A történet az 1. évadban játszódik: Sam még Jess-el él, külön apjától és bátyjától. Sam mindenfajta kapcsolatot megszakított velük, míg egy nap nem jön egy telefon hívás Dean-től.
Lesz 2 rész is ;)
- Sam! – hívom kacagva.
Bármit megtennék, hogy szerelmemet is nevetni lássam, de még egy fránya mosolyt sem sikerül az arcára csalni.
Mellé lépek, kezemet az arcára fektetem. De Sam tekintete még mindig üres, egyetlen egy érzelem sem tükröződik benne.
- Megint hívni fog… - bizonygatom, de még magam sem hiszem el.
- Te nem ismered, sosem bocsát majd meg. – köpködi a szavakat. Látom, hogy mennyire utálja magát, azért ahogy Dean-nel beszélt.
Feladom a felvidítását, inkább a konyha felé veszem az irányt.
Automatikusan veszem kezembe az első mosatlan tányért, amit találok. Szeretem Sam-et, ez világos, mint a nap. De Dean-t annál kevésbé kedvelem.
Mikor először felhívta Samet, azt hittem ez majd jobbá teszi életét. Akárhogy is akarja titkolni, láttam rajta, hogy nagyon hiányzik a bátyja.
Még emlékszem mennyire meglepődtem aznap este. Éppen az ágyban feküdtünk, Sam csókokkal halmozott el, mikor kopogtak az ajtónkon. Grimasszal az arcán kászálódott ki az ágyból, hogy ajtót nyisson. Pont mikor elhagyta a szobát, csörrent meg a telefonja.
Habozás nélkül vettem fel, hisz az ismerőseink közösek, és amúgy sem szokatlan, ha én veszem fel a telefont.
- Sam telefonja! – kuncogom bele. Ezt még sosem mondtam, csak néha viccelődtem Samnek, hogy egyszer majd így veszem fel.
- Ööh. –nyög bele egy férfihang. – Itt Dean.
Emlékezetemet kutattam, hogy beszélt-e valaha Deanről. Mikor semmit sem találtam rá kérdeztem:
- Dean?
Kábé 5 perces szünet után jött a válasz.
- A bátyja. – hangja egyszerre volt megsértett, és izgatott.
Hirtelen felrémlett, hogy valóban van egy ilyen nevű testvére. Szinte sosem beszélt a családjától, még is elszégyelltem magam, hogy nem jutott ez előbb eszembe.
- Persze, persze. – sietek a válasszal. – Én Jess vagyok. A… a barátnője.
Megint szünet következett, távolról hallottam, ahogy Sam éppen vitatkozott valakivel.
- De ő ugye jól van? – kérdezi Dean, hangjából ki lehet hallani a rettegést.
Akaratlanul is elképzeltem, hogy Sam nincs… éppen a legjobb formájában, és kirázott a hideg.
- Hát persze! Semmi baja… csak… - nem is tudtam, hogy mit mondjak neki. –Valami baj van?
- Baj? – jött a meglepett válassz.
- Nem igen szoktad keresni. – korholtam akaratlanul is.
Sam mérgesen tépte fel a háló ajtaját. Meglepve vette észre, hogy a telefonján beszélek. Mellém bújt, kezét a combomra helyezte, és belekiáltott a készülékbe:
- HAGYJ MÁR BÉKÉN ADAM!
Azt hitte, hogy a legjobb barátjával beszélek. Eltartom a fülemtől a kagylót, és lefogom az alját, hogy ne lehessen hallani minket.
- Ő Dean. – hadartam.
Pár percig vigyor uralkodott az arcán,de aztán láthatóan felfogta, hogy ki az a Dean. Azonnal elszállt minden jó kedve, szeme megtelt vágyakozással. Abban a percben döntöttem el, hogy nem állok majd ő és a bátyja kapcsolata közé. Fogalmam sem volt, hogy milyen hamar szegem meg az igértem.
Először rám kapta csodálkozó tekintetét, majd mikor megálapított valamit a telefon után kapott és a nappaliba sietett vele.
Nem hallottam a beszélgetés további részleteit.
Majd ezek a hívások hetente követték egymást. Míg nem ma össze nem vesztek.
Nem igazán értem, hogy min, de Samet nagyon bántja. Valami olyat kiabált, hogy apa nem fogja tudni elkapni azt a démont (!!), és ő nem fog segíteni a vadászásban. Majd lecsapta, és azóta nem szólal meg, csak mered a semmibe.
Ijedten ejtem a mosdóba azt a tányért, amit éppen a kezemben tartok, mikor érzem, hogy egy csók érkezik a tarkómra.
- Nem akartalak megijeszteni. – lép hátrébb Sam.
Én viszont egy széles vigyorral fordulok felé.
- Nem tetted! – karolok a nyakába. Arcom girmabsza torzul mikor magyarázatott adok. –Csak elgondolkoztam.
Sam lebiggyeszti az ajkát, majd a háló felé kezd húzni.
- Én is azt tettem. – kontrázz rám. – Bocsánatot kell kérnem. Semmi közöd sincs a bátyám és az én kapcsolatomhoz, még is rajtad csattan.
Megrázom a fejem.
- Az életed része vagyok, szóval igenis van hozzá közöm. És egyáltalán nem baj. Megértelek.
Sam az amolyan „ úgyseméretszmeg” arckifejezést ölt magára.
- Megbékéltél magaddal? – kérdezem lefékezve magunkat.
- Talán. – bontakozik az ölelésemből. – Tudod Dean azt akarta, hogy menjek vele, és segítsem… a… a vadászatban. De nem akarlak itt hagyni, pluszban nem fogok úgy ugrani, ahogy ő fütyül.
Még szélesebb vigyor jelenik meg az arcomon, mikor befejezi a mondatot.
- Örülök, hogy így látod! – mosolygok.
- Akkor megbocsátasz? – kérdez kiskutya szemekkel. Ha akarnék, sem tudnék rá haragudni.
- Nem is tudtam, hogy össze vagyunk veszve. – kacsintok rá.
Kezével végig simítja a gerincem vonulatát, mire forróság önt el.
- Édes… - kezdek bele, de belém folytja a szót egy csókkal. – Tényleg be kell fejeznem a mosogatást.
Ócska érvnek tűnik, de attól még igaz – teszem hozzá magamban.
Sam lemondóan lép vissza 1 lépéssel. Mikor látom, hogy mennyire letört, mosolyogva érintem meg a hasát.
- De utána… utána ígérem, hogy megtapasztalod a bocsánatomat. – kacagom, mikor felfogom szavaim perverzségét.
De őt sikerül feldobnom. Még utoljára magához ránt, és egy rövid, de szenvedélyes csókkal enged utamra.
- Addig elugrom egy kis pezsgőért. – veszi a kulcsát, és már itt sincs.
A rám váró élménytől mámorosan kezdek bele a mosogatásba. Sam telefonja hangjától összerezzenek. Csak késve jut el az agyamig, hogy minden bizonnyal egy bizonyos ember várja a beszélgetést szerelmével.
A düh gyorsan árasztja el a testem, elfelejtek gondolkodni. Hogy merészeli zaklatni öccsét? Nem elég neki, hogy elhagyta őt, és kb. 7 évig nem is törődött vele? Most pedig elvárja, hogy rögtön ugorjon?
Mérgesen csörtetek át a nappalin és kapom fel a kis rezgő készüléket.
- Itt Jess. – kezdek bele fagyos hangon.
- Sam ott van? – vágja rá a kérdést azonnal. Nyoma sincs a habozásnak, amit legutóbbi beszélgetésünknél észleltem. De ez most még jobban felhúz.
- Nem nincs. És ha már itt tartunk, akkor mi a francnak nem szállsz le róla? Miért kell zavarnod az életünket, miért nem bírsz békén hagyni minket? – nem bírom befogni a szám, pedig már érzem, hogy jobb lenne abbahagyni. – A múltkor is, éppen egy igen szép estét töltöttünk volna el, mire te kopogás nélkül betörsz az életébe!
Mikor rá jövök, hogy mit mondtam elszégyellem magam.
De a vonal túlsó felén csönd honol.
Majd megszakadt a kapcsolat. Kábultan emelem a telefont az asztalra. Pont akkor lépek ki a nappaliból mikor Sam nyitja az ajtót. A pezsgőt az asztalra teszi, majd széles vigyorral felém indul.
A lelkiismeretem minden idegszállal ellenkezik a csókjai ellen. Fura módon engedek neki.
Bármit megtennék, hogy szerelmemet is nevetni lássam, de még egy fránya mosolyt sem sikerül az arcára csalni.
Mellé lépek, kezemet az arcára fektetem. De Sam tekintete még mindig üres, egyetlen egy érzelem sem tükröződik benne.
- Megint hívni fog… - bizonygatom, de még magam sem hiszem el.
- Te nem ismered, sosem bocsát majd meg. – köpködi a szavakat. Látom, hogy mennyire utálja magát, azért ahogy Dean-nel beszélt.
Feladom a felvidítását, inkább a konyha felé veszem az irányt.
Automatikusan veszem kezembe az első mosatlan tányért, amit találok. Szeretem Sam-et, ez világos, mint a nap. De Dean-t annál kevésbé kedvelem.
Mikor először felhívta Samet, azt hittem ez majd jobbá teszi életét. Akárhogy is akarja titkolni, láttam rajta, hogy nagyon hiányzik a bátyja.
Még emlékszem mennyire meglepődtem aznap este. Éppen az ágyban feküdtünk, Sam csókokkal halmozott el, mikor kopogtak az ajtónkon. Grimasszal az arcán kászálódott ki az ágyból, hogy ajtót nyisson. Pont mikor elhagyta a szobát, csörrent meg a telefonja.
Habozás nélkül vettem fel, hisz az ismerőseink közösek, és amúgy sem szokatlan, ha én veszem fel a telefont.
- Sam telefonja! – kuncogom bele. Ezt még sosem mondtam, csak néha viccelődtem Samnek, hogy egyszer majd így veszem fel.
- Ööh. –nyög bele egy férfihang. – Itt Dean.
Emlékezetemet kutattam, hogy beszélt-e valaha Deanről. Mikor semmit sem találtam rá kérdeztem:
- Dean?
Kábé 5 perces szünet után jött a válasz.
- A bátyja. – hangja egyszerre volt megsértett, és izgatott.
Hirtelen felrémlett, hogy valóban van egy ilyen nevű testvére. Szinte sosem beszélt a családjától, még is elszégyelltem magam, hogy nem jutott ez előbb eszembe.
- Persze, persze. – sietek a válasszal. – Én Jess vagyok. A… a barátnője.
Megint szünet következett, távolról hallottam, ahogy Sam éppen vitatkozott valakivel.
- De ő ugye jól van? – kérdezi Dean, hangjából ki lehet hallani a rettegést.
Akaratlanul is elképzeltem, hogy Sam nincs… éppen a legjobb formájában, és kirázott a hideg.
- Hát persze! Semmi baja… csak… - nem is tudtam, hogy mit mondjak neki. –Valami baj van?
- Baj? – jött a meglepett válassz.
- Nem igen szoktad keresni. – korholtam akaratlanul is.
Sam mérgesen tépte fel a háló ajtaját. Meglepve vette észre, hogy a telefonján beszélek. Mellém bújt, kezét a combomra helyezte, és belekiáltott a készülékbe:
- HAGYJ MÁR BÉKÉN ADAM!
Azt hitte, hogy a legjobb barátjával beszélek. Eltartom a fülemtől a kagylót, és lefogom az alját, hogy ne lehessen hallani minket.
- Ő Dean. – hadartam.
Pár percig vigyor uralkodott az arcán,de aztán láthatóan felfogta, hogy ki az a Dean. Azonnal elszállt minden jó kedve, szeme megtelt vágyakozással. Abban a percben döntöttem el, hogy nem állok majd ő és a bátyja kapcsolata közé. Fogalmam sem volt, hogy milyen hamar szegem meg az igértem.
Először rám kapta csodálkozó tekintetét, majd mikor megálapított valamit a telefon után kapott és a nappaliba sietett vele.
Nem hallottam a beszélgetés további részleteit.
Majd ezek a hívások hetente követték egymást. Míg nem ma össze nem vesztek.
Nem igazán értem, hogy min, de Samet nagyon bántja. Valami olyat kiabált, hogy apa nem fogja tudni elkapni azt a démont (!!), és ő nem fog segíteni a vadászásban. Majd lecsapta, és azóta nem szólal meg, csak mered a semmibe.
Ijedten ejtem a mosdóba azt a tányért, amit éppen a kezemben tartok, mikor érzem, hogy egy csók érkezik a tarkómra.
- Nem akartalak megijeszteni. – lép hátrébb Sam.
Én viszont egy széles vigyorral fordulok felé.
- Nem tetted! – karolok a nyakába. Arcom girmabsza torzul mikor magyarázatott adok. –Csak elgondolkoztam.
Sam lebiggyeszti az ajkát, majd a háló felé kezd húzni.
- Én is azt tettem. – kontrázz rám. – Bocsánatot kell kérnem. Semmi közöd sincs a bátyám és az én kapcsolatomhoz, még is rajtad csattan.
Megrázom a fejem.
- Az életed része vagyok, szóval igenis van hozzá közöm. És egyáltalán nem baj. Megértelek.
Sam az amolyan „ úgyseméretszmeg” arckifejezést ölt magára.
- Megbékéltél magaddal? – kérdezem lefékezve magunkat.
- Talán. – bontakozik az ölelésemből. – Tudod Dean azt akarta, hogy menjek vele, és segítsem… a… a vadászatban. De nem akarlak itt hagyni, pluszban nem fogok úgy ugrani, ahogy ő fütyül.
Még szélesebb vigyor jelenik meg az arcomon, mikor befejezi a mondatot.
- Örülök, hogy így látod! – mosolygok.
- Akkor megbocsátasz? – kérdez kiskutya szemekkel. Ha akarnék, sem tudnék rá haragudni.
- Nem is tudtam, hogy össze vagyunk veszve. – kacsintok rá.
Kezével végig simítja a gerincem vonulatát, mire forróság önt el.
- Édes… - kezdek bele, de belém folytja a szót egy csókkal. – Tényleg be kell fejeznem a mosogatást.
Ócska érvnek tűnik, de attól még igaz – teszem hozzá magamban.
Sam lemondóan lép vissza 1 lépéssel. Mikor látom, hogy mennyire letört, mosolyogva érintem meg a hasát.
- De utána… utána ígérem, hogy megtapasztalod a bocsánatomat. – kacagom, mikor felfogom szavaim perverzségét.
De őt sikerül feldobnom. Még utoljára magához ránt, és egy rövid, de szenvedélyes csókkal enged utamra.
- Addig elugrom egy kis pezsgőért. – veszi a kulcsát, és már itt sincs.
A rám váró élménytől mámorosan kezdek bele a mosogatásba. Sam telefonja hangjától összerezzenek. Csak késve jut el az agyamig, hogy minden bizonnyal egy bizonyos ember várja a beszélgetést szerelmével.
A düh gyorsan árasztja el a testem, elfelejtek gondolkodni. Hogy merészeli zaklatni öccsét? Nem elég neki, hogy elhagyta őt, és kb. 7 évig nem is törődött vele? Most pedig elvárja, hogy rögtön ugorjon?
Mérgesen csörtetek át a nappalin és kapom fel a kis rezgő készüléket.
- Itt Jess. – kezdek bele fagyos hangon.
- Sam ott van? – vágja rá a kérdést azonnal. Nyoma sincs a habozásnak, amit legutóbbi beszélgetésünknél észleltem. De ez most még jobban felhúz.
- Nem nincs. És ha már itt tartunk, akkor mi a francnak nem szállsz le róla? Miért kell zavarnod az életünket, miért nem bírsz békén hagyni minket? – nem bírom befogni a szám, pedig már érzem, hogy jobb lenne abbahagyni. – A múltkor is, éppen egy igen szép estét töltöttünk volna el, mire te kopogás nélkül betörsz az életébe!
Mikor rá jövök, hogy mit mondtam elszégyellem magam.
De a vonal túlsó felén csönd honol.
Majd megszakadt a kapcsolat. Kábultan emelem a telefont az asztalra. Pont akkor lépek ki a nappaliból mikor Sam nyitja az ajtót. A pezsgőt az asztalra teszi, majd széles vigyorral felém indul.
A lelkiismeretem minden idegszállal ellenkezik a csókjai ellen. Fura módon engedek neki.
- - Sam, valamit el kell mondanom – kezdek bele remegő hangon.
- Pont most édes? – méltatlankodik.
Eltolom magamról, és hátrálok pár lépést.
- Jess? – kérdezi felhúzott szemöldökkel.
Megmarkolom a könyves polc egyik polcát.
- Én… szóval Dean hívott, és én felvettem. – bököm ki. – Azt mondtam, hogy hagyjon békén minket, és talán… talán említettem neki a szexuális életünk.
Sam teste megmerevedik, majd teljesen megváltozik. Kihúzza magát, és arcáról eltűnteti a békés érzelmeket. A kedves, édes Sam helyett, most egy vészjósló Sam áll.
- Hogy mit csináltál? – ordít.
Még sosem láttam ilyenek, annyira meglepődők, hogy simán megismétlem.
- Hogy merészelted Jessica?! – őrjöng.
Akaratlanul is hátrébb lépek. Majd eszembe jut vissza támadni.
- Én hogy merészeltem? Hisz folyamatosan zaklat minket! Egy normális ebédet nem tudok eltölteni veled, hogy ne ejtenéd ki a nevét!
- Ő a testvérem te idióta! – szeme villámokat szór.
Teljesen letaglóznak a szavai. Idióta, idióta, idióta. Érzem, ahogy szemeim megtelnek könnyekkel, majd ki is csordulnak onnan.
- Sajnálom. – hebegem.
Menekülni támad kedvem, nem tudom hova, csak el innen, el Sam-től.
A könnyeimtől vakon indulok el a kijárat felé. Messziről hallom Sam szavait, de megérteni már nincs erőm. Csak annyi jut el hozzám, hogy bocsánat, és hogy ne menj el. De már abban sem vagyok biztos, hogy nekem mondja.
Feltépem az ajtót, és be is vágom, amint kiléptem a házból. Szinte érzem, ahogy szétreped a szívem. Kiléptem. Az életünkből is.
A fejem a kezembe temetem. Élvezni próbálom a friss levegőt, de annyira lehetetlennek tűnik. Mindig is utáltam a tetőn tartózkodni: Annyira magas, messze van az élettől, Sam-től. De talán az utóbbi miatt választottam ezt a helyet menedékemé. A könnyeim megállás nélkül potyognak. Nem bírom felfogni, hogy azaz ember, akiért bármikor életemet áldoznám, idiótának nevezett.
Hajam már vizes az esőtől, de nem törődők vele.
- Pont most édes? – méltatlankodik.
Eltolom magamról, és hátrálok pár lépést.
- Jess? – kérdezi felhúzott szemöldökkel.
Megmarkolom a könyves polc egyik polcát.
- Én… szóval Dean hívott, és én felvettem. – bököm ki. – Azt mondtam, hogy hagyjon békén minket, és talán… talán említettem neki a szexuális életünk.
Sam teste megmerevedik, majd teljesen megváltozik. Kihúzza magát, és arcáról eltűnteti a békés érzelmeket. A kedves, édes Sam helyett, most egy vészjósló Sam áll.
- Hogy mit csináltál? – ordít.
Még sosem láttam ilyenek, annyira meglepődők, hogy simán megismétlem.
- Hogy merészelted Jessica?! – őrjöng.
Akaratlanul is hátrébb lépek. Majd eszembe jut vissza támadni.
- Én hogy merészeltem? Hisz folyamatosan zaklat minket! Egy normális ebédet nem tudok eltölteni veled, hogy ne ejtenéd ki a nevét!
- Ő a testvérem te idióta! – szeme villámokat szór.
Teljesen letaglóznak a szavai. Idióta, idióta, idióta. Érzem, ahogy szemeim megtelnek könnyekkel, majd ki is csordulnak onnan.
- Sajnálom. – hebegem.
Menekülni támad kedvem, nem tudom hova, csak el innen, el Sam-től.
A könnyeimtől vakon indulok el a kijárat felé. Messziről hallom Sam szavait, de megérteni már nincs erőm. Csak annyi jut el hozzám, hogy bocsánat, és hogy ne menj el. De már abban sem vagyok biztos, hogy nekem mondja.
Feltépem az ajtót, és be is vágom, amint kiléptem a házból. Szinte érzem, ahogy szétreped a szívem. Kiléptem. Az életünkből is.
A fejem a kezembe temetem. Élvezni próbálom a friss levegőt, de annyira lehetetlennek tűnik. Mindig is utáltam a tetőn tartózkodni: Annyira magas, messze van az élettől, Sam-től. De talán az utóbbi miatt választottam ezt a helyet menedékemé. A könnyeim megállás nélkül potyognak. Nem bírom felfogni, hogy azaz ember, akiért bármikor életemet áldoznám, idiótának nevezett.
Hajam már vizes az esőtől, de nem törődők vele.
Meglepődve hallom, ahogy kicsapódik a tető ajtaja. Akaratlanul is összerezzenek, mikor meghallom, ahogy Sam a nevemet kiabálja.
Az első gondolatom az az, hogy hova meneküljek, de már előttem is áll.
- Menj innen! – könyörgöm neki. Nincs erőm veszekedni.
Letérdel elém, szemei szomorúságban fürdenek.
- Jess…! – suttogja, miközben kezét az arcomra teszi. Mutató ujjával letörli az egyik könnycseppemet. - Meg tudsz nekem bocsátani valaha?
Annyira meglepett ez a gyors hangulatváltózás, hogy meg sem bírok szólalni.
- Figyelj: Nem kellett volna úgy leordítanom a fejed. Ha Deanről van szó… szóval, ha a másik családomról van szó, akkor mindig túl indulatossá válok. Ott hagytam őket, és nem is bánom – jelentőség teljesen rám néz. – csak egyszerűen Dean volt a mindenem a fő suli előtt.
- Ő vigyázott rám, vele voltam egész nap, amíg apa… - szünetet tart. – dolgozott. Sose bocsátom meg magamnak, hogy úgy kiakadtam rád… Szeretlek, és ez sose fog megváltozni. Nem akartam, hogy lásd ezt az oldalamat is. – lesüti dús szempilláit. – Ez a másik életemből való.
Szépen lassan érzem, hogy kezd elszállni a dühöm. Magam is meglepődök, hogy milyen gyorsan elfelejtem, azt, ahogy beszélt velem.
- Sam. – érintem meg az arcát. Apró csókot adok az arcára, hagyom, hogy az eső által érzett hideget felcserélje a forróság, ami elárasztja a testem, ha szerelmemhez érek. – Csak ne veszekedjünk többet. Nem viselem jól, ha nem vagyunk jóban.
Az eső halkan veri a betont. Most mindenhol szívesebben lennék, mint itt az esőben. Sam kedvesen megsimítja az ázott hajam, majd int, hogy kövessem, vissza a házba.
Az első gondolatom az az, hogy hova meneküljek, de már előttem is áll.
- Menj innen! – könyörgöm neki. Nincs erőm veszekedni.
Letérdel elém, szemei szomorúságban fürdenek.
- Jess…! – suttogja, miközben kezét az arcomra teszi. Mutató ujjával letörli az egyik könnycseppemet. - Meg tudsz nekem bocsátani valaha?
Annyira meglepett ez a gyors hangulatváltózás, hogy meg sem bírok szólalni.
- Figyelj: Nem kellett volna úgy leordítanom a fejed. Ha Deanről van szó… szóval, ha a másik családomról van szó, akkor mindig túl indulatossá válok. Ott hagytam őket, és nem is bánom – jelentőség teljesen rám néz. – csak egyszerűen Dean volt a mindenem a fő suli előtt.
- Ő vigyázott rám, vele voltam egész nap, amíg apa… - szünetet tart. – dolgozott. Sose bocsátom meg magamnak, hogy úgy kiakadtam rád… Szeretlek, és ez sose fog megváltozni. Nem akartam, hogy lásd ezt az oldalamat is. – lesüti dús szempilláit. – Ez a másik életemből való.
Szépen lassan érzem, hogy kezd elszállni a dühöm. Magam is meglepődök, hogy milyen gyorsan elfelejtem, azt, ahogy beszélt velem.
- Sam. – érintem meg az arcát. Apró csókot adok az arcára, hagyom, hogy az eső által érzett hideget felcserélje a forróság, ami elárasztja a testem, ha szerelmemhez érek. – Csak ne veszekedjünk többet. Nem viselem jól, ha nem vagyunk jóban.
Az eső halkan veri a betont. Most mindenhol szívesebben lennék, mint itt az esőben. Sam kedvesen megsimítja az ázott hajam, majd int, hogy kövessem, vissza a házba.
Makacsul meresztgetem szemem a sötétben. Persze tudom, hogy nem fogom egy hamar normálisan kivenni Sam alakját, mégis arra vágyom, hogy magamba szívhassam minden apró porcikáját.
Soha többé nem akarom úgy látni, mint tegnap délután. Életemben először szerettem és rettegtem tőle, méghozzá egyszerre. Sajnos úgy tűnik a szerelem, amit iránta táplálok erősebb, mint a félelem, ami – adja az isten, hogy ne – de egyszer még akár az életembe is kerülhet.
Hangtalanul megrovom magam, hogy juthatott ilyen az eszembe? Hogy Sam okozná a vesztem?
Közelebb húzom magam hozzá.
Elképzelem, hogy milyen szörnyűségek történhettek vele a múltban, amik olyanná tették… Egyetlen egy dolog van, amit nem hajlandó megosztani velem: a múltját.
Deanről is csak 2-szer hallottam: mikor futólag megjegyezte, hogy van egy testvére, és 2 hónapra rá a nevét is elmondta.
Nem faggattam, mert pont elég volt arra ébredni esténként, hogy érthetetlen szavakat ordibál, kikelve magából ( Nee! Ne bántsd Deant! Itt vagyok neked, csak őt hagyd békén! ), nem akartam még több fájdalmat szerezni neki a visszaemlékezéssel.
Halk kiáltás hagyja el a szám mikor hallom, hogy kopognak. Először azt hiszem, hogy csak beképzeltem, de megismétlődik: most már erőszakosabban.
Félve kászálódok ki Sam mellől, és botorkálok az ajtó felé. Gondolataimat még mindig Sam uralja, nem is gondolkozom, hogy ki keresheti ilyen későn.
Kábán nyitom ki az ajtót.
Egy fiatal srác áll a küszöbön. Haja csapzott, ruhái koszosak. Egy csúnya seb húzódik végig a bal orcáján. Nyakában egy – számomra ismeretlen arcot ábrázoló – medál lóg. Szeme huncutul csillog, miközben végig mér. Van valami ismerős a kék iríszekben, ami megnyugtat.
- Öh. – nyögöm ki meglepetésemben.
Egy hatalmas vigyor terül el az arcán, ami évekkel fiatalítja meg.
- Kitalálom – kivillantja foga fehérjét – Jess?
Még jobban össze vagyok zavarodva.
- Ismerjük egymást? – kérdezem felháborodva.
- Hát az öcsémet biztosan… - kuncog.
Megmerevedek. Nem lehet…
- Dean? – suttogom.
Soha többé nem akarom úgy látni, mint tegnap délután. Életemben először szerettem és rettegtem tőle, méghozzá egyszerre. Sajnos úgy tűnik a szerelem, amit iránta táplálok erősebb, mint a félelem, ami – adja az isten, hogy ne – de egyszer még akár az életembe is kerülhet.
Hangtalanul megrovom magam, hogy juthatott ilyen az eszembe? Hogy Sam okozná a vesztem?
Közelebb húzom magam hozzá.
Elképzelem, hogy milyen szörnyűségek történhettek vele a múltban, amik olyanná tették… Egyetlen egy dolog van, amit nem hajlandó megosztani velem: a múltját.
Deanről is csak 2-szer hallottam: mikor futólag megjegyezte, hogy van egy testvére, és 2 hónapra rá a nevét is elmondta.
Nem faggattam, mert pont elég volt arra ébredni esténként, hogy érthetetlen szavakat ordibál, kikelve magából ( Nee! Ne bántsd Deant! Itt vagyok neked, csak őt hagyd békén! ), nem akartam még több fájdalmat szerezni neki a visszaemlékezéssel.
Halk kiáltás hagyja el a szám mikor hallom, hogy kopognak. Először azt hiszem, hogy csak beképzeltem, de megismétlődik: most már erőszakosabban.
Félve kászálódok ki Sam mellől, és botorkálok az ajtó felé. Gondolataimat még mindig Sam uralja, nem is gondolkozom, hogy ki keresheti ilyen későn.
Kábán nyitom ki az ajtót.
Egy fiatal srác áll a küszöbön. Haja csapzott, ruhái koszosak. Egy csúnya seb húzódik végig a bal orcáján. Nyakában egy – számomra ismeretlen arcot ábrázoló – medál lóg. Szeme huncutul csillog, miközben végig mér. Van valami ismerős a kék iríszekben, ami megnyugtat.
- Öh. – nyögöm ki meglepetésemben.
Egy hatalmas vigyor terül el az arcán, ami évekkel fiatalítja meg.
- Kitalálom – kivillantja foga fehérjét – Jess?
Még jobban össze vagyok zavarodva.
- Ismerjük egymást? – kérdezem felháborodva.
- Hát az öcsémet biztosan… - kuncog.
Megmerevedek. Nem lehet…
- Dean? – suttogom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése