Olyan sötét van, hogy alig látok, de nem is kell a szememre hagyatkoznom. Jól ismerem ezt az utat bár még csak kétszer tettem meg.
Egyszer mikor mentem, egyszer mikor jöttem.
A lábaim szinte automatikusan mozognak, nem is kell irányítanom őket. De jobb is így. Aligha tudnék most az úti irányra koncentrálni. A testem minden alkalommal, mikor az úti céljára gondol fel forrósodik és kezelhetet lenné válik. Olyan testrészeim mozdulnak meg amiket nem akartam mozgatni. Nem csak a testem az elmém is elhomályosodóik mikor a pokolra gondolok. Nem tudom kontrollálni magamat, túlságosan intenzíven érzek a hely iránt ahova le akarok menni.
Egyszer mikor mentem, egyszer mikor jöttem.
A lábaim szinte automatikusan mozognak, nem is kell irányítanom őket. De jobb is így. Aligha tudnék most az úti irányra koncentrálni. A testem minden alkalommal, mikor az úti céljára gondol fel forrósodik és kezelhetet lenné válik. Olyan testrészeim mozdulnak meg amiket nem akartam mozgatni. Nem csak a testem az elmém is elhomályosodóik mikor a pokolra gondolok. Nem tudom kontrollálni magamat, túlságosan intenzíven érzek a hely iránt ahova le akarok menni.
Észre sem veszem és máris elértem a kapuig. Megállok mielőtt benyitnék. Szeretnék még egyet szippantani a hideg, friss levegőből. Szeretném ha még egyszer végig simítana az arcomon a jeges szél. Szeretném még egyszer hallani a fák lombjai susogását.
De aztán megint a fa kapura bámulok és nem tudom türtőztetni magamat. A kezemet az érdes felületre teszem.
Tudom, hogy lehetetlen de olyan érzésem támad mintha megismerne a kapu. Teljesen a kezemhez simul, az érdes felület is mintha simább lenne ott ahol érintem.
Parancsolnom se kell az ajtó magától nyílik ki. Amint kitárul a pokol kapuja megcsap a meleg, szinte füllesztő hőség, és az ernyedt hús tipikus illata. Minél szélesebbre nyílik a kapu annál biztosabb vagyok benne, hogy nem kellett volna eljönnöm idáig. Félek, hogy nem fogok tudni feljönni. Ebben a pillanatban mindent megtennék, hogy elfuthassak. Minden egyes mozzanatát megtervezem a menekülésemet. Szinte érzem ahogyan az izmaim mozognak, a futás közben, szinte hallom a szelet elsüvíteni a fülem mellett. Csakhogy az utolsó másodpercekben meggondolom magamat.
Nem tehetem ezt Castielllel.
Egyszerűen, nem tehetem. Túl sokat jelent nekem az angyal ahhoz, hogy meghátráljak.
A testembe egy kis energiát erőltetek és próbálom rá bírni a lábaimat, hogy mozduljanak meg. A félelemtől még mindig fagyos testrészeim könnyebben mozdulnak mint gondoltam volna.
Lassan mégis biztosan átlépem a küszöböt. Amint benn vagyok, az ajtó becsapódik mögöttem. Nem ijedek meg a fülsiketítő hangtól ami az ajtót kíséri, szinte alig hallom. Hosszú hónapok, évek óta először érzem úgy, hogy teljes vagyok. A testem egy kis része mindig is vissza vágyott erre a helyre.
A testem egy kicsiny, beteges része.
Mióta kijöttem mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok kint teljesen, mintha itt hagytam volna valamit ami azóta is vissza húz.
Gyorsan alkalmazkodok a meleghez. Először csak az ujjaimon érzem a bizsergést, majd az felkúszik a karomon és végül az egész testemet elönti. Átjárja és biztosítja róla, hogy biztonságban van.
Lassan végig nézek a végtelennek tűnő fekete folyosón melynek mindkét oldalán vas ajtók sorakoznak. Pontosan így emlékeztem a pokolra, most még is meglepett hogy ilyen formában jelent meg előttem.
Jól tudom milyen szobát rejtenek azok az ajtók, mégis emlékeztetnek rá a keserves sikolyok amik az ajtók résein szűrődnek ki.
Akaratlanul is elmosolyodok, mikor arra gondolok, hogy aligha lépett be valaki a pokolba önszántából. Rá jövök mennyire hiányzott ez a hely.
Megijedek attól amit érzek. Egyszerre érzem az otthonomnak, de ugyanakkor szinte megbénít az az undor amit az egykori lakóhelyem iránt érzek.
Jobbnak látom ha megint a feladatra koncentrálok, mert félek attól mire jönnék rá ha tovább gondolkoznék ezen.
Eljutni Castielhez anélkül, hogy bárki rá jönne, itt vagyok.
Ez pillanatnyilag a legfontosabb. Ha jól emlékszem a viszonylag új rabokat a folyosó végén szokták tartani.
Gyorsan mégis hangtalanul indulok meg az új cél felé. A lábaim sokkal gyorsabban mozognak mint fent. Biztos ők is tudják, hogy itt lenn a fizika törvényei nem érvényesek.
Sok szobát hagyok magam mögött és sok lelket hallok szenvedni. Minél beljebb hatolok, annál inkább érzem az égett hús és a bensőségek fanyar szagát. Egyre jobban hallom, mikor sújt le a kés az adott áldozatra. Egy pillanatra, elfelejtem miért is vagyok itt és majdnem benyitok az egyik szobába. A kezem már a hideg kilincsen van, szinte már magam előtt látom a fém asztalt melyen egy kínozott lélek vergődik. Felette áll egy démon és a kését hegyezi mielőtt még egyszer bele mártaná az ártatlan testébe. Szinte látom magam előtt a hosszú, széles fa asztalt amin különféle kínzó eszközök terülnek el.
Csak az utolsó pillanatban jövök rá, hogy már megint elvesztettem a testem felett a kontrollt. Gyorsan húzom el a kezem a kilincsről, de mintha az vissza vonzaná a kezemet. Alig tudom tűrtőzteni magamat. Amilyen sebesen csak tudok megeredek. Nem érdekel melyik irányba megyek, csak az hogy messzebb legyek ettől a szobából.
Mikor megint feleszmélek már nem látom a kiutat a folyosóról. Megint kényszerítenem kell magamat, hogy a feladatra koncentráljak. A kezeimet a térdeimre támasztom, várom hogy egy kicsit lenyugodjon a testem. Ekkor veszem észre, hogy már nem hallom a lelkek kiáltozását. Innen tudom, hogy valahogy elkeveredtem a pokol azon részére ahova a lelkek kerülnek mikor már túl sok kínzáson estek keresztül. Most megvárják mikor felépülnek annyira, hogy megint hozzá essenek ahhoz amit elkezdtek.
Csak reménykedni tudok, hogy Cas nincs itt.
Mostantól lassan haladok, minden szobába benézek, ellenőrzöm a testvérem nincs-e benn. Körülbelül a tizedik ajtónál tartok, mikor hangokat hallok a hátam mögött. Gyorsan kell döntenem ha nem akarom, hogy meglássanak. Amilyen gyorsan csak tudom feltépem a következő ajtót és a szobába vetem magamat. Az ajtót, amint benn vagyok magamra csapom és próbálok halkan lélegezni.
Pontosan tudom a démonoknak milyen kifinomult a hallása. Körül sem nézek a szobában, a fülemet az ajtóra tapasztom és várom, hogy elhalkuljanak a léptek.
Az eleven megnyúzott húsét, és a vérét.
Felismerem, mert már sokszor éreztem ezt a szagot, ez most mégis más. Sokkal tisztább, sokkal.. angyalibb mint az embereké.
Jól tudom mit jelent ez, mégis félek megfordulni.
Rettegek attól amit láthatok.
Végül mégis rá szánom magamat és félelemtől fagyott testtel fordulok meg.
Levegőt alig kapok rémületemben, mikor meglátom ki fekszik a kínzó asztalon.
Castiel.
A ruhája szét van hasítva a mellkasánál és fel van nyitva a húsa. Mindkét keze elvan vágva pont a csuklója ütőerénél. Mindkét oldalon egy tált helyeztek a kezei alá, a tál már szinte tele van vérrel. A kezeiből még mindig csöpög a vér de már alig..
De az arca még rosszabbul néz ki. A szája félig nyitva van, onnan is vér szivárog.
Az orra teljesen el van deformálódba, az egyik szemét pedig láthatólag kiégették. Erről tanúskodik az égett bőr és a fekete korom körülötte. Látszólag ezt tették a mellkasával is, mert minél közelebb megyek annál jobban látom az égési sebeket a testén. De nem csak égették, látszólag az egész testét felvágták és az olaj maradványokból ítélve, szent olajat töltöttek a sebekbe. Majd a korom alapján meg is gyújtották azt.
Sok lelket láttam már megkínozni, még többet kínoztam meg én is, de ennyire még semelyik sem nézett ki ilyen rosszul.
A szemembe könnyek gyűlnek a testem remegni kezd. Nem tudom feldolgozni a látottakat. Olyan érzésem támad, mintha én is átéltem volna ugyanazt mint az angyal. Pár percig csak fagyottan állok, nem tudok megmozdulni.
Túl sok érzelem kavarog bennem.
Félelem, fájdalom, düh. Tudom, hogy tenne kénem valamit, de képtelen vagyok.
Végül rá szánom magamat, hogy az ájult barátomhoz fussak. A kezeit gyorsan a testére hajtom és a csuklóját leszorítom, hogy ne tudjon több vér elhagyni a testét.
Amint Castiel megérzi az érintésemet, megpróbálja kihúzni a kezeit a kezemből. Túl kimerült ahhoz, hogy megszólaljon de az ép szemén látom a félelmet, és a fájdalmat.
- Ne.. kérem..- nyöszörgi. A hangja elkínzott és gyenge. Nem tudok megszólalni, túlságosan is lefoglal, hogy vissza tartsam a könnyeimet.
Inkább tovább szorítom a kezét és közben valamilyen rongyot keresek a romos szobában. Castiel minél jobban magánál van, annál inkább szabadulni szeretne.
- Cas, én vagyok az.- próbálom nyugtatni, de rögtön eszembe jut, hogy talán már arra sem emlékszik, hogy ki vagyok. Mégis a hangomtól megdermed és abba hagyja a kapálózást. Mivel nem találok semmilyen rongyot a közelben a pólómnál döntök. Gyorsan leszaggatom magamról és szét tépem.
Erre aligha lettem volna képes fenn, de itt lenn szinte semmi sem állíthat meg.
- Meg haltam. Igaz? – kérdezi majdnem suttogva, nem is tőlem inkább magától Castiel.- De akkor miért érzek még mindig fájdalmat? Mikor lesz már vége??
- Cas, fel tudsz ülni? Valahogyan ki kell jutnunk innen. Nem sokára rá jönnek, hogy itt vagyok és akkor már esélyünk sem lesz.- győzködöm barátomat, de ő már nem hall engem. Újra az ön tudatlanságba süllyed. Tudom, hogy így nem érez fájdalmat, így könnyebb rá néznem az elkínzott testére.
Óvatosan felültetem, majd a kezét a nyakam köré kulcsolom és felhúzom őt az asztalról. Teljes súlyával rám nehezedve sem nehezebb mint egy gyerek.
Az ajtó felé húzom, közben ügyelek rá, hogy alig érezzen valamit. Lassan, óvatosan nyitom ki az ajtót és a folyosóra kémlelek.
Nem hallok semmit, de jól tudom, hogy ez még nem jelenti azt, hogy biztonságban vagyok. Csakhogy ugyanakkor tudom, hogy nem lesz több ilyen esélyünk a menekülésre. Gyorsan a kijárat felé cipelem Cast, de így vele már korántsem vagyunk olyan hangtalanok mint mikor egyedül voltam. Egyre kijjebb és kijjebb jutunk, lassan már a sikoltozásokat is hallom.
De aztán megint a fa kapura bámulok és nem tudom türtőztetni magamat. A kezemet az érdes felületre teszem.
Tudom, hogy lehetetlen de olyan érzésem támad mintha megismerne a kapu. Teljesen a kezemhez simul, az érdes felület is mintha simább lenne ott ahol érintem.
Parancsolnom se kell az ajtó magától nyílik ki. Amint kitárul a pokol kapuja megcsap a meleg, szinte füllesztő hőség, és az ernyedt hús tipikus illata. Minél szélesebbre nyílik a kapu annál biztosabb vagyok benne, hogy nem kellett volna eljönnöm idáig. Félek, hogy nem fogok tudni feljönni. Ebben a pillanatban mindent megtennék, hogy elfuthassak. Minden egyes mozzanatát megtervezem a menekülésemet. Szinte érzem ahogyan az izmaim mozognak, a futás közben, szinte hallom a szelet elsüvíteni a fülem mellett. Csakhogy az utolsó másodpercekben meggondolom magamat.
Nem tehetem ezt Castielllel.
Egyszerűen, nem tehetem. Túl sokat jelent nekem az angyal ahhoz, hogy meghátráljak.
A testembe egy kis energiát erőltetek és próbálom rá bírni a lábaimat, hogy mozduljanak meg. A félelemtől még mindig fagyos testrészeim könnyebben mozdulnak mint gondoltam volna.
Lassan mégis biztosan átlépem a küszöböt. Amint benn vagyok, az ajtó becsapódik mögöttem. Nem ijedek meg a fülsiketítő hangtól ami az ajtót kíséri, szinte alig hallom. Hosszú hónapok, évek óta először érzem úgy, hogy teljes vagyok. A testem egy kis része mindig is vissza vágyott erre a helyre.
A testem egy kicsiny, beteges része.
Mióta kijöttem mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok kint teljesen, mintha itt hagytam volna valamit ami azóta is vissza húz.
Gyorsan alkalmazkodok a meleghez. Először csak az ujjaimon érzem a bizsergést, majd az felkúszik a karomon és végül az egész testemet elönti. Átjárja és biztosítja róla, hogy biztonságban van.
Lassan végig nézek a végtelennek tűnő fekete folyosón melynek mindkét oldalán vas ajtók sorakoznak. Pontosan így emlékeztem a pokolra, most még is meglepett hogy ilyen formában jelent meg előttem.
Jól tudom milyen szobát rejtenek azok az ajtók, mégis emlékeztetnek rá a keserves sikolyok amik az ajtók résein szűrődnek ki.
Akaratlanul is elmosolyodok, mikor arra gondolok, hogy aligha lépett be valaki a pokolba önszántából. Rá jövök mennyire hiányzott ez a hely.
Megijedek attól amit érzek. Egyszerre érzem az otthonomnak, de ugyanakkor szinte megbénít az az undor amit az egykori lakóhelyem iránt érzek.
Jobbnak látom ha megint a feladatra koncentrálok, mert félek attól mire jönnék rá ha tovább gondolkoznék ezen.
Eljutni Castielhez anélkül, hogy bárki rá jönne, itt vagyok.
Ez pillanatnyilag a legfontosabb. Ha jól emlékszem a viszonylag új rabokat a folyosó végén szokták tartani.
Gyorsan mégis hangtalanul indulok meg az új cél felé. A lábaim sokkal gyorsabban mozognak mint fent. Biztos ők is tudják, hogy itt lenn a fizika törvényei nem érvényesek.
Sok szobát hagyok magam mögött és sok lelket hallok szenvedni. Minél beljebb hatolok, annál inkább érzem az égett hús és a bensőségek fanyar szagát. Egyre jobban hallom, mikor sújt le a kés az adott áldozatra. Egy pillanatra, elfelejtem miért is vagyok itt és majdnem benyitok az egyik szobába. A kezem már a hideg kilincsen van, szinte már magam előtt látom a fém asztalt melyen egy kínozott lélek vergődik. Felette áll egy démon és a kését hegyezi mielőtt még egyszer bele mártaná az ártatlan testébe. Szinte látom magam előtt a hosszú, széles fa asztalt amin különféle kínzó eszközök terülnek el.
Csak az utolsó pillanatban jövök rá, hogy már megint elvesztettem a testem felett a kontrollt. Gyorsan húzom el a kezem a kilincsről, de mintha az vissza vonzaná a kezemet. Alig tudom tűrtőzteni magamat. Amilyen sebesen csak tudok megeredek. Nem érdekel melyik irányba megyek, csak az hogy messzebb legyek ettől a szobából.
Mikor megint feleszmélek már nem látom a kiutat a folyosóról. Megint kényszerítenem kell magamat, hogy a feladatra koncentráljak. A kezeimet a térdeimre támasztom, várom hogy egy kicsit lenyugodjon a testem. Ekkor veszem észre, hogy már nem hallom a lelkek kiáltozását. Innen tudom, hogy valahogy elkeveredtem a pokol azon részére ahova a lelkek kerülnek mikor már túl sok kínzáson estek keresztül. Most megvárják mikor felépülnek annyira, hogy megint hozzá essenek ahhoz amit elkezdtek.
Csak reménykedni tudok, hogy Cas nincs itt.
Mostantól lassan haladok, minden szobába benézek, ellenőrzöm a testvérem nincs-e benn. Körülbelül a tizedik ajtónál tartok, mikor hangokat hallok a hátam mögött. Gyorsan kell döntenem ha nem akarom, hogy meglássanak. Amilyen gyorsan csak tudom feltépem a következő ajtót és a szobába vetem magamat. Az ajtót, amint benn vagyok magamra csapom és próbálok halkan lélegezni.
Pontosan tudom a démonoknak milyen kifinomult a hallása. Körül sem nézek a szobában, a fülemet az ajtóra tapasztom és várom, hogy elhalkuljanak a léptek.
Az eleven megnyúzott húsét, és a vérét.
Felismerem, mert már sokszor éreztem ezt a szagot, ez most mégis más. Sokkal tisztább, sokkal.. angyalibb mint az embereké.
Jól tudom mit jelent ez, mégis félek megfordulni.
Rettegek attól amit láthatok.
Végül mégis rá szánom magamat és félelemtől fagyott testtel fordulok meg.
Levegőt alig kapok rémületemben, mikor meglátom ki fekszik a kínzó asztalon.
Castiel.
A ruhája szét van hasítva a mellkasánál és fel van nyitva a húsa. Mindkét keze elvan vágva pont a csuklója ütőerénél. Mindkét oldalon egy tált helyeztek a kezei alá, a tál már szinte tele van vérrel. A kezeiből még mindig csöpög a vér de már alig..
De az arca még rosszabbul néz ki. A szája félig nyitva van, onnan is vér szivárog.
Az orra teljesen el van deformálódba, az egyik szemét pedig láthatólag kiégették. Erről tanúskodik az égett bőr és a fekete korom körülötte. Látszólag ezt tették a mellkasával is, mert minél közelebb megyek annál jobban látom az égési sebeket a testén. De nem csak égették, látszólag az egész testét felvágták és az olaj maradványokból ítélve, szent olajat töltöttek a sebekbe. Majd a korom alapján meg is gyújtották azt.
Sok lelket láttam már megkínozni, még többet kínoztam meg én is, de ennyire még semelyik sem nézett ki ilyen rosszul.
A szemembe könnyek gyűlnek a testem remegni kezd. Nem tudom feldolgozni a látottakat. Olyan érzésem támad, mintha én is átéltem volna ugyanazt mint az angyal. Pár percig csak fagyottan állok, nem tudok megmozdulni.
Túl sok érzelem kavarog bennem.
Félelem, fájdalom, düh. Tudom, hogy tenne kénem valamit, de képtelen vagyok.
Végül rá szánom magamat, hogy az ájult barátomhoz fussak. A kezeit gyorsan a testére hajtom és a csuklóját leszorítom, hogy ne tudjon több vér elhagyni a testét.
Amint Castiel megérzi az érintésemet, megpróbálja kihúzni a kezeit a kezemből. Túl kimerült ahhoz, hogy megszólaljon de az ép szemén látom a félelmet, és a fájdalmat.
- Ne.. kérem..- nyöszörgi. A hangja elkínzott és gyenge. Nem tudok megszólalni, túlságosan is lefoglal, hogy vissza tartsam a könnyeimet.
Inkább tovább szorítom a kezét és közben valamilyen rongyot keresek a romos szobában. Castiel minél jobban magánál van, annál inkább szabadulni szeretne.
- Cas, én vagyok az.- próbálom nyugtatni, de rögtön eszembe jut, hogy talán már arra sem emlékszik, hogy ki vagyok. Mégis a hangomtól megdermed és abba hagyja a kapálózást. Mivel nem találok semmilyen rongyot a közelben a pólómnál döntök. Gyorsan leszaggatom magamról és szét tépem.
Erre aligha lettem volna képes fenn, de itt lenn szinte semmi sem állíthat meg.
- Meg haltam. Igaz? – kérdezi majdnem suttogva, nem is tőlem inkább magától Castiel.- De akkor miért érzek még mindig fájdalmat? Mikor lesz már vége??
- Cas, fel tudsz ülni? Valahogyan ki kell jutnunk innen. Nem sokára rá jönnek, hogy itt vagyok és akkor már esélyünk sem lesz.- győzködöm barátomat, de ő már nem hall engem. Újra az ön tudatlanságba süllyed. Tudom, hogy így nem érez fájdalmat, így könnyebb rá néznem az elkínzott testére.
Óvatosan felültetem, majd a kezét a nyakam köré kulcsolom és felhúzom őt az asztalról. Teljes súlyával rám nehezedve sem nehezebb mint egy gyerek.
Az ajtó felé húzom, közben ügyelek rá, hogy alig érezzen valamit. Lassan, óvatosan nyitom ki az ajtót és a folyosóra kémlelek.
Nem hallok semmit, de jól tudom, hogy ez még nem jelenti azt, hogy biztonságban vagyok. Csakhogy ugyanakkor tudom, hogy nem lesz több ilyen esélyünk a menekülésre. Gyorsan a kijárat felé cipelem Cast, de így vele már korántsem vagyunk olyan hangtalanok mint mikor egyedül voltam. Egyre kijjebb és kijjebb jutunk, lassan már a sikoltozásokat is hallom.
Örömmel tölt el, mikor meglátom a Vaskaput a folyosó végén.
Castiel még mindig öntudatlan és legnagyobb rémületemre megint elkezdett vérezni a keze. A pólóm már egészen átnedvesedett. Gyorsítok a lépteimen, semminél nem vágyok jobban annál, hogy megint kint legyek a szabad ég alatt.
Már majdnem elérjük a kaput, mikor egyszer csak a semmiből két démon tűnik fel előttünk, elalva a kijáratot. Mind a kettő ugyanúgy néz ki. Fekete öltönyt és fekete nadrágot hordanak. A szemüket sötét napszemüveg az arcuk többi részét fekete kendő takarja. Ez védi őket a vértől ami az áldozataikból származik.
- Dean. Örülünk, hogy újra itt vagy. – üdvözöl az egyik, majd a következő pillanatban már a hátam mögött érzem a leheletét. Villám gyorsan elszakít Castieltől és a falhoz vág.
A fájdalom ami végig szánkázik a gerincemen, korántsem akkora mint a félelemen, hogy mit fognak tenni Cassel.
- És az angyal aki érez. Mit gondolsz, elengednénk egy ilyen értékes vendéget?- kérdezi a démon és mintha Castiel csak egy rongybaba lenne a földre dobja őt. Az ütés erejétől megremegnek a falak és megreped a padló. Castiel felnyög fájdalmában és kinyitja a - még ép – szemét. A démon aki eddig csöndben az ajtónál állt, most felém indul.
- Azért kedves a naivitásod, hogy azt hitted, nem fogunk elkapni titeket.- szól hozzám majd a kezét a mellkasomra teszi. Képtelen vagyok megmozdulni, nem látom mi történik a démon háta mögött Cassel.
- Ne bántsátok, vagy istenre esküszöm..- de nem tudom befejezni a mondatot mert éles fájdalom cikázik át a testemen.
- Igen? Mit tesztek, te meg az istened? O, el is felejtettem az istened, most a kezünk között van. Ahogyan te is.- nevet fel a démon könyörtelenül. A fájdalom megint végig szántja a testemet és éles tőrként hasít a hasamba.
- ÁÁH!-ordítok fel, de csak rosszabb lesz a fájdalom amint kinyitom a számat. A démon lehajtja a fejét, így látom, hogy Cas még mindig a földön fekszik és tehetetlenül vonaglik. Bele telik pár másodpercbe mire rá jövök mitől csavarodik ki újra és újra a teste.
- Ne! Hagyjátok őt- prüszkölőm két fájdalom löket között. A démon hirtelen leveszi a kezét a mellkasomról, a fájdalom azonnal eltűnik.
- Argo, várj!- szól társának mire ő feláll Cas mellől. Castiel teste azonnal megmerevedik. Elkeseredve keresem az angyal tekintetét, de mikor megtalálom azt kívánom bár ne tettem volna. A szemében annyi fájdalmat látok,hogy nem bírom ki, el kell fordítanom a fejemet.
- Tudod, Dean csodálom benned, hogy még képes vagy érezni azok után amit veled tettünk.- szólal meg az Argo nevű démon. Nem nézek rá. Nem akarom ezzel pocsékolni, valószínüleg életem utolsó pillanatait. Még egyszer Cas szemébe nézek, csakhogy tudassam vele:
Szeretem és érte tettem mindezt.
- Kár, hogy meg kell ölnünk. Sok hasznodat vettük volna élve. De majd ha megint itt leszel.. Megint olyan jól fogunk szórakozni.- nevet rám megint a másik démon. A gondolatról, hogy megint át kell élnem azt amit két évvel ezelőtt, teljesen megmerevedek.
A démon megint a mellkasomra helyezi a kezét.
Tudom mi fog jönni, anélkül hogy megtörténne.
Behunyom a szememet és gondolatban elszégyellem magamat. Hogy lehettem olyan hülye, hogy azt higgyem sikerülni fog?! Samnek igaza volt. Túl kevés voltam én ehhez.
De legalább a szeretteimért fogok meghalni. Fura, mindig is azt hittem, hogy Sam fogja a vesztemet okozni, és végül mégse miatta halok meg.
De így is egy testvéremet védtem mikor meghaltam. Csak nem a vér szerintit.
A fájdalom lecsap, még könyörtelenebbül mint az előbb. Nem cikázik rögtön végig a testemen, inkább betölti minden egyes részletét.
Kiabálni akarok, ordítani, de nem tudok. A hangomat mintha elvágták volna. Egyre rosszabbul látok, a fájdalom túlságosan is elhomályosít mindent.
Pár perc múlva, kezd a fájdalom csökkenni, de jól tudom hogy nem azért mert abba hagyták már a kínzásomat. Csak kezdek már semmit sem érezni. Egyszerűen, úgy fog végezni velem a fájdalom, hogy a végén már nem is érzem azt.
Az utolsó erőmmel oldalra billentem a fejemet, mert nem a démon arcát akarom utoljára látni.
- NE!- hallom Castiel elgyötört hangját. Szólni akarok neki, hogy ne legyen szomorú de nem jön ki hang a torkomból.
Már egyáltalán nem fáj. Olyan mintha lebegnék, kezdek egyre jobban eltávolodni a földtől.
Hamarosan itt a vége.
Aztán hirtelen egy fehér villanás és minden elsötétül.
Castiel még mindig öntudatlan és legnagyobb rémületemre megint elkezdett vérezni a keze. A pólóm már egészen átnedvesedett. Gyorsítok a lépteimen, semminél nem vágyok jobban annál, hogy megint kint legyek a szabad ég alatt.
Már majdnem elérjük a kaput, mikor egyszer csak a semmiből két démon tűnik fel előttünk, elalva a kijáratot. Mind a kettő ugyanúgy néz ki. Fekete öltönyt és fekete nadrágot hordanak. A szemüket sötét napszemüveg az arcuk többi részét fekete kendő takarja. Ez védi őket a vértől ami az áldozataikból származik.
- Dean. Örülünk, hogy újra itt vagy. – üdvözöl az egyik, majd a következő pillanatban már a hátam mögött érzem a leheletét. Villám gyorsan elszakít Castieltől és a falhoz vág.
A fájdalom ami végig szánkázik a gerincemen, korántsem akkora mint a félelemen, hogy mit fognak tenni Cassel.
- És az angyal aki érez. Mit gondolsz, elengednénk egy ilyen értékes vendéget?- kérdezi a démon és mintha Castiel csak egy rongybaba lenne a földre dobja őt. Az ütés erejétől megremegnek a falak és megreped a padló. Castiel felnyög fájdalmában és kinyitja a - még ép – szemét. A démon aki eddig csöndben az ajtónál állt, most felém indul.
- Azért kedves a naivitásod, hogy azt hitted, nem fogunk elkapni titeket.- szól hozzám majd a kezét a mellkasomra teszi. Képtelen vagyok megmozdulni, nem látom mi történik a démon háta mögött Cassel.
- Ne bántsátok, vagy istenre esküszöm..- de nem tudom befejezni a mondatot mert éles fájdalom cikázik át a testemen.
- Igen? Mit tesztek, te meg az istened? O, el is felejtettem az istened, most a kezünk között van. Ahogyan te is.- nevet fel a démon könyörtelenül. A fájdalom megint végig szántja a testemet és éles tőrként hasít a hasamba.
- ÁÁH!-ordítok fel, de csak rosszabb lesz a fájdalom amint kinyitom a számat. A démon lehajtja a fejét, így látom, hogy Cas még mindig a földön fekszik és tehetetlenül vonaglik. Bele telik pár másodpercbe mire rá jövök mitől csavarodik ki újra és újra a teste.
- Ne! Hagyjátok őt- prüszkölőm két fájdalom löket között. A démon hirtelen leveszi a kezét a mellkasomról, a fájdalom azonnal eltűnik.
- Argo, várj!- szól társának mire ő feláll Cas mellől. Castiel teste azonnal megmerevedik. Elkeseredve keresem az angyal tekintetét, de mikor megtalálom azt kívánom bár ne tettem volna. A szemében annyi fájdalmat látok,hogy nem bírom ki, el kell fordítanom a fejemet.
- Tudod, Dean csodálom benned, hogy még képes vagy érezni azok után amit veled tettünk.- szólal meg az Argo nevű démon. Nem nézek rá. Nem akarom ezzel pocsékolni, valószínüleg életem utolsó pillanatait. Még egyszer Cas szemébe nézek, csakhogy tudassam vele:
Szeretem és érte tettem mindezt.
- Kár, hogy meg kell ölnünk. Sok hasznodat vettük volna élve. De majd ha megint itt leszel.. Megint olyan jól fogunk szórakozni.- nevet rám megint a másik démon. A gondolatról, hogy megint át kell élnem azt amit két évvel ezelőtt, teljesen megmerevedek.
A démon megint a mellkasomra helyezi a kezét.
Tudom mi fog jönni, anélkül hogy megtörténne.
Behunyom a szememet és gondolatban elszégyellem magamat. Hogy lehettem olyan hülye, hogy azt higgyem sikerülni fog?! Samnek igaza volt. Túl kevés voltam én ehhez.
De legalább a szeretteimért fogok meghalni. Fura, mindig is azt hittem, hogy Sam fogja a vesztemet okozni, és végül mégse miatta halok meg.
De így is egy testvéremet védtem mikor meghaltam. Csak nem a vér szerintit.
A fájdalom lecsap, még könyörtelenebbül mint az előbb. Nem cikázik rögtön végig a testemen, inkább betölti minden egyes részletét.
Kiabálni akarok, ordítani, de nem tudok. A hangomat mintha elvágták volna. Egyre rosszabbul látok, a fájdalom túlságosan is elhomályosít mindent.
Pár perc múlva, kezd a fájdalom csökkenni, de jól tudom hogy nem azért mert abba hagyták már a kínzásomat. Csak kezdek már semmit sem érezni. Egyszerűen, úgy fog végezni velem a fájdalom, hogy a végén már nem is érzem azt.
Az utolsó erőmmel oldalra billentem a fejemet, mert nem a démon arcát akarom utoljára látni.
- NE!- hallom Castiel elgyötört hangját. Szólni akarok neki, hogy ne legyen szomorú de nem jön ki hang a torkomból.
Már egyáltalán nem fáj. Olyan mintha lebegnék, kezdek egyre jobban eltávolodni a földtől.
Hamarosan itt a vége.
Aztán hirtelen egy fehér villanás és minden elsötétül.
Lassan térek magamhoz. Minden testrészem sajog, és nem érzem az egyik karomat.
De élek!
El sem hiszem, hogy túléltem. Óvatosan feltápászkodok arról a kemény felületről amin eddig feküdtem. Mikor felülök jövök csak rá, hogy hol vagyok.
A hűvös szellő a karomat simogatja, míg az arcomon szinte végig szánkázik.
Újra hallom a fenyvesek hangját, ahogyan egymáshoz csapódnak az ágaik. Újra érzem a virágok bódító, szinte már túl édes illatát.
Kint vagyok, ki jutottam!
De hogyan? Mégis ki..?
Castiel!
Jut eszembe az angyal. Gyorsan körül nézek, és mellettem úgy öt méterre a felkelő nap egy kicsavarodott testet világít meg. Hozzá kúszok, mert a bal lábamat nem tudom rendesen mozgatni.
- Cas, hé! Jól vagy?- rázom meg óvatosan, az érintésemtől az arca megrándul.
Tehát él!
Lélegzek fel. Lassan kezdek emlékezni mi is történt velünk. Miután Cas felkiáltott, csinált valamit a kezével és mind két démon holtan rogyott össze a padlón. Utána szinte rögtön a földre estem. Castiel szörnyen festett, szinte félholt volt. Kérdezett tőlem valamit, de nem értettem tisztán. Aztán a kezemre tette a kezét és a következő emlékem, hogy itt ébredek.
- Rendben, el kell mennünk Sammyhez. Ő majd meggyógyít minket.- próbálom nyugtatni, de még az sem biztos, hogy meghallotta.
Igen, el kell mennünk! De túl kimerült vagyok, hogy egyáltalán felálljak. Tudom, hogy muszáj ellátni Cast, de egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni.
Rá jövök, hogy az még, hogy kijutottunk nem jelenti azt, hogy túl is éljük!
El sem hiszem, hogy túléltem. Óvatosan feltápászkodok arról a kemény felületről amin eddig feküdtem. Mikor felülök jövök csak rá, hogy hol vagyok.
A hűvös szellő a karomat simogatja, míg az arcomon szinte végig szánkázik.
Újra hallom a fenyvesek hangját, ahogyan egymáshoz csapódnak az ágaik. Újra érzem a virágok bódító, szinte már túl édes illatát.
Kint vagyok, ki jutottam!
De hogyan? Mégis ki..?
Castiel!
Jut eszembe az angyal. Gyorsan körül nézek, és mellettem úgy öt méterre a felkelő nap egy kicsavarodott testet világít meg. Hozzá kúszok, mert a bal lábamat nem tudom rendesen mozgatni.
- Cas, hé! Jól vagy?- rázom meg óvatosan, az érintésemtől az arca megrándul.
Tehát él!
Lélegzek fel. Lassan kezdek emlékezni mi is történt velünk. Miután Cas felkiáltott, csinált valamit a kezével és mind két démon holtan rogyott össze a padlón. Utána szinte rögtön a földre estem. Castiel szörnyen festett, szinte félholt volt. Kérdezett tőlem valamit, de nem értettem tisztán. Aztán a kezemre tette a kezét és a következő emlékem, hogy itt ébredek.
- Rendben, el kell mennünk Sammyhez. Ő majd meggyógyít minket.- próbálom nyugtatni, de még az sem biztos, hogy meghallotta.
Igen, el kell mennünk! De túl kimerült vagyok, hogy egyáltalán felálljak. Tudom, hogy muszáj ellátni Cast, de egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni.
Rá jövök, hogy az még, hogy kijutottunk nem jelenti azt, hogy túl is éljük!
Sam szemszöge
- Hogy van ?- kérdezem aggódva Deantől. Már több mint három napja, hogy félholtan beállított a bátyám, Cast cipelve, de Cas még mindig nem ébredt fel. Amennyire csak tudtam elláttam a sérüléseit, de félek, hogy az angyal nem elég erős ahhoz, hogy túlélje azokat.
Amióta megjöttek Dean egy tapodtat sem mozdul Castiel mellől. Alig akar enni, vagy inni. Legtöbbször csak Cas szobája ajtaja elött áll és Cast nézi.
Fogalmam sincs, hogy mi történhetett lent, Dean nem hajlandó beszélni róla.
- Nem jól.- néz rám Dean, látom a szemén hogy nem rég sírt. Féltem a bátyámat. Még apa halála után sem volt olyan rosszul mint az utóbbi pár napban.
Cas elvesztését, lehet hogy ő sem élné túl.
- Dean, enned kell valamit. Ha így folytatod akkor mire Cas felébred, temetnünk kell téged!- próbálok viccelődni, de Dean mintha meg sem hallotta volna. Lassan rá kell jönnöm, hogy Dean és Castiel között olyan kötelék alakult ki amit én valószínüleg sosem fogok tudni megérteni.
Mikor Castiel még a földön harcolt, velünk együtt a gonosz ellen.. Talán akkor és mikor Lisával volt láttam a legboldogabban Deant.
Mindig is egy családról álmodott. Hogy majd ő, apa és én együtt fogunk vadászni. Megértésben, szeretetben. De mikor apa meghalt, ez az álom kép darabokra hullott számára. Azt hitte már sosem lehet családja.
Aztán mikor megjelent Cas azzal az angyali ártatlanságával, Deanben megint felötlött hogy talán újra lehet családja.
Azt hittem csak miattam képes lemenni a pokolba, de most már másért is megjárta. El kell fogadnom, hogy most már Cas is ugyanolyan fontos neki mint én.
- Te mit tennél ha én feküdnék ott?- kérdezi csöndben. Nem néz rám, továbbra is Cast nézi. Nem tudok és nem is akarok válaszolni a bátyámnak. Még a kérdést is sértőnek találom. Nem tudom el hinni, hogy egy idegent, egy betolakodót hogy emelhetett egy szintre velem.
Szeretem Cast, úgy mint Bobbyt. Mint egy barátot akit felhívsz ha a segítsége kell és segítesz neki ha te kellesz neki.
De nem úgy mintha a testvérem lenne!
- Hozzá kell szoknod a gondolathoz, hogy talán nem ébred fel.- suttogom. Nem akarom bántani Deant, márpedig tudom, hogy ennek a lehetőségnek még az említése is fájdalmasan hat rá.
- Megmentett.- suttogja ő is maga elé. Felkapom a fejemet és jobban kezdek figyelni. Már napok óta várok erre a pillanatra.
- Tessék?- kérdezem úgy, hogy ne sejtse meg mennyire izgatott lettem.
- Lent, a pokolban. Sammy, majdnem megöltek. De ő megmentett. Nekem kellett volna megmentenem őt. Hiszen ezért mentem le. De ehelyett.. – nem tudja befejezni a mondatot. A hangja rekedté válik, elfordul hogy eltakarja előlem a könnyeit. A szavai teljesen megdöbbentettek!
Amilyen állapotban lehetett Castiel lenn, nem gondoltam hogy még van ereje, megmenteni a bátyámat.
Ha felébred tartozni fogok neki egy köszönőmmel.
Mikor megint Deanre nézek látom a kétségbe esést és a fájdalmat a szemén. Nem bírom tovább elviselni azt a feltétlen szeretetet amit az angyal iránt érez. El kell fordulnom.
Régebben azt hittem, csak irántam érezhet így.
Ki kell mennem abból a helyiségből, muszáj megszabadulnom Dean tekintetétől. A konyhába megyek, nem akarom többet hallani Dean elkínzott hangját. Tudom, hogy örülnöm kéne, hogy Dean végre képes úgy szeretni valakit mint engem mert ez azt jelenti, hogy elkezdett bízni az emberekben.
De egyszerűen nem megy. Túlságosan is szeretem a bátyámat, hogy egyszer arra ébredjek nincs velem, mert meghalt valakiért aki nem is biztos hogy megérdemelte.
- Cas?.. Hé, Cas nyugi, már kint vagy. Semmi baj.. Sam , felébredt!
A nyolcadik feji mellett készül még egy öt részes kis töri ami erre a vidire : http://www.youtube.com/watch?v=YRcXR2j8ECk íródik.
Bocsi, de a nyolcadikat csak este, vagy holnap fogom tudni felrakni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése