Pholelove története, és még mindig irigy vagyok..

Újabb csodás történettel gazdagodott az oldal. Most  Pholelove tisztelt meg minket az írásával. Nekem ez is nagyon tetszik, nagyon édes benne Dean <3  Most is elfogott az irigység mikor olvastam, nem értem miért mondjátok, hogy jól  írok mikor olyan írások is születnek mint ez. Oké tudom, már megint  én vagyok a hülye, és nem ezt nem azért írom, hogy ti meg vissza írjatok " De igen nagyon jól írsz" :) De már megint csak pofázok, itt a töri:

 Őrangyal

Dean a hideg üvegre tapasztotta arcát, úgy kémlelt befelé.

- Apu! Vegyük meg, légyszi!!

- Nem Dean, nem vesszük meg.

- De nézz csak rá olyan aranyos!

A kirakatból egy óriási, kék szempár nézegetett kifelé. Tekintete megállapodott a kirakatüvegre tapadt kisfiún. Apró fejét kissé oldalra billentette és kíváncsian pislogott rá.

- Dean tudod jól, hogy nem tudnánk gondját viselni egy kis állatnak. Pláne nem egy kiscicának.

- De látom rajta, hogy velünk akar jönni. Nézd, nézd!

A cica óvatosan közelebb lépett az üveghez és egyik mancsát Dean kezére helyezte.

- Látod? Kedvel engem.

Deant teljesen elvarázsolta az apró élőlény. Soha életében nem látott még ennyire tiszta, égkék szemeket. Lebilincselve figyelte, mennyi értelem sugárzik a kis állatból. Pedig csak egy egyszerű macska volt. Semmi több.

Dean egy röpke  pillanatra elgondolkodott, majd töprengve megszólalt:

- Milyen nap is van?

- Csütörtök. Miért?

- Akkor meg van a neve is. – Dean elégedetten mosolygott apjára. – Castiel.

- Castiel? Ez meg miféle név?

- Egy angyal neve. A csütörtök angyaláé. Illik hozzá. Pontosan olyan, mint egy angyal. Kicsi, tiszta, és ártatlan.

John elképedve hallgatta 6 éves fiát. Még sose halotta így, ilyen komolyan beszélni.

- És ezt honnan tudod?

- Anya mesélte. Lefekvés előtt sokszor mondott történeteket az angyalokról. Azt mondta rám is mindig vigyáznak, nem hagyják, hogy bajom essen. Anyura miért nem vigyáztak?

John nem tudott mit felelni erre a kérdésre. Pár perc hallgatás után, végül összeszorult szívvel, szomorú és keserédes mosollyal válaszolt:

-  Biztos nagyon sok dolguk van. Nem tudnak egyszerre mindenkire vigyázni.

Dean figyelme ismét a kiscicára terelődött, aki még mindig csillogó tekintettel, érdeklődve nézett rá.

- Ő az én őrangyalom. Érzem. Nem hagyhatjuk itt. Akkor engem is elvisznek…

- Nem fognak. Én nem engedem.

John jobbnak látta, ha elmennek az állatkereskedés közeléből, mert a végén nem lesz képes elrángatni onnan nagyobbik fiát.

- Tudod ki az igazi őrangyalod?

- Ki? – pislogott rá csodálkozva Dean.

- Sam.

- Áá, Sammy még járni sem tud rendesen. Hogyan lenne képes megvédeni?

- Igaz, most még nem tud megvédeni semmitől, éppen ezért kell neked vigyáznod rá, amíg alkalmas nem lesz a feladatra, és akkor majd ő is tud vigyázni rád. Mivel mindketten angyalok vagytok. Egymás őrangyalai.

Dean tekintete a kirakat mögül leselkedő kiscica és az apja karjai közt alvó Sam között ugrált. Majd egy kis idő elteltével makacsul kijelentette:

- Akkor is Cas az angyalom.  Menjünk is be érte…

- Mi lenne, ha előbb megebédelnénk és utána visszajönnénk a cicáért?

- Hmm… csak akkor, ha hamburgert eszünk.

- Megegyeztünk.

Dean még egyszer utoljára a kiscicára nézett és halkan suttogott:

- Ne félj Cas. Visszajövünk érted.

De nem mentek. Mire az étkezdébe értek Dean gyomra hangosan korgott, ezzel jelezve mennyire éhes. Habzsolva ette az elé rakott sültkrumplit, szinte megállás nélkül tömte apró szájába a darabokat. Amire végeztek az evéssel, Deant már a rosszullét kerülgette, annyira tele ette magát. Nem sokkal később, nagyokat ásítozva szenderedett el, az impala hátsó ülésén. A kiscica kék szemei örökre elraktározódtak tudatalattijában, de többet nem jutottak eszébe. Még akkor sem, amikor jó pár évvel később szinte ugyanazzal a szempárral nézett farkasszemet, melynek tulajdonosa ténylegesen az őrangyala volt.