Ez tulajdon képen egy folytatása a Meg/Cas novellámnak. Egy rövid és tragikus módja a szerelemnek, ami túl erősnek bizonyult.
Sajnos háború alatt nem engedhető meg az e fajta luxus.
Dühösen lököm magam egy fának. Normális körülmények között elszégyellném magam, hogy még egy fát kidöntöttem, de most ez érdekel a legkevésbé.
Nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy üvöltsek e. Túl reménytelennek érzem magam a síráshoz. Most először érzem azt, hogy a testem szétreped – de ez nem meglepő, mikor vele vagyok, szinte mindig előfordul – fájdalmában. Legszívesebben kitépném a szívem, nem azért mert akkor meghalok: emiatt nem halnék meg, hanem mert akkor érezhetek valami olyat, ami igazán fáj, és nem az ő hiánya.
- Hol vagy?! – ordítok bele a levegőbe.
Pár madár felrepül a közeli bokorból, de egyébként csönd y apró fa szilánkokra törik. Rég nem vágytam a gyilkolásra, nem akartam senki vérét ontani.
Kegyetlenül török szét egy kisebb fatörzset. Élvezem, ahogy most úgy érzem, mindent bepótolok. Be fogom pótolni. Eddig csak ő tartott vissza a végzetemtől: hogy a sötét oldal üdvöskéje lehessek. De most már nincs velem, azt teszek, amit akarok.
Nyugalmat erőltetek magamra, ami csöppet nehéz az én állapotomban: képzelj el egy örülten dühös démont, és szorozd meg 2-ővel.
Becsukom a szemem, de csak az ő arcát látom. Pár másodpercig kínozom magam, és elmerülök a tökéletességébe. Mikor úgy érzem, hogy nem bírom tovább és megszakad a szívem, kelletlenül nyitom ki.
Emberek után kutatok, de semmilyen élőlényre utaló hangot nem hallok.
- Francba! – kiáltok megint a semmibe. – Még a gyilkolás örömét sem adod meg?!!
Nem tudom, hogy kinek beszélek, talán neki. De ő nincs itt, messze egy motel szobában ül Dean mellett. Az átkozott Winchester fiú társaságában, aki fontosabb neki, mint én. Fogalma sincs, hogy hol lehetek, de szerintem nem is érdekli. Miért foglalkozna velem? Az ő szavaival élve: „csak egy egyszerű démon. Jó, ha a közelemben van, segít megvédeni Dean-t. „
Gondolom ezt nem kellett volna hallanom, ez csak rá és Balthazarra tartozott.
Valami reccsen. Megtelik gyilkos örömmel a szívem: még is ide tévedt egy szerencsétlen, akit megölhetek.
- Ma még is ölni fogok. – suttogom, olyan halkan, hogy én is alig hallom.
Gyorsan fordulok, hogy elkaphassam a nyakát, és kitekerjem azt. De senkit sem látok. Tanácstalanul meredek magam elé. Annyira vágyok arra, hogy valami kegyetlenséget műveljek, hogy beképzeltem magamnak azt a hangot.
A régi Meg most elgondolkozna: vajon kinek akarok ártani? Nyílván nem egy ártatlannak, hanem magának, az angyalnak. Szívesen… áhh miket beszélek, még most sem vagyok képes ártani neki.
De az új Meg nem igazán tősödik érzelmei magyarázatával, csak követi őket, és most bizony ölni akar.
- Meg? – hallok egy ismerős hangot.
Meg pördülök a tengelyem körül, és szembe találom magam a gyűlölt volt szerelmemmel.
Tudtam, hogy hallottam valamit. Bár ez kevés vigasz, de az egómnak jót tesz.
Dühösen fújok egyet. Nem mondhatja ki a nevem. Nincs hozzá joga.
- Én csak… azt hittem, hogy bántottál valakit. Hallottam a fejemben mikor… - össze van zavarodva.
Úgy érzem magam, mint aki becsípet: gátlástalannak.
- Nem akartalak zavarni. – hangom élesebb, mint arra számtok. – Gondolom éppen mesét olvastál az imádott Dean-ednek.
Eltorzul az arca. Régebben, hogy utáltam mikor ezt csinálja: kínozza magát. De most inkább vigyorgásra késztet.
- Nem öltem meg senkit. – nyugtatom meg zaklatottan. Fellélegzik. – Még.
Megint egy torz arc köszön rám.
- Vissza is mehetsz, ha csak nem keresel egy élőlényt nekem, hogy megölhessem. Különben nem veszem hasznod. Tudod én, nem használlak ki. Jézus, én még gonoszként is rendesebb vagyok nálad. – nevetnem kell a saját viccemen.
Fájdalmas kacagásom tölti meg az erdőt.
- Nem használtalak ki. – suttogja maga elé.
Nem akarom hallani az ostoba magyarázkodását.
- Persze, hogy nem. Ha ettől jobban alszol. – kacsintok rá.
Várom, hogy eltűnjön, de csak nem akaródzik neki indulni.
Valószínűleg most látom utoljára: elmegyek Amerikából. Nem bírnék tovább élni itt. Meglátásaim szerint Rómában pont olyan jó kis démonok laknak, mint itt.
Felsóhajtok, és egész közel lépek hozzá. Mivel még mindig gátlástalannak mondanám magam, úgy döntök, kiöntöm neki a szívem.
- Kár, hogy nem jött össze. Szerettelek.
Sosem voltam a „ne mutasd, hogy mennyire fáj ez neked”- nek a híve. Miért mutassam, hogy mennyire megbántott? Így legalább tudom, hogy ő is szenved.
Felbátorodva fojtatom:
- Még a taknyos Dean-t is elviseltem. És el is lettem volna vele életem végéig. Remélem sikerül nélkülem is megvédened. – az utolsó mondatba rejtetlen gúnyt csempésztem.
Tulajdon képen az fáj a legjobban, hogy nem is próbálta tagadni, mikor elmondtam neki, hogy hallottam amit Balthazarnak mondott. Arra számítottam, hogy majd nagyban fog ellenkezni a vádak ellen. De semmit sem tett, csak szomorú szemekkel nézett rám.
- Meg… - suttogja megint. Minek suttogni? Hogy még szexibbnek tűnjön?
- Nem érdekel Castiel. – emelem fel kezeim. – Belefáradtam.
Már több mint 1 hónapja nem beszéltem vele. És igen, tényleg elfáradtam. Beletörtem a sok önkínzásba, mikor felelevenítem a közös emlékeinket, és a felvilágosodásba, mikor rájövök, hogy az összes emlékem hamis.
1 hónapja folyamatosan egy lyukban bujkáltam, valahol a föld alatt, és kínoztam magam.
Hirtelen megérinti az állam. Először meglepődök. Már lépnék hátrább, mikor magához húz, és megcsókol.
Nem csókolok vissza, azt nem tenném a büszkeségemmel. De azt élvezem, ahogy ő csókol engem. Az angyali mi voltja megint belém száll. Bele telik egy kis időbe mire rájövök, hogy az új Meg eltűnt, nem is létezet. Vagy is lehet, hogy igen, de Castiel egy érintéssel elpusztította.
Valahol messze szól az agyamban egy kis hang: nem szeret, nem szeret, nem szeret, csak kihasznált.
Hát ennyire hülye lenne? Még azt sem veszi észre, ha szakítanak vele?
Már majdnem ott tartok, hogy visszacsókolok, de még időben lököm el magam.
- Rohadt életbe Castiel! Mi éppen szakítunk! – ordítom neki.
Magamra sokkal mérgesebb vagyok, mint rá. Hisz egy pillanat alatt megbocsátottam neki mindent, szerintem még azt is képes lennék elfelejteni, ha nyílt tálcán kínálna az ellenségnek.
- Szeretlek. – mormogja.
Én is szeretlek! – mondanám vissza, mert igaz. Bármennyire is akarom titkolni magam előtt, tudom, hogy ez mindig így marad. De vajon képes leszek úgy a szemébe nézni, hogy ne azon rágódjak: őszinte e ebben a percben. Ebben a pillanatban még ezt sem tartóm kizártnak.
Megkérdezném, hogy mikor szeretett belém. Mármint úgy igazéból, őszintén. Annyi mindent mondanék neki…!
De nem teszem, csak csöndben állok, bámulok rá.
Lassan egy könnycsepp hagyja el az arcomat. Cas felém indul, gondolom, hogy letörölje az arcomról, de megállítom.
- El kell mennem. – mondom végre.
Istenem, mennyire fáj. Sose hittem volna, hogy saját magam fogom ezt kimondani.
- Nem maradhatok itt… veled. – adok magyarázatott, talán nem is neki.
Vajon most összetörtem a szívét? Azt mondta, hogy szeret és én így hagyom el.
Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy itt én vagyok a megbántott fél.
Nem szólal meg. Ez jó jel… gondolom.
- Szeretlek, és pont ezért nem maradhatok. Legyengítesz, jobban, mint gondolnád. Most, hogy jön Raffael, és a többi, még nála is gonoszabb teremtmény, szükségem van az erőmre.
Lehunyom a szemem, hogy ne kelljen látnom az arcát. De a képzelő erőm igen erős.
- Sajnálom, hogy megbántottalak. – hallom a megtört hangját.
Ez az utolsó szó amit tőle hallottam.
Nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy üvöltsek e. Túl reménytelennek érzem magam a síráshoz. Most először érzem azt, hogy a testem szétreped – de ez nem meglepő, mikor vele vagyok, szinte mindig előfordul – fájdalmában. Legszívesebben kitépném a szívem, nem azért mert akkor meghalok: emiatt nem halnék meg, hanem mert akkor érezhetek valami olyat, ami igazán fáj, és nem az ő hiánya.
- Hol vagy?! – ordítok bele a levegőbe.
Pár madár felrepül a közeli bokorból, de egyébként csönd y apró fa szilánkokra törik. Rég nem vágytam a gyilkolásra, nem akartam senki vérét ontani.
Kegyetlenül török szét egy kisebb fatörzset. Élvezem, ahogy most úgy érzem, mindent bepótolok. Be fogom pótolni. Eddig csak ő tartott vissza a végzetemtől: hogy a sötét oldal üdvöskéje lehessek. De most már nincs velem, azt teszek, amit akarok.
Nyugalmat erőltetek magamra, ami csöppet nehéz az én állapotomban: képzelj el egy örülten dühös démont, és szorozd meg 2-ővel.
Becsukom a szemem, de csak az ő arcát látom. Pár másodpercig kínozom magam, és elmerülök a tökéletességébe. Mikor úgy érzem, hogy nem bírom tovább és megszakad a szívem, kelletlenül nyitom ki.
Emberek után kutatok, de semmilyen élőlényre utaló hangot nem hallok.
- Francba! – kiáltok megint a semmibe. – Még a gyilkolás örömét sem adod meg?!!
Nem tudom, hogy kinek beszélek, talán neki. De ő nincs itt, messze egy motel szobában ül Dean mellett. Az átkozott Winchester fiú társaságában, aki fontosabb neki, mint én. Fogalma sincs, hogy hol lehetek, de szerintem nem is érdekli. Miért foglalkozna velem? Az ő szavaival élve: „csak egy egyszerű démon. Jó, ha a közelemben van, segít megvédeni Dean-t. „
Gondolom ezt nem kellett volna hallanom, ez csak rá és Balthazarra tartozott.
Valami reccsen. Megtelik gyilkos örömmel a szívem: még is ide tévedt egy szerencsétlen, akit megölhetek.
- Ma még is ölni fogok. – suttogom, olyan halkan, hogy én is alig hallom.
Gyorsan fordulok, hogy elkaphassam a nyakát, és kitekerjem azt. De senkit sem látok. Tanácstalanul meredek magam elé. Annyira vágyok arra, hogy valami kegyetlenséget műveljek, hogy beképzeltem magamnak azt a hangot.
A régi Meg most elgondolkozna: vajon kinek akarok ártani? Nyílván nem egy ártatlannak, hanem magának, az angyalnak. Szívesen… áhh miket beszélek, még most sem vagyok képes ártani neki.
De az új Meg nem igazán tősödik érzelmei magyarázatával, csak követi őket, és most bizony ölni akar.
- Meg? – hallok egy ismerős hangot.
Meg pördülök a tengelyem körül, és szembe találom magam a gyűlölt volt szerelmemmel.
Tudtam, hogy hallottam valamit. Bár ez kevés vigasz, de az egómnak jót tesz.
Dühösen fújok egyet. Nem mondhatja ki a nevem. Nincs hozzá joga.
- Én csak… azt hittem, hogy bántottál valakit. Hallottam a fejemben mikor… - össze van zavarodva.
Úgy érzem magam, mint aki becsípet: gátlástalannak.
- Nem akartalak zavarni. – hangom élesebb, mint arra számtok. – Gondolom éppen mesét olvastál az imádott Dean-ednek.
Eltorzul az arca. Régebben, hogy utáltam mikor ezt csinálja: kínozza magát. De most inkább vigyorgásra késztet.
- Nem öltem meg senkit. – nyugtatom meg zaklatottan. Fellélegzik. – Még.
Megint egy torz arc köszön rám.
- Vissza is mehetsz, ha csak nem keresel egy élőlényt nekem, hogy megölhessem. Különben nem veszem hasznod. Tudod én, nem használlak ki. Jézus, én még gonoszként is rendesebb vagyok nálad. – nevetnem kell a saját viccemen.
Fájdalmas kacagásom tölti meg az erdőt.
- Nem használtalak ki. – suttogja maga elé.
Nem akarom hallani az ostoba magyarázkodását.
- Persze, hogy nem. Ha ettől jobban alszol. – kacsintok rá.
Várom, hogy eltűnjön, de csak nem akaródzik neki indulni.
Valószínűleg most látom utoljára: elmegyek Amerikából. Nem bírnék tovább élni itt. Meglátásaim szerint Rómában pont olyan jó kis démonok laknak, mint itt.
Felsóhajtok, és egész közel lépek hozzá. Mivel még mindig gátlástalannak mondanám magam, úgy döntök, kiöntöm neki a szívem.
- Kár, hogy nem jött össze. Szerettelek.
Sosem voltam a „ne mutasd, hogy mennyire fáj ez neked”- nek a híve. Miért mutassam, hogy mennyire megbántott? Így legalább tudom, hogy ő is szenved.
Felbátorodva fojtatom:
- Még a taknyos Dean-t is elviseltem. És el is lettem volna vele életem végéig. Remélem sikerül nélkülem is megvédened. – az utolsó mondatba rejtetlen gúnyt csempésztem.
Tulajdon képen az fáj a legjobban, hogy nem is próbálta tagadni, mikor elmondtam neki, hogy hallottam amit Balthazarnak mondott. Arra számítottam, hogy majd nagyban fog ellenkezni a vádak ellen. De semmit sem tett, csak szomorú szemekkel nézett rám.
- Meg… - suttogja megint. Minek suttogni? Hogy még szexibbnek tűnjön?
- Nem érdekel Castiel. – emelem fel kezeim. – Belefáradtam.
Már több mint 1 hónapja nem beszéltem vele. És igen, tényleg elfáradtam. Beletörtem a sok önkínzásba, mikor felelevenítem a közös emlékeinket, és a felvilágosodásba, mikor rájövök, hogy az összes emlékem hamis.
1 hónapja folyamatosan egy lyukban bujkáltam, valahol a föld alatt, és kínoztam magam.
Hirtelen megérinti az állam. Először meglepődök. Már lépnék hátrább, mikor magához húz, és megcsókol.
Nem csókolok vissza, azt nem tenném a büszkeségemmel. De azt élvezem, ahogy ő csókol engem. Az angyali mi voltja megint belém száll. Bele telik egy kis időbe mire rájövök, hogy az új Meg eltűnt, nem is létezet. Vagy is lehet, hogy igen, de Castiel egy érintéssel elpusztította.
Valahol messze szól az agyamban egy kis hang: nem szeret, nem szeret, nem szeret, csak kihasznált.
Hát ennyire hülye lenne? Még azt sem veszi észre, ha szakítanak vele?
Már majdnem ott tartok, hogy visszacsókolok, de még időben lököm el magam.
- Rohadt életbe Castiel! Mi éppen szakítunk! – ordítom neki.
Magamra sokkal mérgesebb vagyok, mint rá. Hisz egy pillanat alatt megbocsátottam neki mindent, szerintem még azt is képes lennék elfelejteni, ha nyílt tálcán kínálna az ellenségnek.
- Szeretlek. – mormogja.
Én is szeretlek! – mondanám vissza, mert igaz. Bármennyire is akarom titkolni magam előtt, tudom, hogy ez mindig így marad. De vajon képes leszek úgy a szemébe nézni, hogy ne azon rágódjak: őszinte e ebben a percben. Ebben a pillanatban még ezt sem tartóm kizártnak.
Megkérdezném, hogy mikor szeretett belém. Mármint úgy igazéból, őszintén. Annyi mindent mondanék neki…!
De nem teszem, csak csöndben állok, bámulok rá.
Lassan egy könnycsepp hagyja el az arcomat. Cas felém indul, gondolom, hogy letörölje az arcomról, de megállítom.
- El kell mennem. – mondom végre.
Istenem, mennyire fáj. Sose hittem volna, hogy saját magam fogom ezt kimondani.
- Nem maradhatok itt… veled. – adok magyarázatott, talán nem is neki.
Vajon most összetörtem a szívét? Azt mondta, hogy szeret és én így hagyom el.
Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy itt én vagyok a megbántott fél.
Nem szólal meg. Ez jó jel… gondolom.
- Szeretlek, és pont ezért nem maradhatok. Legyengítesz, jobban, mint gondolnád. Most, hogy jön Raffael, és a többi, még nála is gonoszabb teremtmény, szükségem van az erőmre.
Lehunyom a szemem, hogy ne kelljen látnom az arcát. De a képzelő erőm igen erős.
- Sajnálom, hogy megbántottalak. – hallom a megtört hangját.
Ez az utolsó szó amit tőle hallottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése