Nem a szeretet, csak az emléke

Bocsánat, hogy nem volt ficc frissítés, de nem voltam itthon és nem is leszek a közeljövőben. Ezt is csak, úgy ahogy írtam meg.

Két kéz megragad hátulról. Gyorsan és erősen. Időm sincs ellenállni.
 Éppen csakhogy felfogom, hogy mi történik és máris kivagyok szakítva az emberi testemből.  Pár pillanatra eszembe, jut az abszurd gondolat, hogy milyen rossz lesz vissza szállni belé.  De aztán emlékeztetnem kell magamat, hogy valószínüleg most ez a legkisebb gondom.
Mikor legutoljára vissza vittek,majdnem nem éltem túl. Bár akkor más volt a helyzet.
Nem voltam ennyire bűnös, és még volt miért élnem.
 Már szinte el is felejtettem milyen teljes valómban létezni. Felemelő és egyszerre borzalmas, mennyi erő, hatalom létezik a világon.  És én mindezt eldobhatnám, és ami a legrosszabb el is dobnám ha még képes lehetnék az idő utazásra.  Hogy vissza mehessek, helyre hozhassak mindent amit tettem, vagy mondtam.
Bár ha jobban belegondolok, nem abba az időbe mennék vissza amikor megkaptam első ember védencemet. Persze  kétségtelenül azok voltak életem legszebb évei. Inkább a kezdetekhez utaznék el. Amikor még kis gyerek volt, mikor még volt Családja. Megölném azt a démont aki ártani akart az öccsének, távolt tartanám a gonoszt a közeléből. Most, hogy tudom milyen nagyszerű ember lett belőle, megérdemelne annyit, hogy egy szebb élete  legyen.
De ha jól gondolom, most nem azért visznek vissza, hogy vissza adják a képességeimet.   Megrémít, mennyire könnyen tudnak még így is fogva tartani, hogy bennem van az a sok ártatlan lélek.  A láthatatlan bilincsek, megláncolnak közel tartanak a fogva tartómhoz.
Nem látom az arcát, nem is érdekel.  Ő is csak egy parancs teljesítő.
Mint én voltam. Lehet, hogy vele is ugyanazt tették mint velem, csak ő nem volt olyan erős, hogy átvészelje. Ő megtört, mert nem ismerte mire képes a szeretet.
Jól van, tudom ez így elég sablonosan hangzik. A szeretet mindent képes elviselni, jóban rosszban veled van..  Viszont ha jobban bele gondol az ember, ezek a mondások nem a szeretetről.A reményről szólnak.  A reményről, hogy egyszer majd vissza kapom akit szeretek. Egyszer majd újra velem lesz, újra viccelődni fog rajtam, újra kigúnyolja minden tettemet.  A szeretet nem ilyen erős, az csak egy teljesen átlagos érzelem, ami könnyen eltűnik, a semmié lesz. De a remény megmarad, az örökre ott marad. Még akkor is mikor, azt mondogatom  magamnak, hogy megérte, sokkal jobbat kaptam mint amit elvesztettem.
Hiszen ő ember, egy senki. És én azért, hogy elvesztetem megkaptam azt amire titkon mindenki vágyik. Erőre, hatalomra.
De a remény akkor is ott van. Veled  marad minden emberi percedben és felemészt téged. Mert sosem tudhatod meg biztosan mi lett volna.  Csak reménykedsz, hogy szörnyű élet várt volna rád, hogy soha  nem is szeretett, csak kihasznált mint valakit aki megvédi őt és az öccsét.  Viszont, mikor felidézed az utolsó pár pillanatot, észre veszel valamit a szemében. Nem a csalódottságot, nem a fájdalmat, a dühöt de még az örömöt sem.
A teljes és tökéletes üresség az amit a szemében látsz.  És akkor  valahol belőled is kitörlődik valami, valami amiért azelőtt ölni tudtál volna.
És nem, még mindig  nem a szeretetről beszélek. Hanem a vágyról, hogy olyan lehess akinek megvan rá az esélye, hogy megadhassa neki azt amit szeretne.  
Valahol persze, van valami abban hogy milyen erős, a szeretet. Bár ha engem kérdeztek, ez az egész szeretet dolog csak egy illúzió. Mint amikor egy idős pár azt mondja, „ötven éve szeretjük egymást”.
Hazugság. Nem szeretik egymást, nem az első perctől fogva. Egyszerűen, csak hinni akarnak valamiben, ami megvédi őket ha kapnak egy pofont az élettől. Szeretnék elhinni, hogy kellenek valakinek, hogy van miért tovább ott maradniuk ott ahol vannak.
 Az emberek nem képesek a szeretetre, mert nem is akarják igazán megtapasztalni milyen erős is ez az egyszerű  érzelem. De az angyalokkal más a helyzet, mi  képesek vagyunk igazán érezni. Talán ezért is döntött úgy Apánk, hogy elveszi ezt tőlünk. Mert nem akarta, hogy a tökéletesnek szánt katonáinak, legyen bármilyen gyenge pontjuk is. Ezért is lett az egyik fő bűn idefent, ha valaki átszakítja a falat amit Ő tett belénk, és emberi érzelmek költöznek beléje.
De én megtettem, én elkövettem mindent amit lehetett. Csakhogy nem bánom, még egyszer megtenném.

Amint egyre közelebb jutok az egykori otthonom felé, úgy vesztem el minden érzékszervemet.  De ugyanakkor teljesen átalakulok.  Egyre, nehezebb lesz minden.  Az emberi érzések gátoltak, nagyon gyengék. De mikor újra önmagam vagyok, minden fájdalom ezerszer nagyobb lesz.

- Castiel!-  testvérem hangja betölti az egész testemet, mindenhol jelen van.  Olyan sokáig voltam lenn a földön, hogy az energia löketet amivel beszél, az agyam automatikusan szavakká formálja át.
Még nem szoktam meg a jelenlétét, kellemetlen hatással van rám. Nem bírom elviselni azt a feltétlen erőt ami a testéből származik. Csak gondolnom kell rá, és máris testet ölt előttem. Legalábbis valami olyasmit.  Testrészei még mindig nincsenek, de már könnyebb rá néznem. Ahogyan ő  a környezetemben minden alakot ölt, így tudom felismerni mégis hány angyal van körülöttem.
Ha jól számolom tíz, és még pár. Esélyem sem lenne a szabadulásra
Valaki hátulról belém rúg, valahol ott ahol a térdem lehet, én a földre rogyok.
A fájdalom ami bejárja a testemet elviselhetetlen.  Lent a földön az ilyen fájdalom csak egy nagyobb sérülésnél mutatkozik. Például egy lőtt sebnél, vagy nyílt törésnél. De semmiképp egy  térden rúgástól.
Lehajtom a fejemet, nem merek a testvéremre nézni.
- Elárultál minket. A létezésed természet ellenes.- a hangja így,-hogy már van neki- mély és öblös. Pontosan tudom mire gondol. Már akkor meg kellett volna halnom mikor Raphael eljött hogy meggyilkoljon. De valaki vissza hozott és ezzel egyes számú köz ellenség lettem minden természet feletti lény szemében. Mert nekünk van egy egyszerű törvényünk, amit minden lény betart. Legyen az démon, angyal, vagy csak egy sima szellem. 
„ A természetet nem lehet elferdíteni”.
Ha valakinek lejárt az ideje, akkor annak lejárt. És ezt még Atyánknak is tiszteletben kellett volna tartania. Már ha ő hozott vissza.  De nem bántottak amíg nem követtem el nagyobb bűnt, tisztes távolságból figyeltek és vártak, mikor hibázok.
Eleinte még olyan hálás voltam, hogy megint élhetek, hogy eszembe sem jutott az engedetlenség.  Én és az angyalok elkerültük egymást, egyikünk sem akarta megölni a másikat.
Csakhogy idővel, a hála önteltséggé alakult át, és úgy éreztem én már mindent megtehetek.  Végül is nem a mindenható döntött úgy, hogy kellek neki?!
- Tudom.- nem tudok mást mondani, de mikor megszólalok megijedek a hangomtól. Már hozzá szoktam a porhüvelyem hangjához, és szinte már el is felejtettem a sajátomat.
-Meg kéne ölnünk. De nem tesszük. Soha nem fogsz meghalni.- kihallom  a hideg, könyörtelen fenyegetést a hangjából.   Össze rezzenek, ha egy sima rúgással ilyen nagy fájdalom jár, akkor mekkora lehet a kínzással járó?
Már épp felakarom emelni a fejemet, és az arcába köpni hogy „nem érdekel, azért tettem mert ez volt a helyes”, de rájövök hogy hazudnék.
Tényleg hibáztam, és meg is érdemlem bármekkora büntetést is szabnak rám. 
- Igen, tudom.
-  De megkegyelmezünk.  Csak el kell intézned valamit.- mondja  a hang. Fellélegezek. Nem fognak megkínozni, nem lesz fájdalom. A tudat, hogy talán meghalhatok felvidít. Szörnyű bűnt követtem el, de ők képesek elnézni ezt.  Alig tudok  higgadtságot erőltetni a arcomra, úgy bólintok.  Az angyali énem, nagyon nehezen tud megmaradni ebben a testben. 
- Öld meg a fivéreket. – hallatszódig el a parancs.   A testem lángolni kezd. Nem tudom felfogni a szavak értelmét.   Minden egyes porcikám tiltakozik, hogy megértsem mit kérnek tőlem. Mert ha tudnám, akkor el kéne követnem. Arra pedig nem vagyok képes.
- Nem, nem, nem, nem.- ingatom folyamatosan a fejemet.   Elárultam őket, de megölni nem lennék képes őket.  SOHA!
Szeretem őket,még ha ők már nem  is szeretnek engem. 
- Vagy te, vagy ők!- szólal meg megint a hang.   Nem, nem! Soha nem lennék képes rá!
- Castiel!
Nem, egyszerűen nem megy. 
- Inkább a kínzás. Bármi, csak ne ez.-  bármi mást elviselek, csak ne kelljen végig nézem a halálukat.  Szóval mégsem olyan kegyesek mint gondoltam. Csak most már megtanulták, hogy nem a fizikai fájdalom a legjobb kínzás.
- Mindenképpen megteszed, csak annyi választást adtunk, hogy önszántadból teszed-e vagy mi kényszerítünk rá.- mondja tárgyilagosan a hang. Tudom mi fog következni, anélkül hogy megtörténne.  Össze húzom magamat, mielőtt még megjelenne a gyilkos fájdalom. De nem kell soká  várnom, mert azonnal jelentkezik.
Keservesen ordítani kezdek, de az nem segít semmit. A fájdalom nem szűnik meg,  erősödik.
Közben egyetlen egy mondat játszódott le újra és újra a fejemben: Csak öld meg a Winchesteréket, és a szenvedésednek vége!
Mintha csak felvételről menne. 
- NEM!- ordítom, bár már nem is tudom hogy kinek is ellenkezek. Magamnak, vagy a kínzóimnak.   Egyik részem, már már beleegyezik, hogy bármit megtesz csak ez a fájdalom maradjon abba.
- Sajnálom, Castiel. Ez nem csak a te hibád. Bárki elkövette volna. Nem szabadott volna olyan sokáig lent hagynunk téged.  De most a mi hibáinkért is neked kell megfizetned.

 Csöndesen lépkedek a kihalt utcán. Senki sincs  már kint ilyen időben. Az eső úgy pattan le az éden fekete kabátomról, mintha az valamilyen páncél lenne ami megvéd engem.  Az arcomat viszont semmi sem védi meg.  Már egészen átnedvesedett a bőröm, a víz cseppek folyamatosan az arcomhoz verődnek. Hideg és kellemetlen érzés, de elviselem. Nem törlöm le a kezemmel az arcomat, nem érzem fontosnak.  A házak idegennek tűnnek, a beton mintha csak figyelmeztetni akarna minden egyes lépésemnél megkondul és vissza veri a lábam zaját.  A kerítések vészjolsóan merednek felém, meg-meg nyikordulnak. A virágok minden kert mellett amellett elhaladok elhervadnak, vagy el is pusztulnak. A házak falai, mintha csak védeni akarnák az ott lakókat, szorosabban fogják közre egymást és elhúzódnak előlem.
Ők tudják, azt amit egy ember nem képes meglátni.
Szörnyen veszélyes vagyok.  A fekete hajam össze kócolódott, az arcomhoz tapad és átitatja a bőrömet vízzel. Egy mozdulattal kisöpröm az arcomból,majd megállok.
Megérkeztem az uticélomhoz, egy automűhelyhez. Legalábbis egy egyszerű embernek ez tűnne logikusnak, a hatalmas táblát láttán amin ez áll „Bobby Singer automűhelye”.
De én -és még sokan mások-, akik nem ugyanazon az idő síkon mozognak mint ők, tudjuk miket vagyis kiket rejt ez a teljesen átlagosnak mondható műhely.   Egy pillantás, és a kihalt  utcán, máris százan állnak. Mindannyian ugyanúgy néznek ki. Fekete köpenyük, és halál illatuk van. Mindannyian a ház felé néznek, tekintetük csak úgy szikrázik az éhségtől. Mikor meglátnak egy emberként fordulnak felém,  az egész valójukból megalázkodás árad. 
- Hamar végzek, szeretném ha gyorsan intéznétek.- fordulok feléjük, ők erre bólintanak és vissza fordulnak a ház felé.    Én is biccentek majd megint behunyom a szememet, és pár másodperc múlva eltűnik az esőtől áztatott utca és a kaszások tömkelege is. Már egy meleg, barátságos szobában állok.  A kandallóból tűz illata telíti meg a szobát, így az egész háznak valamilyen fura biztonság érzetet ad.  De mikor megjelenek a tűz kialszik, a szobában minden világítás megszűnik.
A barátságos légkör azonnal eltűnik, de még így is érzem, hogy vannak a házban.  Ezt a lépcsőn dobogó léptek zaja is tanúsíthatja.
- Sammy, már megint kiégett a biztosíték! Hívd fel Bobby-t és mond meg neki, hogy ha már úgy is a  városban van akkor hozzon, pár rendes égőt is.-  hallatszódig egy mély, de szeretet teljes hang a lépcsőről. Ismerem ezt a hangot!  De fogalmam sincs, hogy honnan. Mégis pár pillanatra melegség járja át a testemet, de csak pár pillanatra. Majd újra vissza költözik belém a hideg közöny. Hirtelen egy másik hangot hallok egészen közelről.
- Sam. A nevem Sam. – hangzik a dühös válasz.
„Sam”!
Igen ez a név is ismerős, csak tudnám hogy honnan. De ez most mindegy is. Engem nem érdekel, hogy kiket fogok megölni, csak az hogy végre végezhessek. Mégis valamiért jobbnak látom, még nem felfedni magamat előttük. Talán csak szeretnék még adni nekik pár percet, mielőtt meg kell halniuk.
Ez az egész hely, annyira ismerős nekem, mintha már jártam volna itt. Valahogy annyira, kedves és.. és otthonos.
Igen, ez a megfelelő szó.  Olyan mintha valaha ez lett volna az otthonom. De az lehetetlen. Én még sosem jártam itt lent, ebben a por fészekben.
-  Még mindig semmi?- hallatszódig megint az első hang, de már nyoma sincs a kedves zsörtölődésnek a hangjában.  Szinte látni a fájdalmas grimaszt amibe az arca torzul. 
- Nem. Semmi ómen, semmi jel. Az angyalunk látszólag eltűnt  a föld felszínéről.-  mondja megsemmisülten a Samnek nevezett személy.
- Talán tényleg elment.  Lehet, hogy túl keményen bántunk vele.
- Tudom.  De elárult minket.- válaszol az idősebb hang. Mélységes megbántottság és ugyanakkor félelem érződik a hangján.   Az agyamra valamilyen fura, sűrű köd száll. Megmozdulni sem tudok, sorra árasztanak el a homályos emlék képek, védekezni sem tudok.  Egy szobában állok két másik férfival és beszélgetünk, majd csak ketten vagyunk. Én és egy izmos, zöld szemű férfi. Mindketten ordítunk látszik hogy egyikünk sem tud leállni. Majd az izmos átszeli a szobát két lépéssel és megölel.

De ez lehetetlen. Ilyen nem történt meg, arra emlékeznék.
Úgy döntök, nem várok tovább, szeretnék már túl lenni ezen az egészen. Túl zavaros ez nekem  Egyetlen egy kézmozdulattal felkapcsolom  a fényeket, és újra felélesztem a tüzet. A kívánt hatást azonnal el is érem. Hallom ahogyan  két erős test felpattan a székből és erre rohan.
Majd kisvártatva meg is jelentek az ajtóban.  Mindkettőjük megdermed, majd egymásra néznek. Látszólag nem hisznek a szemüknek.
- Hát itt vagy.- szólal meg az idősebb férfi, majd ugyanolyan gyorsan mint az emlék képben felém lép és átölel. A melegsége ami a testéből árad, egészen elkápráztat. Annyira intenzív, annyira emberi.
De csak pár másodpercet adok magamnak, hogy kiélvezhessem a közelségét, majd ellököm magamtól.  Annyira megdöbbenti a tettem, hogy védekezni sem próbál mikor a földre zuhan.
Viszont a fiatal magasabb azonnal oda rohan hozzá, és mellé térdel. Testével közém és közé áll. Ugyanolyan védelmezően takarja el őt tőlem, mint a házak az utcában a lakóikat.
- Dean,  amilyen gyorsan csak tudsz fuss, ha azt mondom hogy most.- suttogja olyan halkan, hogy egy ember aligha hallatná meg. Csakhogy én nem vagyok ember.
- Tessék? Meg vagy húzatva?! Ő Cas, az istenért.- löki félre a Deannek nevezett tag, a magasabbat és  áll gyorsan talpra.  Össze ráncolom a homlokomat. Honnan tudják a nevemet? Honnan ismernek?
Lehet, hogy mielőtt megölöm őket, még kifaggatom az idősebbet.
Jó alaposan.
- Nézz már rá. Ő már régen nem, Castiel.- szól rá Deanre a másik.  Mikor Dean lassan rám emeli a szemét, szinte az arcára van írva mit lát. Még a gondolataiba sem kellene olvasnom, de mégis megteszem. Szeretném tudni, honnan ismer ő engem.
Nem hiszek, Samnek. Már hogyne lenne ő Cas?! Hiszen ugyanaz az arc, ugyanaz a fekete haj, ugyanaz a szem köszön vissza rám, mint eddig mindig is.
De valami mégis más. A szeme már nem azt a gyerekes értetlenséget tükrözi mint annak idején,  az arc vonásai megkeményedtek, az egész angyal megváltozott.  Van valami benne ami megijeszt, ami azt súgja meneküljek.  Castiel talpig feketében van!  Már nem azt a világos ballon kabátot hordja mint régen.  Olyan mint mikor először találkoztunk! Döbben rá Dean. Csak most még annál is idegenebb, félelmetesebb.  Mit tettek vele? A gondolat, hogy talán őt is ugyanannak vetették alá mint engem a pokolban megrémiszt. Hát persze, hogy megtört én is azt tettem volna. Mennyi fájdalmat kellett elviselnie vajon?  Ebben a pillanatban mikor az Új-Castielt nézem bármit megadnék, hogy abban a pár hónapban mikor nem volt velünk helyet cseréljek vele.
Nekem már mindegy, én már megvagyok rontva. De ő még tiszta volt, mikor legutóbb láttam. Kínoztak volna inkább engem, mint őt.
Nem bírom tovább, ki kell szállnom a fejéből. Az a feltétlen szeretet amit irántam érez, elborzaszt és megrémít.   Most először nem vagyok biztos benne, hogy tényleg helyesen fogok-e cselekedni mikor megölöm ezt a két férfit.
Értetlenül oldalra billentem a fejemet, most a másik gondolatait próbálom kiolvasni de egyszerűen képtelen vagyok rá. Mintha egy fal lenne az agyában.
Újabb emlék képek.  A magasabb egy ágyon fekszik én felé hajolok és aggódva nézem ahogyan alszik, látszik a szememen, hogy titokban vagyok ott nála és nem akarom hogy észre vegyenek.  Ekkor belép az idősebb és aggódva kérdez tőlem valamit. Erre én ugyanolyan aggódva válaszolok majd kimegyünk a szobából.
- Ismerlek titeket.- hasít belém hirtelen a felismerés.  Igen volt velük közös múltam, de már mindegy. Meg kell ölnöm őket, mert ha nem teszem akkor engem ölnek meg.
-  Miért jöttél?- kérdezi a Samnek nevezett magas férfi. Érződik a hangján, hogy nehezére esik ilyen hangon beszélnie velem.
- Sajnálom. De meg kell halnotok.- jelentem ki.- De annyi időt kaptok, hogy elbúcsúzhassatok egymástól.- majd tapintatosan elfordulok. Annyit megtanultam fenn, hogy  még az ellenséggel is tisztelettel kell beszélned, és tiszteletben kell tartanod az akaratát.
- Mi van?!- kérdezik egyszerre. Az arcukon megrökönyödöttség látszik.
Míg Dean döbbenten áll előttem, addig Sam elő húz valamit az övéből. Túlságosan is lefoglal, hogy  az idősebbet bámuljam, csak az utolsó percben veszem észre a kést. Még idejében elkapom a kezét és a háta mögé fordítom. A csontja túl törékeny, a kezem szorítása alatt könnyen eltörik. Hallom a reccsenést, és Dean ordítását ahogyan nekem ront.  Gyorsan kikapom Sam kezéből a fegyvert és a fiú torkának szorítom, majd az idősebb feleé fordulok. Ő azonnal megáll és felemelt kézzel hátrál egy lépést.
- Engem ölj meg, ne őt. – könyörög. Könyörög?! Mégis miért teszik ilyet? Megint eszembe jut az emlékképp mikor mindketten Sam szobájában beszélgetünk, majd kimegyünk onnan. Mikor megint rá nézek észre veszem a két férfi közötti hasonlóságokat.
Testvérek! Ismerem fel.
- Mind ketten megfogtok halni.- közlöm vele hidegen. Legalábbis azt szeretném, ha a fiatalabb ezt hinné. Van valami Dean szemében amitől nem tudom elképzelni, hogy megöljem őt.
- Sammy-t hagyd életben, inkább engem ölj meg. Te hoztál fel a pokolból, hát most te is vigyél vissza. De Sam jó gyerek. Ő.. bár lehet hogy nem emlékszel, de ő sok jót tett azért, hogy ma itt lehessünk.- próbál beszélni az idősebb, de látszólag az hogy az öccsét a karjaimban látja, eléggé felzaklatja.
- Dean, Ne!!-  nyöszörög Sam, mert nem tud rendesen beszélni, túl erősen szorítom.
- Sammy, semmi baj. Nem hagyom , hogy bajod essen.
Ez az egyetlen, kicsi, semmit sem érő mondat mindent vissza hoz. Egyszerre mindenre emlékszem. Hogy kik ők, hogy mit tettem, hogy miért tettem.
És hogy mit kaptam cserébe!
- Szóval nem hagyod?!  Ahogy azt se engedted, hogy nekem bajom essen!- röhögök fel, kajánul. Megrémít, hogy mennyire telibe talált ez a pár szó.  Rá kell, jönnöm hogy attól még, hogy emlékszem semmi sem változott. Még mindig nem jelentenek nekem semmit sem ezek a fiúk. Csak már tudom miért rángattak vissza a mennybe, miért lett ez a büntetésem.
Mert nem csak én, ők is megérdemlik ezt.
- És miért fordultál el tőlem?! Mert hibáztam! És attól még nem voltam ott veled mindig mikor kellettem? Nem számíthattál rám mindig? De látszólag téged ez nem érdekelt. Csak egyszer kellet hibáznom, és te máris kitagadtál!- köpködöm a szavakat.  Látszólag fenn a mennyben vadállatot csináltak belőlem. Meg akarom ölni őket, őket akarom büntetni azét amit velem tettek!
- Azért tettem ezt, mert szerettelek!
- Tessék?- mindenre számítottam csak erre nem. 
-  Sam a testvérem őt szinte muszáj szeretnem. Bármit tesz ő a testvérem marad. De te olyan voltál nekem mint valaki aki fontosabb egy testvérnél.  Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy értem tetted amit tettél. Hogy értem váltál olyanná!  Gyáva voltam, sajnálom!- törnek elő belőle a szavak. Azt hiszem Samet is úgyannyira megdöbbentették a hírek mint engem, mert ő is abba hagyta a kalimpálást a kezével és megrökönyödve nézett a bátyjára.
A dühöm hamar elszállt, minden érzés eltűnt, és csak a döbbenet maradt. 
- Kérlek engedd el Samet!
Kérdés nélkül teljesítem az akaratát. De Sam nem mozdul még azután sem, hogy szabad lett. 
Dean megkönnyebbülten sóhajt, majd int Samnek, hogy menjen mellé. Sam is ugyanolyan engedelmesen sétál mellé mint én tettem.  
Dean bólint, majd vet egy búcsú pillantást Sam felé, és elém áll.
- Tessék. Itt vagyok, ölj meg!- szól hozzám keményen.  De én látom a szemében a félelmet. Ő is ugyanannyira retteg a haláltól mint a többi  ember. Csak túl bátor, hogy  bevallja ezt.
Ösztönösen emelem fel a késemet, anélkül hogy gondolkoznék. 
Meg kell ölnöm, muszáj, ez a feladatom.  Csakhogy mégsem megy.  Valami megakadályoz benne. Talán a közös múltunk.   Attól ijedek meg, hogy nem érzek iránta semmit. Semmilyen érzelmet nem táplálok.
És mégsem tudom megölni őt..
„ Vagy ők, vagy te” hangzik fel a testvérem hangja a fejemben.  Eddig mindig az volt a válaszom, hogy „ők”. De most először elgondolkozok a másik lehetőségen is.  Nekem már nincs miért élnem, eddig sem volt. Legalábbis azóta nem, hogy elárultam őket. Mind a hármunk életét tönkre tettem, csakhogy ők képesek voltak tovább lépni, míg nekem esélyt sem adtak.
Sokáig éltem, több ezer évig, és mégis most először érzem az életemet értelmetlennek.
 A kést lassan leeresztem.
Sam  feljajdul. Látszólag ő már tudja mit fogok tenni.
- Sajnálom, Castiel. Mindent amit veled tettek.- köszön el tőlem.  Kár, hogy nem ismerem, pedig biztosan remek ember. Szeretnék elnézést kérni tőle, mert majdnem megöltem de nincs hozzá bátorságom.
Ők is rosszat tettek velem, és ezt most már sohasem fogom  megbocsátani nekik. De attól még, valahol él bennem az érzés, hogy egykor mennyire szerettem őket.
- Tessék? Miről beszélsz?- kérdezi Dean és Sam felé fordul. Kihasználom ezt  a pillanatot és magamba szúrom az éles kést. Nem akarom, hogy Dean lássa ezt, mert emlékszem mennyire közel álltunk egymáshoz.
Felordítok fájdalmamban, erre mindketten felém fordulnak. Dean mellém siet, mikor én a földre rogyok. 
- Ne, Castiel.- nyögi Dean és egészen közel hajol hozzám.
A halál könnyű, egyáltalán nem fáj. Nem olyan rossz mint mindenki gondolja. Egészen békés.  
El szeretnék köszönni tőle, szeretném elmondani mennyire sajnálom, hogy rátörtem az öccse és a saját életére.
De már nincs időm megszólalni, hirtelen vége szakad. Már nem Dean karjaiban fekszem félholtan, már nem Bobby  szobájában vagyok.
A kaszásoknak mégis csak lesz kit elvinniük, csak éppen nem az áldozatok lesznek azok.



Szerzői megjegyzés: eléggé kínt szenvedve írtam meg (ezt em önsajnáltatásból írom, hanem hogy ne csodálkozzatok a helyesírási hibákra), de ez NEM slash

A bukott démon

Nos ez az első olyan ficcem amiben egy kicsit durvább a nyelvezet.
Röviden annyi, hogy Castiel ember maradt az 5.évad után. Mivel ember, ezért fogalma sincs mi történik a mennyben.
A fiúkkal marad, és együtt vadásznak.
Az elején még azt mutatom be milyen az életük, ha éppen nincs meló. Aztán, hogy hogy viselkednek stresz helyzetben
(ha inkább Reissára szavaznátok, csak nyugodtan. Az már megszokásból menne -.-)

Castiel Dean elé dobja a hamburgeres zacskót.
- Tessék itt van. Többet nem mondhatod, hogy nem szoktam kaját hozni.- ül le dühösen Dean mellé a kanapéra. A vadász egy rövid mosollyal nyugtázza Cas kirohanását, majd rögtön a hamburger felé veti magát.
- Öregem, ez meg mi?! – kérdezi Dean az első harapás után teljesen kikelve önmagából. Az ételt az asztalra dobja majd őrjöngve Castiel felé fordul.
Cas először megdöbben a barátja hirtelen kirhonásán, majd megrémül. Még sosem volt ő a soros, hogy kimenjen ételért, biztos elrontott valamit.
De ez nem az ő hibája, hiszen alig tud valamit az itteni ízekről.
- Ez Vegaburger! Vegaburger?! Ez most komoly? Minek nézel engem, nyúlnak?-  förmed rá Dean.
Vegaburger! pörgeti Cas végig az agyában mit is lehet tudni a vegaburgerről.
- Mi a baj vele? Nem jót hoztam?- kérdezi megszeppenve, közben felveszi az asztalról a hamburgert. Szeretné közelebbről szem ügyre venni, még is mi a baj vele.  Magában elismételi mi is kell egy hamburgerbe, majd sorra veszi, ezek a hozzá valók meg vannak-e ebben a vegaburgerben is. Eltart egy kis ideig, de rá jön mi lehet a hiba.
Az utolsó hamburger amit látott nem volt ilyen meleg.  Biztos azt jelenti a „vegaburger” hogy túl forró.
Cas büszke magára, mert rájött erre. Elege van már abból, hogy a fiúk néha úgy néznek rá mint valamilyen kis gyerekre.  
Már csak azt nem érti, mégis miért lenne Dean nyúl, mert nem szereti a forró hamburgert?
- Szerintem, ha betesszük a fagyasztó dobozba akkor már nem lesz ilyen meleg.- Cas tudja annak a valaminek a nevét amiben a fiúk a sört szokták tartani, de mindig elfelejti. Még nem szokott hozzá, hogy meg kelljen jegyeznie bármit is.
Amíg angyal volt nem volt szüksége ilyesmire.
Dean értetlenül bámul Castielre, és már éppen kezdené a kioktatás, mikor Sam viharzik be a szobába.

-Srácok azt hiszem van egy kis baj!- zihál. Dean rögtön felugrik a kanapéról, pontosan tudja hogy ha ilyen állapotban van az öccse az tényleg bajt jelent. Castiel viszont értetlenül mered a testvér párra. Sosem értette, hogy hogyan fejlődhetett ki ilyen bonyolult és fura kapcsolat a fivérek között.
- Emlékeztek, mennyire fura volt hogy nem történt semmi rendkívüli mostanában?- kérdezi azon a tipikus  „rájöttem valamire” hangján. Dean elkezd bólogatni, de Cas még mindig nem tud válaszolni.
Mióta ember lett, valahogy lassabban reagál mindenre.
- De ez mitől baj?- kérdezi össze zavarodva. Azt tudja, hogy a fiúk szeretnek vadászni, de eddig ő  úgy tudta, hogy ha nincsenek természet feletti szörnyek az elvileg egy jó dolog.
Dean jelentőség teljesen Castielre néz, Sam pedig felhorkan és megforgatja a szemeit.
- Ez még nem rossz dolog. Viszont az, az hogy valaki gyilkolja őket.- tagolja lassan a szavakat Sam. Dean arca rögtön elsötétül. Látszólag ő és Sam tudja miről van szó.
Viszont Castiel most még jobban össze zavarodott.   Szemöldökét össze ráncolja, minden erejével azon van,hogy próbáljon rá jönni, ez mégis miért lenne baj?
Még kérdeznie sem kell, a fiúk rögtön rá jönnek, hogy nem érti.
Sam legyint egyet, és oda súg valamit, hogy magyarázza el ő, mert mindjárt megüti. Castiel össze rezzen, Dean viszont csak nevet majd közelebb lép hozzá.  Kedvesen a vállára teszi a kezét, majd magyarázni kezd.
- Semmilyen vadászról nem tudunk aki itt élne a környéken. Azaz valamilyen szörny gyilkolázza a többit. – ő még lassabban beszél mint Sam, szinte minden szavából csak úgy csöpög a lenézés. Még szerencse, hogy ez Castielnek nem tűnik fel. Túlságosan is figyel, hogy úgy tűnjön mintha értené miről van szó.  Próbál nem teljesen értetlen fejet vágni.
- Értem.- vágja rá, azonnal.  A testvér pár egymásra néz, majd szinte egyszerre kezdenek el nevetni.
Castiel bosszúsan néz maga elé. Biztos valamilyen vicces dolgot mondott, vagy tett.  De sehogy sem akaródzott felismernie mi is volt az.
- Sajnálom, Cas. – szabadkozik Dean, két röhögő görcs roham között. Sam a bátyja vállára teszi a kezét, próbál lenyugodni, hogy tudjon válaszolni.
- Ez.. Ez azért baj, mert azt jelenti hogy van egy szörny aki erősebb a többinél.- a hangja elcsuklik, az arca már piros az elfojtott nevetéstől. Dean megköszörüli a torkát majd amilyen méltóság teljesen (már ha lehet méltóság teljesen távozni,könnyes szemmel, és piros arccal) csak tud kisétál a helyiségből, át a konyhába. Sam követi.
Egyikük sem szeretné megbántani azzal, az ex-angyalt, hogy előtte nevetik ki. 
Castiel, még mindig nem érti miről van szó, de feladja hogy valaha is megfogja érteni. Vissza tér a hamburger vizsgálásához.  Szeretné ha mire vissza tér Dean, már tudná mi is a baj.

Két nappal később.

Dean és Sam gyakorlott kézmozdulatokkal tisztítják a fegyvereiket, teljes csöndbe burkolózva.  Ilyenkor egyikük sem szeret beszélni, túlságosan is szent dolognak tartják ezt az idő töltést.
Castiel  zavartan áll az ajtóban, nem tudja mit kellene csinálnia. Igaz már több vadászaton is részt vett, mint ember. Viszont minden alkalommal vagy a kocsiban maradt, vagy a kijáratot őrizte. Fogalma sincs, hogyan kéne viselkednie, vagy mit kéne csinálnia. 
Nem szereti a fegyvereket, a késeket, tulajdonképpen semmilyen eszközt nem szeret ami fájdalmat tud okozni.  Amíg angyal volt, nem volt baja velük. Nem szerette őket, de megbékélt azzal, hogy az emberek mennyire erőszakosak tudnak lenni ha akarnak.
De most hogy már ő is ember, és most már őt is megsebezhetik,mostanra egész máshogy tekint rájuk.
- Biztosak vagytok benne, hogy gonosz ez a valami ami a szörnyeket öli? Úgy értem, mégis csak a faj társait gyilkolja, nem?- kérdezi bizonytalanul.  Pontosan tudja, hogy a fivérek minden élőlényt aki gonosznak született elítélnek, de ő korántsem gondolja ezt így.
Dean bosszúsan emeli fel a fejét, nem szereti ha megzavarják.
- Igen biztosak vagyunk  benne. És most hogy már tudjuk merre van, semmi akadálya annak, hogy elkapjuk. Sammy, kész vagy?- kérdezi a testvérét, de még mindig Casen tartja a szemét. Látszik a vadászon, hogy nem bízik Castiel itélőképességében.
Az öccse bólint, majd feláll és Cas mellé sétál.
- Mi az?- kérdezi, mikor észre veszi a volt angyal kimért tekintetét.
- Honnan tudjátok? Nem éppen a mi dolgunkat végzi? Akkor mégis hogy lehetne gonosz?- kérdezi Cas, de most a hangjában nyoma sincs a gyerekes zavarnak.  Dean dühösen az ágyra vágja a pisztolyt, mire Sam rosszallóan felszisszen.
- Haver, vigyázz már. Ez egy C80-as!- csitítja Deant, és rögtön a fegyver felé veti magát, hogy megnézze nem lett-e semmi baja. A fivérét, viszont látszólag nem érdekli most semmi más, csak Castiel.
- Vadászok vagyunk.  A vadászok pedig, megölnek minden szörnyet. Mert az akármit is csinál attól még gonosz marad. Érted?- kérdezi majdhogynem ordítva  Castől.   A bukott össze rezzen és ösztönösen hátrál pár lépést a dühös vadásztól. Még mindig vannak kétségei, de nem akar össze veszni egyik legjobb barátjával.  Belátja, hogy esélytelen lenne a küzdelem.
Legyőzötten bólint.
- Bepakolok a kocsiba, addig legyetek készen.- int majd  dühösen majd kiviharzik a szobából. Sam kedvesen közelebb lép a levert bukotthoz.  Cas szomorúan ifjabb barátjára emeli a szemét.
- Mi van, ha egy olyan lényt fogunk kivégezni aki jó akar lenni?- kérdezi a hangjában rémülettel. Sam arca elsötétül, pontosan tudja miért fogalmaz így Castiel.   Most először merül fel kétely a fiatal vadász tekintetében.  Barátságosan megveregeti Cas vállát.
- Ha így van, akkor bizonyára Dean is elfogja fogadni ezt.- próbálja meggyőzni a volt angyalt, de igazából semelyikük sem hiszi el ezt.
- Jöttök már?- kiabál be Dean. Sam rögtön az ajtó felé siet, Castiel viszont még nem indul el pár másodpercig.
Eldöntötte, ha tényleg úgy van ahogyan ő gondolja, minden erejével megfogja próbálni megakadályozni a vadászokat.
- Cas?!
- Jövök már.- kiállt ki.
Nem fogja hagyni, hogy megöljék a lényt. Még ha ezért hatalmas árat is kell majd fizetnie.

- Hát itt nincs semmi.- adja fel a  kutatást Sam. Már vagy fél órája köröznek ebben az elhagyatott gyárban, de még semmit sem találtak.
Dean komoran  hagyja rá a testvérére.
- Menjünk haza. Ma már nem fogunk tudni  senkit megölni.- mondja egy kicsit leverten, majd a kijárat felé indul. Castiel eddig csönden állt az egyik sarokban, de most megkönnyebbűlten felsóhajt.
Remélte, hogy nem találnak majd senkit, nem akart szembe szállni a barátjaival.
Sam követi Deant, látszik az arcán hogy ő pont annyira megkönnyebbűlt mint Castiel.
Már Cas is követné a fiúkat, mikor hirtelen elkapja valami hátulról.
Ő hangosan felkiált, ösztönösen próbál szabadulni. 
De amint megérzi a kést a nyakán, megdermed.
Sam gyorsabban reagál mint Dean. Amint meghallja a bukottat, rögtön a puskájához kap, Dean csak pár pillanat múlva nyúl a fegyveréhez.
- Úgy hallottam engem kerestek!- szólal meg az idegen.  Mindannyian elámulnak, mennyire ártatlan szinte már gyerekes a hangja.
- Engedd el!- kiabál rá Dean.  Castiel felismeri a hangjában, a düh mellett  a félelmet is.
- Nyugi, nem fogom bántani. Mert én, nem vagyok olyan.- mondja az idegen, a hangjába némi ironíával.  Sam látszólag hisz neki, mert leteszi a puskáját, Dean viszont kibiztosítja a C80-asát. A bukott szeretne rá szólni, hogy tegye már le, de nem mer megszólalni.  Nem attól fél, hogy az idegen fogja bántani, inkább Dean dühös tekintetétől retteg.
- Ha nem fogod bántani, miért szegezel még mindig kést a nyakához?
- Mert nem bízom bennetek.
- Ha így lenne, akkor nem fedted volna fel magad.-  szól neki csenden Castiel. Megdöbbenti az ismeretlen lány vakmerősége.  Tudta, hogy megakarják ölni mégis megmutatta magát előttük.
- Bennük nem bízom. Te nem bántanál.- suttog bele a bukott fülébe. A volt angyal megmerevedik, szemébe félelem költözik.
Dean aki azonnal észre veszi miként reagál barátja az ismeretlen szavaira, a lány felé tartja a fegyvert.
- En-gedd el!- lassan mondja, minden szótagot kihangsúlyozva. De látszik a szemén a jeges rémület. Sam is felemeli a puskáját, ugyancsak a lányt célozva.
- Mondtam.- nevet fel a lény. Cas még mindig meredten áll, nem néz a fivérekre. Tudja jól ki áll mögötte.
Legalábbis ki volt, aki mögötte áll.

-Fiúk, tegyétek le a puskátokat. Nem fog bántani.- suttogja, de a hangja nem erről árulkodik. Szinte tapintható a félelme. 
Sam és Dean, soha nem szoktak rá hallgatni. Legalábbis amióta ember.  Már megtanulták, hogy nem lehet bízni a szavaiban, csakúgy mint egy négy évest sem emelnek fel, velük egy szintre.
 De ez a mostani Castiel, aki itt áll előttük, nem az a törékeny, tudatlan ember akit az utóbbi hónapokban láttak.
- Mi van?!- kérdezik egyszerre.
- Tegyétek már, le azokat a fegyvereket, a rohadt életbe.- szól rájuk, szinte már dühösen Cas.  Már megszokta, hogy nem figyelnek rá, hogy semmibe veszik,  legtöbbször még meg is érdemli.
De most végre tudja mit kellene tenni, végre megtalálta a helyét.. Most nem hallgatnak rá.
A fivérek annyira meglepődnek, hogy szó nélkül lerakják a puskáikat.
Castiel torkának szorított kés eltűnik és a következő pillanatban már egy huszonéves gyönyörű lány áll a bukott előtt.
Ruhája megcsapzott, véres. Arca mocskos. De még így is látszik, mennyire szép.  A zsigereiből árad, olyan szépség amit nem lehet eltüntetni semmivel.
 Kedvesen a fiukra mosolyog, majd aki lefutotta a tisztelet körét,  Cas felé fordul.
- Moyra. – köszönti megsemmisülten az ex angyal a lányt.  Hangja letört, mégis boldog egyben.  A testvérek zavartan állnak, meg sem tudnak mozdulni.
- Castiel. Hát hol marad az ölelés?- kérdezi a lány gúnyosan, de még így is kihallatszik a hangjából a vágyakozás.  Gyerekesen elmosolyodik, majd megint a vadászok felé fordul.
- Ti ismeritek egymást?
- Szóval ti vagytok.. khm.. Castiel.. nem tudom, minek hívod őket Cas?- kérdezi a lány, de közben még mindig a fiúkat bámulja. Dean keze ösztönösen lendül a levegőben. Már  automatikusan emelkedik, ahányszor meghallja hogy egy természet feletti lény lekezelően beszél vele.
Castiel elgondolkozva néz a testvérek felé.
Kik is ők neki?
A barátai? Nem ők többek annál. Ott voltak neki, mikor senki sem. Átsegítették őt a nehéz időszakán, és még most is vele maradtak mikor már boldogulna– bár nehezen- a nagy világban.  És ezért mindig is hálás lesz nekik.
Talán a család, az a szó ami legjobban kifejezi, a bukott mit érez a fiúk iránt, bár ez több annál.
Pontos leírást csak angyal nyelven tudna adni, de azt már rég elfejtette hogy hogyan beszélik.
- A családja.- köpködi  a szavakat Dean. Castiel szíve megdobban, mikor hallja a barátja hangjában a büszkeséget.  Sam kihúzza magát, és helyeslően bólogat.
Moyra pajkosan elvigyorodik, majd ismét Castiel felé billenti a fejét. Samnek  és Deannek akaratlanul is az angyal Castiel jut erről az eszükbe. Ő csinálta mindig ezt a gyerekes, ártatlan mozdulatot mikor nem értett valamit. 
-És te ki is vagy?- kérdezi bizonytalanul Dean. 
Cas arca megrendül, remélte erre a kérdésre sosem kell majd válaszolnia.
- Az angyalotok nem mesélt rólam igaz? Miért is tette volna?- kérdezi Moyra, látszólag szórakoztatja a helyzet.
Sam össze húzza a szemöldökét, és kérdően a bukott felé fordul, Dean nem különben.
- Egy démon. Aki egyszer angyal volt.

- Akkor ő most egy jó démon?- kérdezi Sam zavartan. Látszik rajta, hogy nem bízik a lányban még most sem, hogy kiderült ő gyilkolta le a démonokat és a többi szörnyet.
- Nahát! Sammy, nem bízik meg egy démonban! Hova tart a világ.- jegyzi meg Dean. Az öccse egy groteszk grimasszal díjazza ezt.
- Nem tudom, mi is ő. Még nem láttam ilyet.  Mikor utoljára találkoztam vele, még ember volt.- vallja be Castiel. A hangjában van valami különös. Mintha gyász lenne.
- Akkor öljük meg?- kérdezi Sam is. Mióta ismeri személyesen is a lányt, nehezebb róla úgy gonolkodnia, mint egy démonról akit meg kell ölni.
-Nem!- kiált fel Castiel. A fivérek megdöbbenten merednek a barátjukra. - Ő fontos nekem. Kérlek ne csináljatok semmi hülyeséget.
- Szóval te leszel a következő aki egy démonért itt hagyja a családját?- kérdezi bosszúsan Dean. Castiel szeretné rá vágni, hogy "nem", de képtelen rá.
Akármennyire is szereti a fiúkat, a démonhoz olyan szálak kötik amiket nem könnyű elvágnia. 

- Ilyen lehetséges egyáltalán?-kérdezi Sam, a szeme már egy kicsit homályos a két üveg sör miatt amit megivott.  Moyra zavartalanul ül az egyik kanapén, és ugyancsak sört iszik.
-  Miért ne lenne? Angyal voltam, letaszítottak. Ember lettem és mikor meghaltam a pokolra jutottam. Onnan pedig démonként jöttem fel.- ismétli el megint a lány, és közben unottan a plafonra néz. Pedig ha most látná Sam arcát, az biztosan kirángatná őt a rosszkedvéből. Az ifjú vadász nem tud mit kezdeni az információval, újra és újra elismétli magában a démon szavait.
- Egy bukott angyal aki démon? Egy démon aki bukott angyal volt..- hajtogatja halkan, hátha attól könnyebben fog menni neki. De ez sem könnyíti meg a dolgát.- Én azt hittem az angyalok.. Vagyis az emberek akik angyalok voltak a mennybe jutnak miután meghaltak.
-Ugyan. A menny nem kért belőlük, ezért lettek emberek. Akkor miért pont a haláluk után fogadnák vissza őket?- legyint Moyra, majd egyetlen mozdulattal felül. Samet jobban felkavarták a hírek, mint arra Moyra számított.
- Nyugi, nem volt olyan rossz. – nyugtatja a lány, azt hiszi őt sajnálja Sam. De igazából ő inkább Castiel miatt aggódik.  Ő is a pokolra fog jutni ha meghalt? Nem az képtelenség.
- Castiel is?- kérdezi aggódva Sam.- Ő is oda fog jutni?
- Ő biztosan.  Tekintve arra amit tett.- válaszol bosszúsan Moyra. A  szeme pár pillanatig elhomályosodik, az arca megrándul.
Majd újra vissza tér a jelenbe.
- Miért, mit tett?
- Ő ölt meg. Miatta vagyok démon.- suttog maga elé a lány. Látszik rajta, hogy bár nagyon akar, még most sem tud megbocsátani az ex-angyalnak.   Samet teljesen letaglózta a hír.
Castiel megölt egy embert?
A mindig jó, kedves Castiel? Ő még egy bogárt sem lenne képes megölni nem hogy egy embert. Sam képtelen el hinni. Castiel igaz hogy mostanában elég idegesítő tud lenni, de attól ő még mindig Castiel.
Az angyal aki az emberiségért feláldozta magát, akit kitagadtak a mennyből. 
Majd a bátyjáért ember lett. 
- Higgy amit akarsz Sam. Castiel akkor is megölt.- jegyzi meg csöndesen Moyra. Sam tiltakozóul megrázza a fejét, egyszerűen nem akarja elhinni az igazságot.

- Szerinted meddig lesznek még kint?- kérdezi Moyra izgatottan. Még a vak is látja, hogy  aggódik Castiel miatt. Már ő is megtapasztalta milyen is az amikor Dean dühös.
- Nem tudom.- vallja be Sam. Ő nem az angyalért inkább Deanért aggódik. Pontosan tudja, mennyire tud fájni az ha átvágják az embert. 


- Szóval te ismered?- kérdezi kikelve magából Dean.  Castiel szemét forgatva válaszol.
- Ugyan már, Dean. Te is tudod, hogy nem ez a bajod. Az a baj, hogy nem ölhetted meg.- kiabál vissza Castiel. Dean meglepődik, nem számít rá hogy a bukott vissza szól.
Akkor tényleg igen fontos lehet neki a lány.
-  Ez nem igaz! Szerinted én szerettem volna megölni bárkit is akit eddig megöltem? Szerinted én élvezem ezt?!- kérdezi megrökönyödve Dean, a volt angyaltól. Dean megdöbbenése, jobban fáj Castielnek mintha tovább ordítana vele.
- Nem ezt mondtam.  Csak  nem szeretném ha előítéleted lenne vele szemben!- áll ki a lányért Castiel. 
- Már hogy ne lenne előítéletem vele szemben.  Ő egy Démon!- ordít megint rá. A bukott arca megrándul.
- De egy angyal volt. Ha jól tudom te szereted azokat a lányokat akik angyalok voltak!- kiabál ő is. Tudja, hogy megbántotta, de nem érdekli. Nincs joga arra, hogy véleményt nyilvánítson Moyráról.  A lány nem tehet róla, hogy démon lett. Castiel hibája, hogy ez lett belőle. Ő ölte meg, bárhogy is bánja már.
Dean indulattól vörös arca, megmerevedik. 
-  Igaz is. Te biztos rokonszenvet érzel iránta. Hiszen ő is úgy elcseszte az angyali életét, hogy ember lett.- A bukott hátrál pár lépést, erre nem számított.  A mondat úgy vágta fejen, mintha tényleg megütötték volna.  A szeme  lángokat szór.
Mindkét férfi némán áll egymás előtt. Semelyikük sem hiszi el, mit mondott a másik.
Csak néznek egymás szemébe azt próbálgatva, vajon melyikük bírja tovább.
Dean csendben félre néz, nem bírja tovább barátja vádló pillantását.
Castiel nem érzi a győzelem édes ízét. Túlságosan is megbántották Dean szavai.

Csöndesen térnek vissza a motel szobába. Amint belépnek a szobába, Sam és Moyra rögtön körül veszi őket. 
Sam a bátyjához rohan, próbálja kiszedni belőle mi is történt.
Moyra viszont nem faggatja Castielt, csak csöndesen mellé áll. A volt angyal súg valamit a fülébe, ő erre szomorúan elmosolyodik de nem szól semmit.  Látszólag a két bukottnak elég ha csak egymás mellett állhatnak. Moyrának fogalma sincs, hogy az előbb Castiel szembe fordult a családjával érte. 
Sam és Dean csöndesen  kimennek a konyhába, de még így is hallani lehet a kiabálásukat.
- Miért jöttél ide Moyra?- kérdezi csendesen Castiel a lányt. Bár mennyire is örül a látogatásnak, nem szereti ha vitáznak a fivérei.
Főleg ha miatta.
- Segítség kell. És másban nem bízom csak benned. Meg persze hiányoztál. Senki más nincs aki megértene.- mondja Moyra. Castiel pontosan tudja mit érez a lány.
- Miféle segítség kellene?- kérdezi a bukott.
-  Meg szeretném ölni Raphaelt. De egyedül nem megy.

  

mint kiderült ez is több részes lesz. ( persze ez még nem gátol meg semmiben. Nem kell megtenned semmit, ha nem akarod. Végül is csak az önbecsülésem bánja.. )

Reissa története part 2

erre is nagyon sokan fogtok szavazni..

  Ez tulajdon képen egy folytatása a Meg/Cas novellámnak. Egy rövid és tragikus módja a szerelemnek, ami túl erősnek bizonyult.
Sajnos háború alatt nem engedhető meg az e fajta luxus.

Dühösen lököm magam egy fának. Normális körülmények között elszégyellném magam, hogy még egy fát kidöntöttem, de most ez érdekel a legkevésbé.
 Nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy üvöltsek e. Túl reménytelennek érzem magam a síráshoz. Most először érzem azt, hogy a testem szétreped – de ez nem meglepő, mikor vele vagyok, szinte mindig előfordul – fájdalmában. Legszívesebben kitépném a szívem, nem azért mert akkor meghalok: emiatt nem halnék meg, hanem mert akkor érezhetek valami olyat, ami igazán fáj, és nem az ő hiánya.
- Hol vagy?! – ordítok bele a levegőbe.
Pár madár felrepül a közeli bokorból, de egyébként csönd y apró fa szilánkokra törik. Rég nem vágytam a gyilkolásra, nem akartam senki vérét ontani.
Kegyetlenül török szét egy kisebb fatörzset. Élvezem, ahogy most úgy érzem, mindent bepótolok. Be fogom pótolni. Eddig csak ő tartott vissza a végzetemtől: hogy a sötét oldal üdvöskéje lehessek. De most már nincs velem, azt teszek, amit akarok.
Nyugalmat erőltetek magamra, ami csöppet nehéz az én állapotomban: képzelj el egy örülten dühös démont, és szorozd meg 2-ővel.
 Becsukom a szemem, de csak az ő arcát látom. Pár másodpercig kínozom magam, és elmerülök a tökéletességébe. Mikor úgy érzem, hogy nem bírom tovább és megszakad a szívem, kelletlenül nyitom ki.
Emberek után kutatok, de semmilyen élőlényre utaló hangot nem hallok.
- Francba! – kiáltok megint a semmibe. – Még a gyilkolás örömét sem adod meg?!!
Nem tudom, hogy kinek beszélek, talán neki. De ő nincs itt, messze egy motel szobában ül Dean mellett. Az átkozott Winchester fiú társaságában, aki fontosabb neki, mint én.  Fogalma sincs, hogy hol lehetek, de szerintem nem is érdekli. Miért foglalkozna velem? Az ő szavaival élve: „csak egy egyszerű démon. Jó, ha a közelemben van, segít megvédeni Dean-t. „
Gondolom ezt nem kellett volna hallanom, ez csak rá és Balthazarra tartozott.
Valami reccsen. Megtelik gyilkos örömmel a szívem: még is ide tévedt egy szerencsétlen, akit megölhetek.
- Ma még is ölni fogok. – suttogom, olyan halkan, hogy én is alig hallom.
Gyorsan fordulok, hogy elkaphassam a nyakát, és kitekerjem azt. De senkit sem látok. Tanácstalanul meredek magam elé. Annyira vágyok arra, hogy valami kegyetlenséget műveljek, hogy beképzeltem magamnak azt a hangot.
A régi Meg most elgondolkozna:  vajon kinek akarok ártani? Nyílván nem egy ártatlannak, hanem magának, az angyalnak. Szívesen… áhh miket beszélek, még most sem vagyok képes ártani neki.
De az új Meg nem igazán tősödik érzelmei magyarázatával, csak követi őket, és most bizony ölni akar.

- Meg? – hallok egy ismerős hangot.
Meg pördülök a tengelyem körül, és szembe találom magam a gyűlölt volt szerelmemmel.
Tudtam, hogy hallottam valamit. Bár ez kevés vigasz, de az egómnak jót tesz.
Dühösen fújok egyet. Nem mondhatja ki a nevem. Nincs hozzá joga.
- Én csak… azt hittem, hogy bántottál valakit. Hallottam a fejemben mikor… - össze van zavarodva.
Úgy érzem magam, mint aki becsípet: gátlástalannak.
- Nem akartalak zavarni. – hangom élesebb, mint arra számtok. – Gondolom éppen mesét olvastál az imádott Dean-ednek.
Eltorzul az arca. Régebben, hogy utáltam mikor ezt csinálja: kínozza magát. De most inkább vigyorgásra késztet.
- Nem öltem meg senkit. – nyugtatom meg zaklatottan. Fellélegzik. – Még.
Megint egy torz arc köszön rám.
- Vissza is mehetsz, ha csak nem keresel egy élőlényt nekem, hogy megölhessem. Különben nem veszem hasznod. Tudod én, nem használlak ki. Jézus, én még gonoszként is rendesebb vagyok nálad. – nevetnem kell a saját viccemen.
Fájdalmas kacagásom tölti meg az erdőt.
- Nem használtalak ki. – suttogja maga elé.
Nem akarom hallani az ostoba magyarázkodását.
- Persze, hogy nem. Ha ettől jobban alszol. – kacsintok rá.
Várom, hogy eltűnjön, de csak nem akaródzik neki indulni.
Valószínűleg most látom utoljára: elmegyek Amerikából. Nem bírnék tovább élni itt. Meglátásaim szerint Rómában pont olyan jó kis démonok laknak, mint itt.
Felsóhajtok, és egész közel lépek hozzá. Mivel még mindig gátlástalannak mondanám magam, úgy döntök, kiöntöm neki a szívem.
- Kár, hogy nem jött össze. Szerettelek.
Sosem voltam a „ne mutasd, hogy mennyire fáj ez neked”- nek a híve. Miért mutassam, hogy mennyire megbántott? Így legalább tudom, hogy ő is szenved.
Felbátorodva fojtatom:
- Még a taknyos Dean-t is elviseltem. És el is lettem volna vele életem végéig. Remélem sikerül nélkülem is megvédened. – az utolsó mondatba rejtetlen gúnyt csempésztem.
Tulajdon képen az fáj a legjobban, hogy nem is próbálta tagadni, mikor elmondtam neki, hogy hallottam amit Balthazarnak mondott. Arra számítottam, hogy majd nagyban fog ellenkezni a vádak ellen. De semmit sem tett, csak szomorú szemekkel nézett rám.
- Meg… - suttogja megint. Minek suttogni? Hogy még szexibbnek tűnjön?
- Nem érdekel Castiel. – emelem fel kezeim. – Belefáradtam.
Már több mint 1 hónapja nem beszéltem vele. És igen, tényleg elfáradtam. Beletörtem a sok önkínzásba, mikor felelevenítem a közös emlékeinket, és a felvilágosodásba, mikor rájövök, hogy az összes emlékem hamis.
1 hónapja folyamatosan egy lyukban bujkáltam, valahol a föld alatt, és kínoztam magam.

Hirtelen megérinti az állam. Először meglepődök. Már lépnék hátrább, mikor magához húz, és megcsókol.
Nem csókolok vissza, azt nem tenném a büszkeségemmel. De azt élvezem, ahogy ő csókol engem. Az angyali mi voltja megint belém száll. Bele telik egy kis időbe mire rájövök, hogy az új Meg eltűnt, nem is létezet. Vagy is lehet, hogy igen, de Castiel egy érintéssel elpusztította.
Valahol messze szól az agyamban egy kis hang: nem szeret, nem szeret, nem szeret, csak kihasznált.
Hát ennyire hülye lenne? Még azt sem veszi észre, ha szakítanak vele?
Már majdnem ott tartok, hogy visszacsókolok, de még időben lököm el magam.
- Rohadt életbe Castiel! Mi éppen szakítunk! – ordítom neki.
Magamra sokkal mérgesebb vagyok, mint rá. Hisz egy pillanat alatt megbocsátottam neki mindent, szerintem még azt is képes lennék elfelejteni, ha nyílt tálcán kínálna az ellenségnek.
- Szeretlek. – mormogja.
Én is szeretlek! – mondanám vissza, mert igaz. Bármennyire is akarom titkolni magam előtt, tudom, hogy ez mindig így marad. De vajon képes leszek úgy a szemébe nézni, hogy ne azon rágódjak: őszinte e ebben a percben. Ebben a pillanatban még ezt sem tartóm kizártnak.
Megkérdezném, hogy mikor szeretett belém. Mármint úgy igazéból, őszintén. Annyi mindent mondanék neki…!
De nem teszem, csak csöndben állok, bámulok rá.

Lassan egy könnycsepp hagyja el az arcomat. Cas felém indul, gondolom, hogy letörölje az arcomról, de megállítom.
- El kell mennem. – mondom végre.
Istenem, mennyire fáj. Sose hittem volna, hogy saját magam fogom ezt kimondani.
- Nem maradhatok itt… veled. – adok magyarázatott, talán nem is neki.
Vajon most összetörtem a szívét? Azt mondta, hogy szeret és én így hagyom el.
Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy itt én vagyok a megbántott fél.
Nem szólal meg. Ez jó jel… gondolom.
- Szeretlek, és pont ezért nem maradhatok. Legyengítesz, jobban, mint gondolnád. Most, hogy jön Raffael, és a többi, még nála is gonoszabb teremtmény, szükségem van az erőmre.
Lehunyom a szemem, hogy ne kelljen látnom az arcát. De a képzelő erőm igen erős.
- Sajnálom, hogy megbántottalak. – hallom a megtört hangját.

Ez az utolsó szó amit tőle hallottam.

Reissa története

tessék itt van, Reissa újabb alkotása, gondolom erre is sokan fogtok szavazni...


  Bekell valljam ez a rövid kis novella a Three's a Crowd cimű fic felé kacsingat. Pholelove mutatta nekem, és beleszerettem, egész egyszerűen. Néhol hasonlít rá, bár közel sem olyan jó :( Mindegy. Durva nyelvezetű, néhol. Remélem mindenkinek elnyeri tetszését, bár egész rendkívüli a stílusa miatt ;) má mint nekem.

Mérgesen meredek Dean-re. Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy így beszélt Cas-el. Az én Castielem-el.
- Most meg mi van? Megölsz, mert rosszat mondtam egyetlenedre? – kérdezi éllel a hangjában.
Pár másodpercig komolyan eljátszok a gondolattal.
Nem szólalok meg, csak tüntetően másfelé fordulok. Tudom, hogy úgy sem bírja sokáig, hozzám fog szólni, de addig is jól esik, hogy éreztethetem vele: rosszat tett.
- Meg? – szólongat.
Magamban elvigyorodok, és szép lassan, kimérten felé emelem fejem.
- Ide tudnád hívni, hogy bocsánatot kérhessek tőle? – hangja megtört, és le igázottan cseng.
Sose gondoltam volna, hogy a mindig erős, és kemény Dean Winchester egyszer még képes lesz önszántából bocsánatot kérni. De még is elértük ezt a változást. Viszont nem csak ebben változott meg: már velem is szövetkezik, sőt, szinte már a barátjának tart. Bár nem akarok semmit sem elkiabálni. Azt hiszem, ilyenkor mondják azt az emberek, hogy: lekopogom.
- Nem egy báb, akit úgy rángatok, ahogy akarok!- tettetek felháborodást. Szívem mélyén meg kell jegyeznem, hogy szeretném, ha bábuként ugrana hozzám, minden alkalommal, amikor hívom.
Dean elsápad. Már bánom szavaim. Mióta Sam meghalt, nem viseli jól, ha legjobb barátjával rosszban van. Igaz öccse már több mint 2 éve halott, még most sem sikerült teljesen feldolgoznia.
- De egy próbát megér. – erőltetek egy mosolyt felé.
Meg sem próbálja viszonozni azt.
„Szerelmem? Kérlek, told ide a mutatós pofikád.” Próbálom lövellni felé a gondolataimat, de sajnos ez a fajta kommunikáció csak akkor megy, ha ő is akarja. És most nagyon úgy tűnik, hogy nem kapható az e fajta társalgásra.
Aztán hirtelen szárnycsapkodások – amiket természetesen Dean nem hall, nem az ő dimenziójában történik – és megjelenik életem értelme.
Kinézete csapzottabb, mint az lenni szokott, arca fáradt. Alig bírom türtőztetni vágyam, hogy oda rohanjak, és letámadjam. De nyugalmat erőltetek magamra: először intézzék el a problémájukat.
- Bocsánat. – böki ki végre Dean.
Cas csak bólint egyet.
- Huh, fiúk, ne legyetek ennyire érzelgősek, még kényelmetlenül érzem magam. – csipkelődök.
A reakció, mint mindig, most is ugyanaz: Castiel értetlen fejet vág, mindent szó szerint vesz, Dean pedig nagyban szarik a fejemre.

Amint eltűnik a napfény az egyszerű motelszobából, úgy alszik el Dean is. A kis csipet csapatunkból ő az egyetlen, akinek szüksége van alvásra. Cas pár percig némán bámulja barátja békés arcát, majd felém fordul.
Én közelebb lépek hozzá, kezemet az arcára teszem. Elbűvöl gyönyörűsége. Persze, ez nem az ő teste, csak egy porhüvely. De ha ezt a logikát követem, akkor ez sem az én testem, és ebbe nem szívesen gondolok bele.
Halkan felsóhajt. Szeme megcsillan, amitől kihagy a szívverésem – már ha lenne.
- Tisztábban vagy vele, hogy ilyenkor milyen iszonyat szexis vagy? – suttogom.
- Nem. – adja az egyszerű választ. Nevetni támad kedvem, hogy mennyire nem reagál emberien.
- Akkor felvilágosítalak: az vagy.
Oda húzok egy széket, és mellé ülök.
- Hogy telt a napod? – érdeklődök, de igazából, csak a karjaimban akarom tartani az überszexi fejét, és csókolni.
Nem válaszol, letörten emeli rám csodaszép szemeit.
- Ja. Nekem is.
- De hisz nem is mondtam semmit. – csodálkozik el.
Legyintek egyet.
- Hiányoztál. – néz a szemembe.
Még jó, hogy ülök, mert valószínűleg most térdre rogytam volna.
- Te is nekem. Nem szeretem, ha nem vagy mellettem. – vallom be.
Minden alkalommal mikor visszamegy a mennybe, hogy Raffael-el harcoljon, vagy egy másik angyallal, alig tudok megmaradni, annyira aggódom. Viszont, sajnos a démonok egyértelműen ki vannak tiltva a mennyből, ergo szó sem lehet róla, hogy vállvetve harcolhatnék vele.
- Mikor lesz már vége ennek az ostoba háborúnak? – nyavalygok neki.
- Fogalmam sincs. – megfogja a kezemet, amitől repedezni kezd a testem. Néha azt kívánom bárcsak ne egy ilyen hihetetlen gyenge testbe lennék zárva. Bár számomra nincs megfelelő test. A démoni mi voltam mindig is erősebb lesz minden emberi testnél. Így mikor igazán boldog vagyok, ügyelnem kell, hogy szét ne törjem porhüvelyem.
Felállok és elé sétálok. Leguggolok elé, és egy szenvedélyes csókot nyomok ajkaira. Érzem, ahogy az angyali éne, és az én démoni valóm összekapcsolódik. Pár pillanatig megtöltjük egymás testét, sőt elméjét. Veszélyes dolog két természetfeletti lénynek csókolózniuk.  Ilyenkor mindketten ki akarunk szabadulni nevetséges börtönünkből, és szabadon élvezni egymás társaságát.
Csak hát azt sajnálatos módon nem hiszem, hogy túlélnénk.
Castiel magához húz, a hajamba túr, és halkan morog. Fogalmam sincs, hogy honnan ez a nevetséges ösztön, de iszonyat szexi.
Kezemet a derekára fektetem, és neki préselem testem.
- Nem kéne… elmennünk innen? Nem akarom felébreszteni Deant. – szabadkozik csókjaink között.
- Ja, mennünk kéne. –helyeselek.
Furcsa módon egyikünk sem mozdul. Őszintén szólva pár perc múlva fogalmam sem volt, hogy miről beszélgettünk: túlságosan is elvarázsolt Castiel fedetlen felső teste. Türelmetlenül válok meg én is a felsőmtől, majd nadrágomtól.
 Jól tudom, hogy nem szeretkezhetek vele úgy, hogy Dean 3 méterre alszik, de nem bírok leállni. Ahogy látom, ő sem.
Mikor már a gatyájához nyúlok, magamra parancsolok. Emberfeletti erővel lököm el magam t, a szoba másik felébe kerülve.
Elszontyolodva tekint maga elé.
- Öh. Azt hiszem… - kezdek bele, de egy bólintással belém fojtja a szót.
- Le kéne állnunk. – fejezi be a mondatot.
Mintha Dean helyeselne, szusszan egyet. Remélem csak álmában.
Castiel a pólója után nyúl, sajnálatomra fel is veszi.  
- Kár. – adok hangot csalódásomnak.
Cas megint csak bólogat.
Én is a ruháim után nézek. Kelletlenül kapkodom magamra cuccaim, majd mikor már mindketten kifogástalanul festünk, rá vigyorgok. Pár lépéssel átszelem a távolságot, és megérintem tökéletes száját.
- Azt hiszem, ezt még nem tiltja a „ne lépjük túl a határt Dean közelében törvény”. – mosolygok rá.
Az angyalomon már megint megjelenik az értetlen kifejezés, de mielőtt még megszólalhatna, megcsókolom.
A célom, hogy minél kevesebb szenvedélyt vigyek bele, de amint megérzem Castiel igazi énjét, megint elveszítem a fejem. A nyakába csimpaszkodok, és a falnak döntöm.
- Francba Meg. – tol el magától. – Miért nehezíted ezt meg ennyire?
Tisztában vagyok, hogy ő is azt érzi minden csókunknál, mint én: még, még, még!
És most, bármilyen meglepő is de, nem a szexre értem. Ugyanis ha két nem evilági lény csókolózik, vagy nemi kontaktusba lép egymással, kikívánkozik belőlük az igazi énjük, ami mindegyik fél számára maga lenne a tökély: nem kellene olyan örültségekre oda figyelnünk, mint hogy ne bántsuk egymást, természetesen akaratlanul. Hisz az emberi testünk érzi a fájdalmat.
- Abba hagytam. – hátrálok felemelt kezekkel.
A földre ülök. Castiel mosolyogva csatlakozik.
- Hogy bírja Dean? – töri meg hirtelen a csendet.
Automatikusan kapom szemem az alvó vadászra.
- Egyre kevesebbet gondol Sam-re. Segít neki, ha vele vagy. – osztom meg észrevételeimet.
- Bárcsak veletek tölthetném minden időm! – fakad ki.
- Ugye tudod, hogy csak miattad vagyok vele? – kérdezem. Ha rajtam múlna, egy percet sem töltenék a Winchester közelében. Emlékszek még a régebbi kapcsolatunkra, és bármennyire akarja titkolni, tudom, hogy még ő is táplál irántam nem épp kellemes érzelmeket. Csak azért tűr meg, mert tudja, hogy fontos vagyok Castiel-nek. És én is csak ezért viselem el a társaságát.
De valami azt súgja, hogy Cas hajlamos ezt néha elfelejtenie.
- Tudom. – válaszolja szomorúan.
Csöndbe burkolózunk. Nem szívesen beszélgetek Dean-ről, mert annak a vége vagy szex lesz, vagy veszekedés. És most egyiket sem akarom (az elsőt természetesen csak Dean miatt).
- Azon szoktam gondolkodni, hogy vajon valaha vége lesz a harcnak. – szólal meg.
Rögtön eltűnik az összes boldogság a levegőből. Erre mindketten tudjuk a választ, csak sosem akarjuk beismerni.
- Sosem lesz vége Cas. – válaszolom visszafojtott hangon. Könnyek szöknek a szemembe, hogy ha eszembe jut, hogy 90%-ig biztos: sose fogok békés életet élni szerelmemmel.
Megsimítja kezével az arcom, én pedig hozzábújok. Mindketten Dean ágya felé fordulva ülünk. Jól esik látni, hogy milyen nyugodtan alszik. Mosolyogva csukom be a szemem. Fejemet Castiel mellkasának döntöm, és így próbálok relaxálni. Cas szemei még sokáig nyitva maradnak (mindig ezt csinálja) Deant figyeli. Szótlanul várjuk, hogy eljöjjön egy újabb nap, lehetőleg valamivel békésebb élményeket hozva. Viszont valahogy mindig csalódnunk kell.
Mindegy. Legalább itt van nekem Castiel. És mindig is itt lesz.