Taira irománya

Ezt a kis novellát Tairanak köszönhetjük. Nekem nagyon tetszik, bár én még olvastam volna belőle :) 
A szerző megjegyzése: Ennek az Adamnek semmi köze ahhoz az Adamhez aki Mihályként a ketrecbe került. Csak véletlen, hogy ezt a nevet kapta a karakter.
És akkor itt van azene hozzá: http://www.youtube.com/watch?v=aNzCDt2eidg&feature=player_embedded#at=132 ( sorry, hogy nem linkelem a videot, de a gepem vírusos én nagyon lassú ezt a bejegyzést is már egy félórája írom)

- Adam! Ne! - kiáltottam, de mégsem tudtam megállítani, hogy a penge oly' könnyedén ne csússzon a bordái közé.
A vére pillanatok alatt festette vörösre a felső testét, majd térdre esett a nedves fűben. Tomboló dühvel rohantam feléjük, hogy a puszta kezemmel szakítsam darabokra a mögötte álló démont, de mire elértem őket a démon eltűnt. Én pedig futtomban vettem térdre magam, így a karjaimba zuhant Adam tehetetlen teste.
- Abby... - nyomott el egy bágyadt mosolyt, ahogy megpróbált rám nézni.
- Ssss... - csitítottam, mind őt, mind a feltörni készülő könnyeimet. - Most ne beszélj.
Tehetetlen voltam abban a percben, amikor mindent megtettem volna azért, hogy a szerelmem jól legyen. Mindent feláldoztam volna érte, még az életem is, csak ő jól legyen.
- El kell látnom a sebeidet, végülis ez csak egy karcolás - próbáltam mosolyogni, de nem ment akárhányszor ránéztem feltörtek a könnyeim.
- Abby ne sírj - suttogta, hatalmas nyílt barna szemeivel az arcomat fürkészte közben. - Az angyalom nem sírhat.

Ha eddig bírtam is tartani magam, akkor most vége szakadt mindennek, már zokogtam.
A szemei lecsukódtak, elvesztette az eszméletét, de még éreztem a lelkét, még élt...
Adam miért mondod ezt? Hisz' nem is tudod...

Angyal vagyok... azaz az voltam... egészen huszonöt évvel ezelőttiig... míg a testvéreim között látszólag a legnagyobb volt az egyetértés, láthatatlan ék férkőzött közénk.
Jó páran kételkedtek a felsőbb hatalomban, és sorra kérdőjelezték meg a parancsokat.
Én mindig is a földön harcoltam, ez volt a kirendelt helyem, soha nem kételkedtem a parancsban, tökéletes katona voltam... Sőt tehetséges voltam a feladatomban... bárkit el tudtam rejteni az angyalok vagy a démonok elől és bárkit meg tudtam találni.

Jól végeztem a dolgom, egészen addig, míg azt a parancsot nem kaptam, hogy találjak meg egy gyermeket, egy alig pár hetes csecsemőt, akit valamilyen mágia rejt el a többi angyal elől...
Anna Miltont...

Tudtam ki ő, hogy ne tudtam volna, Anna egykor angyal volt, pár hónappal azelőtt lázadt fel minden ellen amiben addig közösen hittünk. Úgy döntött ember lesz, hátat fordított nekünk, kiszakította a lelke angyal részét és egy gyermekben született újjá, egy ártatlan mit sem sejtő kislányban, aki teljesen véletlenül kapta a szüleitől az Anna nevet, még csak emlékei sem maradtak arról, mi is volt egykor. Tudtam, ha teljesítem a parancsot, és megtalálom az testvéreim számára Annát azzal egy másik testvérem árulom el... sőt biztos voltam benne, hogy megölnék a gyermeket.
Ez nem lehet igazi parancs - futott át az elmémen. - Egy ártatlan gyermeket lemészárolni.

Meg tagadtam a parancsot és könnyedén elrejtőztem az angyalok elől, állandó porhüvelyt találtam magamnak egy haldokló lányt és az azóta eltelt huszonöt év során egyszer sem éltem az angyal képességeimmel, azokat leszámítva, amik elrejtettek engem, de tudtam, hogy mikor hátat fordítottam a családomnak elvesztettem egy igazán fontos képességet, a gyógyítást.

Még mielőtt mindennek búcsút mondtam volna, tettem valamit azért a kislányért, akiért elbuktam, Anna Miltonért... az egykori nővéremért... azt a mágiát, amit Anna ösztönösen idézet maga köré, hogy megvédje, pár másodperc alatt a háromszorosára növeltem, hogy még véletlenül se találjanak rá.

Szép lassan az évek során pedig felvettem minden emberi tulajdonságot, amit csak bírtam, sőt éreztem, nem csak fizikailag, hanem lelkileg is voltak érzéseim, kötődtem emberekhez, eseményekhez, tárgyakhoz...
Emberként éltem ezután... sőt vadászként, démonokra, szellemekre és szörnyekre vadásztam.

Így ismertem meg Adamet, eleinte folyton veszekedtünk, nem bírtuk el viselni a másikat, és ha egy-egy munka miatt véletlenül találkoztunk annak általában ordibálás lett a vége. Magunk sem tudtuk, hogy ebből, hogyan is lett szerelem, de az lett mindent elsöprő vad, szenvedélyes szerelem...

Egy dolgot nem mondtam el neki sohasem, hogy egykor angyal voltam...

És most itt tartom a karjaimban és csak percek kérdése hogy meghalljon. Hosszú-hosszú évek alatt sohasem hiányoltam a gyógyítást, de most... a lelkemet is eladtam volna akár az ördögnek, hogy egyszer gyógyíthassak...

Egyre halványabban éreztem a lelkét... Óvatosan kiengedtem őt a karjaimből, majd fölpattantam és a pusztában ahol voltunk tettem pár lépést.
Remegő kézzel intettem párat, mire huszonöt év védő varázslatai feloldódtak.

- Hallotok ugye!? Tudom, hogy hallotok, sosem kértem semmit tőletek sem most sem mikor még veletek voltam. Most kérek, hagy gyógyítsam meg őt! Semmi többet nem kérek, csak hogy hagy gyógyítsam meg - kiáltoztam zokogva a csillagos eget nézve. - Kérlek titeket, ha egy valaki is van aki megért engem...
Tudtam, hogy nem fog válasz érkezni...
- Könyörgöm... értem cserébe! Öljetek meg, vagy ha nektek kellek még legyen szolgállak titeket újból, csak mentsétek meg nekem őt!
Elvesztettem az időérzékem és magam sem tudtam, hogy mióta kiáltozhattam zokogva mígnem a kimerültségtől térdre hulltam.
- Kérlek titeket - suttogtam rekedten... de nem történt semmi.

Óvatosan odaaraszoltam Adam mellé, hogy még a karjaimban tarthassam pár percre.
Görcsösen simogattam a barna fürtjeit, a könnyeim kiapadhatatlanul folytak. Még egyszer utoljára felnyíltak a pillái, az ajkán most is ott volt halvány mosoly.
- Szeretlek Abigail - suttogta erőtlenül.
- Én is szeretlek Adam - súgtam és közelhajoltam hozzá, hogy megcsókolhassam.

Nem volt igazi csók az ajkunk épp hogy összeért, még éreztem a leheletét, az utolsó levegő vételét, majd hogy élettelenül hanyatlik vissza a teste a földre...

A könnyeim égették az arcomat, ahogy szorosan magamhoz öleltem Adam testét, és felpillantott a csillagos égre elhatároztam, hogy megkeresem az angyalokat és megöletem magamat, de annyi angyalt viszek, magammal amennyit csak tudok.