredéke.

 Ha ez egyáltalán lehetséges volt, itt még az eső is tisztábban esett. 'Tökéletes hely' villan át Castiel tudatán a gondolat. Több hónapot töltöttek Vele, a felkutatásával, mikor még azt sem tudták, hogy létezik. Egy nap egészen eltévedtek, már kora reggel volt mire kilyukadtak ezen az eldugott helyen. Ha valaki nem tudja, mit keressen, aligha találja meg ezt a csodát. És mivel az emberek már rég letettek bármiféle reményről, teljes biztonságnak örvendhetett. Castiel már szinte bőrig ázott. A lenge póló, amit még tegnap kapott fel magára, már teljesen a testéhez volt tapadva, a további ruha darabjaival sem volt más a helyzet. Nyirkos volt és hideg. Nem szerette ezt az érzést, olyan mintha be lenne zárva a saját ruhái által, de most, olyan boldogság és elégedettség kerítette hatalmába, hogy még ez sem tudta elrontani a kedvét. Mint mindig, mikor itt volt, most is elhatározta, hogy nem is megy vissza. Örökre itt akart maradni, beletemetkezni azon   gyönyörűségek tömkelegébe, mik pár évvel ezelőtt még teljesen hidegen hagyták. Ráérősen kezdett a mező közepe felé sétálni. Tudta, hogy még az, amiért ide jött, hátra van. Lassan haladt előre, minden virágot, fűszálat, követ megcsodált. Próbálta magába zárni az emléküket, hogy majd elővehesse, ha úgy érzi szüksége lesz rá.

Hamarosan meg is pillantotta azt, amiért igazából idejött. Egy ébenfekete ’67-es Impala.  Mikor meglátta, akármilyen hideg is volt aznap, átjárta a forróság. Olyan intenzíven érzett e kocsi iránt, hogy még saját érzelmeit sem tudta beazonosítania. Düh, csalódottság, remény, boldogság. Mind egybefolytak, és tökéletlen forróságuk járta át a testét.
 

 Bár a kocsi már koránt sem volt olyan gyönyörű, mint fénykorában. A kerekeit jórészt benőtte a gaz, az ablakai betörtek, a festése megkopott. Az ülések huzata még ennél is sokkal rosszabb állapotban volt. A bőr kárpit sok helyen kiszakadt, voltak olyan rései ahol a tömés darabokban fordult ki belőle. A kormánykerék a műszerfal többi részével egyetemben hiányzott. Néhány hónappal ezelőtt kivették belőle, hogy újabb kocsikhoz használják fel, vagy éppen egyéb elektronos töltetű tárgyakba építsék bele. Olyan volt nekik ez, mint valamilyenféle szentségtörés. Megszámolhatatlan sokszor volt ez az öreg kocsi a segítségükre, hogy eddig elképzelhetetlennek tartották, egyszer ők maguk fognak véget vetni életének. Nevetséges, hogy mostanra már ő is olyan kocsi mániás lett, mint az Impala valódi tulajdonosa. Pedig, azelőtt soha sem értette, miért is olyan nagy dolog számára ez az autó.
 

 Hiába, ez alatt a kilenc év alatt, amit vele töltött, a legtöbb szokása, és a viselkedése nagy része átragadt rá is.

 Imádattal simította végig az autó motorháztetőjén kezét. Hagyta hagy töltsék meg azok a gyönyörű emlékek, amiket ehhez a kocsihoz kötött. A teste – mint ilyenkor mindig – teljesen kezelhetetlenné vált. Nem tudta megfékezni a keze remegését, se a kicsorduló könnyeit. Még most sem tudott belenyugodni abba, ahogyan az Apokalipszis után alakult az életük. Egyre kevésbé gondolt örömmel vissza azokra az időkre. Legtöbbször mikor mégis megkísérelte a visszaemlékezést, mindig csalódott. Ezért sem értette miért tölti el mindig ekkora örömmel, ha meglátja ezt a viharvert kocsit.

Egyszerűen csak volt benne valami, amitől néhány percre nem az elmúlt pillanatok kínzó fájdalmát, hanem a jelen kevés, de annál boldogabb másodperceit látta maga előtt. Talán pont azért szerette ennyire, mert ez volt az egyetlen igazán nagy jelentéssel bíró tárgy, ami megmaradt Azelőttről. Hirtelen felindulásból megfogadta magának, többet nem gondol a rég időkre, nem temetkezik többé a múlt édes jelenébe. De amint ezt eldöntötte, máris megbánta. Egyszerűen képtelen elfelejteni azokat az emlékeket, amiket a sors furcsa fintora adott neki, amikért most már képes lenne ölni is, csak hadd élhesse újra megint őket. Szinte már akaratlanul, megszokásból idézte fel a számára legkedvesebb és talán legépebb emléket, amit még őrzött.
 

 Szerette ilyenkor átérezni, azt a borzalmas saját képzelőereje keltette érzések keserves másolatát, amiket akkor érzett. Ahogyan ott ül Bobby Singer háza konyhájában Ellennel és a lányával, akinek már nem emlékezett a nevére. Arról, hogy mit csináltak, vagy hogy nézett ki a két nő és hány évesek voltak, már rég nem volt emléke. A fivérek egy másik szobában beszélgettek, de ő még így is hallotta őket. Fél füllel az ő vitájukat figyelte, próbálta megfejteni, hogy lehet ennyire összehangolt a beszélgetés. Bobby talán a pincében volt, arra is már csak nagyon homályosan emlékszik, ő mit is csinált. Csak az érzés maradt meg, amit akkor érzett.
 

 Akkor végre teljes volt.

 Akkor értette meg, hogy miért lázadt fel Atyja ellen, miért hívta ki a sorsot maguk ellen. Miért ölte meg testvéreit, és miért indult csatába Lucifer, a leghatalmasabb bátyja ellen.
Miattuk. A család miatt, akik befogadták, akik emberi érzéseket adtak neki.
 

 Akkor naivan azt hitte, majdnem minden estéje ilyen lesz. Nyugodt, örömteli… családias.
Most így visszaemlékezve, még mindig úgy gondolja akkor nem becsülte meg eléggé azt, ami neki volt. Nyűgös volt és dühös. Azokat a pillanatokat, amiket nem azokkal az emberekkel töltötte, akiket megszeretett, kínszenvedés volt megélnie. Nem szerette a porhüvelye szabta kereteket, amiket képtelen volt átlépni. Várta a pillanatot, mikor újra beléphet azon a bizonyos Kapun, más nem is nagyon érdekelte.

Idióta volt!

Ha tudta volna mi fog következni a következő egy hónap leforgása alatt, nem így gondolkozott volna. Most már késő. Már soha többet nem mehet vissza, hogy kiélvezze azokat az időket. 

 Több időbe telt összeszednie magát, mint számított rá. Szépen lassan erőt vett magán, abba hagyta teste a remegést, a könnyeit pedig letörölte. Kezét úgy kapta el a kocsiról, mintha megégette volna magát.

 Nem akart túl sokszor belemerülni ebbe az emlékképbe, jól tudta mire képes a képzelete. Idővel átalakítja, kiszínezi, majd észre sem veszi, és semmi valóság alapja nem fog maradni. Ezt pedig semmi képen nem akarta. A rosszabb napjain ez volt az egyetlen, ami még a felszínen tartotta.

Észre sem vette, hogy az eső el is állt. Az ég még mindig be volt borulva, de a haja már egészen meg volt száradva, ahogyan a ruhája is. Hosszabb ideig állhatott itt, mint számított rá. Most, hogy már az eső sem esik, a tábor teljesen elvesztette, azt a biztonság érzetet, amit a csöpögő víz szabadított rájuk.

 Elszégyellte magát, és remélte, hogy Bruce már visszatért, és nincsen egyedül a tábor. Még egyszer végig nézett a kocsin, majd a réten is, és elindult.
 

Vissza a valóságba.

 Mikor a táborhoz ért, nagy meglepetésére még álltak a falak, és sehol nem látszott, hogy tűz ütött volna ki. Nem tudta meddig hagyhatta magára őket, talán egy órára. Ha ő nincs, akkor a felelősség automatikusan Chuckra száll át.

 Chuck pedig nem éppen, az-az ember, akire rá szeretné a lakóhelye jövőjét bízni. A maradék távolságot már futva tette meg. Közelebbről sem látott semmi rendellenességet, amit nem egészen értett. Majd rögtön miután átlépte a bejárati kaput, minden értelmet nyert. Öt nagy, koszos dzsip állt a bejáratnál, még járt a motorjuk.
 

Izgalma csak fokozódott mikor észrevette, a logójukat. Piros oroszlán, amit ordítás közben ábrázolnak. Szélesen elvigyorodott, tudta kihez tartoznak ezek a kocsik. Lépteire mégis nyugalmat erőltetett, nem akart úgy befutni, mint valamilyen kisgyerek, pedig most pontosan úgy érezte magát. Eddig fel sem fogta, hogy mennyire aggódott érte. Mint oly sok mindenre, erre is csak utólag jött rá. Minden alkalommal, mikor kint van beszerző úton, vagy túlélőket keresni, megszállja a jeges félelem. Nem akarja őt is úgy elveszíteni, mint az öccsét. Még a holttestét sem tudták elföldelni. Nem attól félt, hogy meghal, szinte mindig mikor kimegy azon az ajtón, arra fel kell lennie készülve, hogy talán soha nem jön vissza.

Ezeket a napokat, csak így lehetett túl élnie. Inkább attól rettegett, amit a halála jelenthet. Az egész tábor szétomlana, nélküle még a másnapot sem élnék meg.
 
 Hamarosan meg is látta a visszaérkező csapatot. Majdnem az egész tábor ott sürgölődött körülüttök, a hogylétük felől érdeklődtek. Ő maga is bevetette magát a sűrűségbe, barátját kereste. Sok ismerős arcot látott, legtöbbjükön örömteli mosoly játszott, de voltak olyanok is akik a sírásukkal küszködtek. Valaki meghalt. Ebben biztos volt, nem volt olyan felhőtlen a légkör, mint eddig bármelyik visszaérkezésnél. Rögtön járni kezdett az agya. Vajon ki lehet?

 Nem. Biztos, hogy nem Ő. Akkor több lenne a gyászos arc, több a sírás. De akkor ki? Valaki fiatal? Meghalt, vagy átalakult? Őrá is átragadt a szomorkás gyász érzete, miközben lehet, hogy nem is ismeri azt, aki elhunyt. Mégis elvesztett egy embert. Eggyel kevesebb a túlélő, eggyel közelebb kerültek a véghez.

A többi aggódó hozzátartozó még nem fogta fel ezt, Castiel látta az arcukon. De a következő percben eltűnt minden aggodalma, minden szomorúsága. Hátulról valaki megrohanta, szinte teljesen letaszította a lábairól. Az ütés ereje földre kényszerítette, de volt még annyi ideje, hogy szerencsésen kiszámítsa az esést, hogy ne üsse meg magát komolyabban.

 Amint arccal a földnek esett, rögtön meg is fordult, várta a nehéz testet, ami rá fog nehezedni, de a tér üresen tátongott, látszólag csak ő esett el. A ruhája tiszta sár lett, ahogyan az arca és szinte a teste minden négyzetcentije, de nem érdekelte, lendületesen meg ragadta a kezet, ami fölé tornyosult és felhuzakodott a földről. Mikor már talpon volt, el akarta engedni a kezet, de az tovább rántotta. Egyenesen egy kemény, koszos felületre. Beletelt pár másodpercbe, mire felismerte, hogy egy mellkasnak dől. Még néhány töredék másodperc, és már a mellkas tulajdonosáról is tudta, ki az. Bal kezével megszorította az idegent, ő is hasonlóképpen cselekedett, csak ő Castiel hátát szorította meg, a jobb kezével.

 Épp elég ideig szorongatták egymást, ahhoz hogy több boldog fej is feléjük forduljon. Castiel érezte, hogy sok ember fordul el, kínosan feszengnek. Csakhogy, ez Castielt nem érdekelte. Abban a pillanatban nem.

 Kevésszer volt annyira boldog, mint abban a percben. Nem is igazán azért, mert örült, hogy Ő nem halt meg, vagy mert végre itthon volt biztonságban. Ahhoz az érzéshez tudta volna leginkább hasonlítani, amit abban az emlékképben érzett. Akármennyire is hasonlított, még csak meg sem közelítette azt a csodás érzést, mégis ahhoz volt a legkönnyebb viszonyítania. Hosszú percek múlva elváltak egymástól, mind kettejük arcán széles mosoly terült el.

– Dean! Azt hittem hamarabb jössz.

– Nem égett le a tábor. Ügyes vagy, hippikém! – üdvözölte Dean ragyogó arccal Castielt, és a szabad kezével megpaskolta a vállát. Castiel halkan felnevetett. Annyira örült, hogy barátját újra láthatja, hogy még ezen a megszólításon sem sértődött meg. Látszólag az egykori vadász is olyan boldog volt, mint Cas, mert az ő arcáról sem akaródzott lehervadni a mosoly.
 

 z önfeledt, boldog pillanat úgy foszlott szét, ahogyan elengedték egymás kezét. Már az is luxusnak számított, hogy ennyi ideig meg engedték maguknak az öröm érzetét. Nem lett volna szabad, hiszen mind ketten tisztában voltak a helyzetükkel, a többiek helyzetével. A sok veszteség, a sok elesett katona, akiknek nem ott lett volna a helyük, a sok nélkülözés, a borzalmak, amiket végig kellett szenvedniük.

 Mégis mind arra adtak okot, hogy kiélvezzék ezt a röpke pillanatot, mikor boldogok. Talán ezért is mosolyodtak el még egyszer, mikor egymás szemébe néztek. Örömmel beszéltek volna, megvitatták volna az elmúlt nap gondjait, mindent elmondtak volna egymásnak, de tudták, hogy erre még nem kerülhet sor. Estig még biztos nem.

 Így Dean még egyszer Cas vállára tette kezét, majd egy biccentéssel a kocsik felé vette az irányt. Castiel adott még magának egy kis időt, csak utána indult el maga is. Nem akart visszamenni Chuckhoz, pedig tudta, hogy ez lenne a protokoll szerinti kötelező lépése. Inkább belevetette bele magát megint a sokaságba, meg szerette volna tudni, hogy ki halt meg.

Már este hét is elmúlt, mire végre Chuckhoz keveredett. Fáradt volt, minden tagja fájt, és szeretet volna már túl lenni ezen a napon.
  

 Mint azt megtudta, Nick volt az, akit elvesztettek. Egy fiatal huszonéves fiú. A szülei két hónappal ezelőtt haltak meg, ugyancsak egy balul elsült akció alatt. A fiúnak nem volt sok barátja, senki sem gyászolta igazán. Inkább csak a létszámuk csökkenését, és a kihalás felé út rövidülését siratták az emberek. Castiel egyáltalán nem ismerte szegény gyereket, de ha jól tudta, ő és a Főnök egészen jóban voltak. Többek között, ezért sem szorgalmazta a munkát, nem akart eléje kerülni. Sem ereje, sem kedve nem volt végig hallgatni, hogy mennyire borzalmas volt elveszítenie azt a fiút. Főleg, mert igen emlékeztette őt valakire a múltjából. Amikor belépett Chuckhoz, nem ellenkezett, mikor az hellyel kínálta. Csöndben hallgatta végig másodszorra is, ahogyan felolvassa a listáját. Nem igazán figyelhetett, mert arra eszmélt, hogy Chuck a vállát rázza.

– Hé, jól vagy? – kérdezi aggódva. Castiel rögtön tudja mi jár a fejében. Mi van ha ő is megfertőződött? Ilyenek a tipikus jelek.

– Persze, bocs csak fáradt vagyok.

– Biztos? Mármint szólhatok Deannek... – veti fel bátortalanul Chuck. Castiel elvigyorodik.

– Miért, hogy lőjön le? Kösz, megvagyok.

Chuck megvonta a vállát. Castiel már állt volna fel, mikor eszébe jutott valami, amit már rég meg akart kérdezni Chucktól. Tudta, hogy ez felkavarhatja, és talán el is ronthatja a barátságukat, de meg kellett kockáztatnia.

– Chuck, gondolkoztál már azon, mi lett volna, ha akkor nem mondod meg, hol van az ördög? – kérdezi, még maga is megijed a hangjában csendülő szemrehányástól. Nem tudja letagadni a dolgot Chuck előtt. A férfi megmerevedett ültében, szemében döbbenet tükröződött. Kezét az állához emelte, végig simított zsenge borostáján, majd felállt az asztaltól. Hátra ment a másik szobába, léptei elhalkultak és zörgés hallatszott. Pár perc múlva egy cipős dobozzal tért vissza az előszobába.

– Hogy gondolkodtam-e rajta? Viccelsz? Minden nap, minden egyes átkozott percében ezen gondolkodom. Mi lett volna, ha nem veszem fel a telefont? Igen. Meghalt volna sok ember, de még többen életben maradnak. Élnek tovább, de ott van a gyomrukban az a szorító érzés. A fél bolygó kihalt, de a másik fele még él. Boldogan és többé-kevésbé teljesen. Megpróbálnak talpra állni a nagy veszteség után, sikerül is nekik. Egy-két évtized csupán, de én megfosztottam őket. Gondolj bele... Családi ünnepek, foci meccsek, vállalati bulik, kirándulások. Megfosztottam őket ettől, mert felvettem a telefont, és hittem a fiúknak, mikor azt mondták, majd ők elintézik – A hangja zaklatott és dühös volt. Arca gyengén kipiroslott, szeme idegesen villogott. Látszott rajta, ő még jobban vádolja magát, mint Castiel valaha is tette. Cas már sajnálta, hogy rákérdezett, de akkor szükségesnek érezte. Szinte maga előtt látta, hogy alakult volna Chuck élete, ha akkor nem nyomta volna meg a zöld gombot. Lehajtotta a fejét, nem volt képes rá, hogy újra Chuck szemébe nézzen. Igaza volt. Nem az ő hibája, hogy ez lett a vége, nem ő bukott el az ördög ellen, nem tette meg azt, amit lehetett volna. Chuck levette a doboz tetejét, és kivett két könyvet belőle. A borítójuk már olyan elhasznált volt, hogy alig lehetett elolvasni, mi áll rajta. A lapjai megtépázottak, viharvertek voltak, rojtosak már a sok olvasástól.

– A Whincester könyvek. Ezek a sajátjaim, a többi már nem létezik. Emlékszel, mikor azt mondtad nekem, egyszer majd ezek lesznek a Whincester történetek, hogy majd egy napon legendává válnak. Úgy látszik, ez nem fog megtörténni. Egyszerűen nem lesz, aki elolvassa őket – suttogja Chuck, inkább magának, mint Castielnek.  A volt angyal rájött, ezek a könyvek olyanok számára, mint neki az Impala. Az utolsó maradványa az egykori tökéletes életüknek. – De nem panaszkodom, neked biztos rosszabb öregem – mosolyodott el halványan Chuck. Castiel kérdően felvonta a szemöldökét. – Igazából jobban titkolod, mint hittem. Ha nem ismernélek, azt hinném, már bele törődtél a sorsodba.

– Ezt, hogy érted?

– Ugyan már! Angyal voltál. Erős, legyőzhetetlen, kiváló harcos. Tökéletes voltál. Aztán egyszer csak vége. Többé nincs erőd, nincs semmid. Haszontalan vagy, csak egy halandó ember. Egy olyan világba csöppentél, ami lassan, de biztosan elrohad, te meg semmit sem tehetsz ellene –  mondta Chuck keserű mosollyal. Castielt annyira megrázták a férfi szavai, hogy hosszú percekkel is utána, csöndben meredt maga elé. Nem mintha, nem lett volna igaza Chucknak. Pontosan így érez, ha nem rosszabbul, de még soha senki nem mondta ki ezt hangosan.

– Vajon, mi lenne, ha vissza tudnám csinálni? Akkor megtenném, még ha a saját életembe is kerül? Hát, persze – válaszolta meg a saját kérdését Chuck. A hangja monoton hordozásából, Castiel tudta, ezek a mondatok már nem neki szólnak. Chuck csak a saját gondolatait mondta ki hangosan. –  Akkor még élne Becky.

 Becky volt a lány, akit Chuck szeretett, de még a kezdeteknél meghalt. Chuck eddig sohasem mondta ki a nevét, csak úgy említette, mint Ő. Chuck pillantása a messzibe révedt, kibámult az ablakon.

– Jézus, már besötétedett. Jobb lenne, ha mennél. Tudom, hogy hazajött – válaszol Chuck, Cas kimondatlan kérdésére. Castiel is belátta, hogy Chucknak igaza van, de még nem akart menni. Nem azért, mert annyira félt a Deannel való beszélgetéstől, inkább mert amit Chuck az előbb mondott, rádöbbentette valamire. Tudja, ha most találkozik a Főnökkel, muszáj lesz elmondania neki. Abból pedig nem sülhet ki semmi jó.

–  Ugyan már. Ti ketten olyanok vagytok mintha… – Chuck itt elhallgatott, nem akaródzott kimondania, azt a szót. Castiel jól tudta miért. – Ti összetartoztok. Nem láttam még két olyan embert, aki ennyire függne egymástól, és ezt nem azért mondom, mert még mindig melegnek hiszlek – Chuck most már vigyorog. Castiel is elmosolyodik és bólint. Lassan föláll a helyéről és az ajtó felé indul, de Chuck hangja megállítja.

– Komolyan, Cas. Komolyan megtenném.

– Tudom, Chuck. Hidd el, én tudom – szól vissza még az ajtóból. Magára hagyja ezzel a mondattal Chuckot. Még látja a szeme sarkából, hogy a polcához nyúl, és egy üveget vesz ki belőle, amiben sötét folyadék van. Meghajtja, majd visszaroskad a székébe, és a könyvekhez nyúl.

Már bőven elmúlt éjfél is mikor Castiel belépett a gyéren megvilágított szobába. Magában legbelül remélte, hogy az egykori vadász már alszik, és elhalaszthatják a beszélgetést, de a házban még égett a villany. A kis szoba most még otthonosabbnak tűnt, hogy nem csak egyedül Castiel lakja. Két ágy volt tolva a szoba két sarkába, mindkettőn öreg matrac és egy párnának használt anyag foszlány. Nem volt több bútor, kivéve egy asztalt, aminek csak három lába volt, a negyediket a fal adta. Az asztal kisebb volt, mint egy rendes íróasztal, és a minősége is rosszabb. Tele volt pakolva térképekkel, különböző fegyverekkel és egyéb hasznosnak vélt tárgyakkal.

 A falak üresek, a padlón nem volt semmilyen szőnyeg. Jobban hasonlított egy börtön cellájára, mint egy hálószobára. Castielnek mégis ez jelentette az elmúlt években az otthont.  Eleinte ugyanannyira undorodott ettől a szobától, de ma már szerette. Dean állandóan azt mondogatta, még így is jobb, mint a legtöbb bungaló a táborban. Még három kisebb helység nyílt a szobából. Egy kezdetleges fürdőszoba, egy alig pár lábnyi kamra és egy fegyverraktár. 

Dean egyszerre sétált be a szobába Catiellel kezében a Landert tartva. A félhomály szürkeségében sokkal öregebbnek tűnt, mint valójában volt. Ugyan csak öt év telt el, de ő mintha egy egész évtizedet élt volna meg. Nem azért, mert annyival rosszabb állapotban volt, mint azelőtt, inkább a szemei voltak olyanok, amikbe ha belenéz az ember, azt is hihetné, hogy egy öregemberéi. Amint elvesztette mindazt, amiért harcolt, olyan üresség és szomorúság költözött a szemébe, ami mostanra már kitörölhetetlenné vált. Mikor meglátta Castielt futólag elmosolyodott, majd a Lander felé bökött.

– Újra csinálod. – Úgy mondta, mint az apa a fiának, mikor rájött, hogy az rossz fát tett a tűzre. Castiel érdeklődve fordult a pisztoly felé. Tudni akarta mi árulta el. Hiányzott a tára.

– Csak mikor ideges vagyok – vont vállat, és leült az ágyára. Dean is ugyanúgy tett. Pár percig csöndben ültek egymás mellett. Castiel azon tűnődött, vajon min járhat Dean esze. Félt, hogy amilyen jól ismeri, már tudja, mit akar mondani.

– Sajnálom Nicket.

– Igen, én is. – Megveregette Castiel vállát majd felállt és kiment a szobából. Ezek szerint, nem akart akkora jelentőséget tulajdonítani ennek a dolognak, mint Castiel hitte.
Pár percig csak bámult utána, majd ő is felállt.

– Dean! – kiáltott, a barátja hangját már a fegyverraktárból hallotta. 

– Én gondolkoztam – kezdett bele, miközben ő is átsétált a szobán, és a széles ajtófélfának támaszkodott.

– Az sosem árt – mosolyodott el szétszórtan Dean, miközben az egyik puskáját tisztogatta. A szoba falai nem is falak igazán. Mindegyik tele volt rácsos polcokkal, amik telis-tele vannak különféle fegyverekkel. A szoba közepén egy hatalmas asztal volt, amin ugyancsak tele különféle gyártású puskák és kézi pisztolyok hevertek. Az elmúlt években a legjobb fegyvereket gyűjtötték össze, és azóta is ezek a legféltettebb kincseik.

– Mi lenne, ha vissza tudnám hozni? – kérdezte hirtelen a semmiből nyert bátorságával Castiel. 

– Mondd, Te teljesen ép vagy? – kérdezte teljesen kikelve magából Dean. A hangjából a gúny mellett, igazi aggodalmat is ki lehetett hallani. Talán neki is az a véleménye, mint Chucknak volt.

 A pisztolyát úgy dobta le az asztalra, mintha egy labdát dobott volna el. Castiel akaratlanul is felszisszent, mikor látta, hogy a fegyver csövén a festék teljesen megkopott. Megilletődve lépett hátrébb, kezeit ösztönösen emelte maga elé.

– Miért? Mert kimondtam azt, amit eddig egyikünk sem mert kimondani?

–  Amit egyikünk se…? Mi? – Deanen felülkerekedett a döbbentsége. Tehát, ő is úgy dolgozta fel a történteket, mint Castiel. Nem beszél róla, de még csak nem is gondol rá. Teljesen elzárt magában minden emléket róla. Mindent, ami csak rá emlékezteti. 

Kár! Pedig így könnyebb lett volna, meggyőzni őt. Castiel nyugalmat erőltetett az arcára, tudja úgy, ha nem veszti el az önuralmát, sokkal jobb esélye van megnyerni ezt a vitát. Lassú léptekkel halad át az előszobába, próbálja eldönteni, melyik helyiség az, amelyikben a legnagyobb előnyben lenne, ha véletlenül verekedésre kerülne sor.

– Neked komolyan megfordult a fejedben, hogy talán rábólintok erre? – kérdezte, most már teljesen visszanyerve a lélekjelenlétét a fiatalabb férfi. Ő is ugyanúgy a szobát nézte, mint Castiel. Az említett lesütötte a tekintetét.

– Te nem akarod vissza kapni őt? – Az egykori angyal is ugyanúgy felemelte a hangját, mint Dean. De még mindig nem nézett rá. Dean megfordult, pár pillanatra azt hitte, hogy ki is megy a szobából, de csak az ajtóig sétált, mikor meghallotta Castiel hangját lendületesen visszafordult. Arcát eltorzította a düh és az elkeseredettség. 

– A francba is! Hát persze, hogy azt akarom, hogy megint itt legyen. Ahogyan szeretném, hogy még Bobby is éljen és a többi 3 milliárd ember is. Ja, és ha már itt tartunk, még egy csokis fánk is jól esne. – A hangjában már nyoma sincs az előbbi indulatnak, már csak az arca jelzi, hogy igazából mennyire ideges.

–  Igen. Csakhogy, amíg ezeket lehetetlen megoldani, amit én ajánlok… Az sikerülhet!

– És, hogyan is? – kérdezte kíváncsian Dean. Az arcán átvillant az elégedettség. Azt hitte, így megfoghatja Castielt. Nagyot tévedett. Az idősebb bólintott, a nehezén még korántsem volt túl, de jobban boldogul, mint számított rá.

– Már nem vagyok angyal. De még ember sem teljesen. Nincs többé semmilyen metafizikai képességem, de a lehetőség még bennem van, hogy visszakaphassam őket. Megvan még a, nevezzük így:  befogadóképességem

– Igen, de ez mégis miben…

– Hagyd, hogy befejezhessem – emelte fel a kezét. Dean megvonta a vállát, és megadóan lezser mozdulattal a falnak vetette hátát. A teste egészéből áradt az elutasítás.

– A tökéletes porhüvely, pedig az a test, amiben meg van az angyal képességeinek a megfelelője csak sokkal gyengébbek, vagy éppen emberibbek. Ettől, ha az angyalé már a test, ő is sokkal erősebb és magabiztosabb. Hiszen egy kis része mindig is ebben a gazdatestben élt, és most végre teljes. Ennél már csak az lenne tökéletesebb, ha egy olyan test lenne az övé, ami nem is emberi. A természetfeletti lények nagyon mindenben hasonlítanak ránk. Erősebbek, mint az emberek, okosabbak, mint az emberek. Jogosan merül fel az ötlet, miért nem beléjük szállunk, miért belétek? – akaratlanul is többes szám második személyben kezdett beszélni. Dean szemén értetlenség és rémület villant át. Valahol mélyen már tudta, mire akar kilyukadni Castiel, de annyi részletet még nem értett meg ahhoz, hogy tisztán lásson. – Mert ők nem megfelelőek nekünk. Fizikailag legalábbis. Nekünk hús, vér és csont kell. Egy ember teste. Tehát, mi sem lenne kiválóbb, mint egy természetfeletti lény, akinek teljességgel ember teste van. Egy olyan ember, mint…

–  Mint te – fejezi be a mondatot megsemmisülten Dean. Casitel csak bólint, egy halvány diadalittas mosoly jelent meg az arcán. Pár másodpercig csöndben bámultak egymásra. Az egykori angyal szeme elszánt mégis szomorú, Dean íriszei pedig dühtől és megdöbbenéstől voltak homályosak. Próbálta megérteni, miért is határozott pont most így Castiel. Majd lassan ingatni kezdte a fejét.

–  Kizárt! – szólalt meg végül, hangjára hideg komolyságot erőltetett.

– Miért? Miért nem hagyod, hogy visszahozzam az életedbe, azt a személyt, aki a legfontosabb volt neked?

–  Igen. Volt. Te tudod, mi lenne itt nélküled? Mi történne, ha az ellenség azokat az információkat megszerezné, ami a fejedben van? – Ez ügyes volt. Ezzel tényleg nem számolt, mikor kitervelte az ötletét. Gyorsan elkapta barátjáról a tekintetét, és lázasan gondolkozni kezdett.

–  Amúgy sem sikerülne. Mármint, ha ugyanaz a terved, mint neki is volt.

– Vele más volt a helyzet, ő nem tudta azt, amit én tudok. – Egy újabb kártyalap, amit nem akart kijátszani. Dean abbahagyta az eddigi ideges járkálást.

– El tudom zárni őket. A gondolatokat. Elég erős vagyok hozzá .

Érdeklődve fordult megint a volt angyal felé.

– Tessék? – A hangja még mindig olyan kemény és számító volt, mint az előbb, de az arca már egészen kipirosodott. Castiel már éppen válaszolt volna rá mikor kicsapódott a bejárati ajtajuk.

 Ugyanaz a fiatal lány viharzott be rajta, mint aki a délelőtt folyamán látogatta meg Castielt. Kinézetre most sokkal csapzottabb volt. Haja kócos, arca koszos. Ruhája néhol szakadt, de voltak olyan részei is ahol csupa vér volt.

– Bruce-szal valami baj van. Nagy baj – kiáltotta nekik és már ott sem volt. Ment tovább, hogy az egész tábort értesítse. Beletelt egy kis időbe, mire el tudtak vonatkoztatni az előbbi vitájuktól, ő még mindig maga elé merevedve állt, mikor Dean már futott is Bruce bungalója felé.

 Ha valamikor akkor, azon az éjszakán nem tudta meggyőzni barátját az igazáról. Túl sok volt a teendő, a tragédia. Miután vége lett annak az éjjelnek, Dean még nagyon sokáig nem volt hajlandó beszélni a dologról, folyton valami kifogással távol tartotta magát Castieltől.
De Castiel már akkor elhatározta, hogy ha Deant nem fogja tudni meggyőzni, akkor is meg fogja tenni. Túlságosan élénken éltek benne Chuck szavai, amiket elköszönéskor intézett hozzá.

Komolyan, Cas. Komolyan megtenném.

Elment

Miattad, csináltam. Hogy neked ne kelljen. Újra és újra  megismétli a tudat alattid, ezt az egyszerű, mégis egy világot jelentő mondatot. Először nem is érted mit jelent ez, nem bírod felfogni a nyilvánvalót.   Felállsz az asztaltól, muszáj felállnod.

Szinte észre sem veszed és máris messze jársz a moteltől, messze a poros kis városától amiben megszálltál. A düh elvakítja a szemeidet, nem tudsz tisztán gondolkozni. Nem nézed, merre mész, nem is érdekel. Minél messzebb attól a helytől, ahol megkaptad az üzenetet. Mintha a meneküléssel, bármit is el tudnál intézni, semmissé tenni.
Majd egyszer csak megállsz. Az Ő nevét kiáltod, arra vársz, hogy válaszoljon.
De csönd uralkodik a tájon, senki sincs a közelben. De te nem adod fel, újra elkiáltod magadat. Majd még egyszer, és még egyszer.
Kis idő múlva már rekedt a hangod a kiabálástól, de nem érdekel.  Azzal hitegeted magadat, majd erre válaszolni fog.

Pedig a lelked mélyén már tudod, hogy Ő már semmire sem tud válaszolni.  Ahogyan ez az egyszerű felismerés egyre feljebb és feljebb küzdi magát a tudatalattidba, úgy gyengül el szépen, fokozatosan az összes testrészed. Végül, nem bírsz tovább állva maradni, le kell guggolnod. az arcodat a tenyered közé fekteted, lassan ingatni kezded a fejedet. Nem az nem lehet! Nem tenne ilyet velem.

Ismételgeted, magadban az egyetlen mondatot ami miatt még nem adtad fel teljesen a reményt.  Pedig a lelked mélyén pontosan tudod, hogy csak Miattad tette.
Valaki a hátadra teszi a kezét, te lesöpröd magadról. Ez nem az Ő keze.
Az Övét megismered, olyan sokszor pihent már a mellkasodon. És ha nem az Ő keze, akkor nem érdemled meg, hogy hozzád érjen. Hallasz egy mély hangot közvetlen közelről magad mellett. Nem érted mit mond, csak egyetlen egy mondatát tudod ki venni, az értelmetlen vigasztaló szavaiból.
Elment.

                                           Katlen