Sam, Dean és Castiel együtt akarják megállítani az Apokalipszist, együtt harcolnak a gonosz ellen. Sam és Dean egy vadászaton vannak, míg Castiel Bobbynál tengeti az idejét. Csakhogy Dean és Sam nem jön haza, pedig már több mint négy hete távol vannak. Castiel aggódni kezd és úgy dönt maga megy és keresi meg őket.
Félek.
A jeges félelem úgy szánt végig a testemen mintha késsel simogatnának. Nem tudom megmondani pontosan mitől is félek, mert még magam sem tudom. Talán magamat féltem, talán a szeretteimet.
Lehet mindkettőt. De az biztos, hogy félek.
Bobby azt mondta ne aggódjak a fiúkért, már többször tűntek el csak úgy pár hónapra. Egyszer félévre eltűntek és nem lett semmi bajuk. Egyszerűen csak elfelejtettek szólni.
Csakhogy én nem hiszem, hogy most is ez történt. Pontosan tudják, hogy én nem tudnék egyedül boldogulni ebben a nagyvilág. Nélkülük nem menne. A testvérek nem tennék ezt meg velem. Ezért hagytam ott Bobbyt és jöttem Deanék után. Csak az a baj, hogy fogalmam sincs merre keressem őket.
Ezért az egyetlen helyre jöttem amit ismerek,és ahol biztos hogy nem zavarnak meg a tudatlan emberek. A Coloradoi erdőség egyik legeldugottabb erdőjébe. Amikor nem tudok gondolkozni mindig ide jövök. Ezt a helyet szinte senki se ismeri még az angyalok közül is csak az aki kíváncsi rá.
Tehetetlenül állok a fák alatt, nem tudok csak arra gondolni, hogy a fivéreim ebben a pillanatban is a gonosz kezeiben lehetnek. Én nem vagyok ember,nekem nem jön ösztönből, hogy mit kéne tennem mikor baj van. Fogalmam sincs, hogy mi lenne most a helyes. Elképzelem most mit tenne Dean.
Dean a legönzetlenebb, legkedvesebb ember akit csak ismerek. Ő az aki mindig tudja mit kellene tenni az ilyen helyzetekben.
Behunyom a szememet és várom hogy megszálljon valamilyen titokzatos profizmus, hogy azonnal a fiúk megmentésére siethessek. De a profizmus nem jön, csak az émelyítő és fullasztó emlékek. Csak arra emlékezek, a fiúk mit tettek, vagy mondtak amivel tudatták velem a család tagja vagyok.
És most cserben hagyom őket. Nem tudok értük menni, nem tudom merre induljak. Aki tudhatná az maga a gonosz. De én senkit sem ismerek a fiúkon és az angyalokon kívül. Egyetlen egy démont sem..
Csak Meget. Ő ölte meg Jot és Ellent. A vadászokat akkor ismertem meg mikor eldöntöttük megöljük az ördögöt. Alig két napot töltöttem velük de nagyon megkedveltem őket. Volt bennük valamilyen keménység amit még egyetlen egy ember lányban sem láttam. És mégis ugyanakkor megtartották ezekben a nehéz időkben a nőiességüket.
Szerettem őket. Azon kevesek közé tartoztak akikért képes lettem volna meghalni. De végül máshogy alakult. Ők haltak meg értem, értünk.
Az Emberiségért.
Meg ölte meg őket ahogyan az ő apja ölte meg Dean és Sam apját is. Tudom, hogy ha a fiúk megtudnák az ő segítségével jutottam el hozzájuk nagyon dühösek lennének, lehet hogy meg se bocsátanának nekem. De jobb lesz ezzel a tudattal tovább élnem mint azzal, hogy a családom az én tehetetlenségem miatt haltak meg.
Becsukom a szememet. Nekem nem kell ördög csapda, hogy megtudjam idézni a démonokat. Elég ha csak belekapaszkodom a démoni valójukba és ide kényszerítem őket. Gondolatban messze kerülök Coloradotól. Sok démont látok, még többet hallok. Hallom a sikolyokat amik a látogatásaikat követik, érzem a gyászt amit ők idéznek elő. Benne érzem minden egyes család tag testében magamat akik elvesztettek valakit a démonoknak köszönhetően. Érzem ahogyan a szemem megtelik könnyekkel, majd lecsordulnak az arcomon. Túl sok a fájdalom. Tudom, nem leszek képes sokáig elviselni ezt a terhelést. De tovább kutatok, újra minden egyes ember fájdalmát átérzem.
Meget viszont sehol sem találom. Egyre lázasabban keresek, egyre intenzívebben hatolok a démonok tudatába.
- Miért nem szóltál csak egyszerűen, hogy kellek? Érted, jöttem volna.- hallok egy idegen hangot valahonnan, de nem tudom beazonosítani hogy honnan. Olyan mintha csak a fejemből szólna. Aztán végre rá jövök, hogy igazából a hang tulajdonosa mellettem áll, csak én vagyok túl messze a tudatomban. Gyorsan vissza rángatom magamat Coloradoba.
Lassan nyitom ki a szememet. Még szoknom kell, hogy nem érzek semmilyen gyászt, fájdalmat, dühöt. Pontosabban az érzések még bennem vannak de már nincs semmi ami táplálja őket. Már csak az emlékük él a gyászoló családoknak, a síró barátoknak.
Pillanatok alatt elfelejtem a nevüket, hogy hogy néztek ki. Túl sok információ ez az agyamnak, nem bírja befogadni az összeset. Körül nézek a hang tulajdonosát keresem. Egy szőke hajú, barna szemű lány áll nem sokkal előttem. Sokkal szebb mint valamennyi ember lány akivel valaha is találkoztam. Árad belőle valamilyen vadság, valamilyen fura betörhetetlenség amit nem tudok megmagyarázni. Meg, mikor utoljára találkoztunk még nem így nézett ki. Gondolom az az ember elkopott az agya nem bírta tovább, felmondta a szolgálatot.
- Meg. Hogy hogy itt vagy?- kérdezem tőle. Nehéz úgy tekintenem rá mint a barátaim gyilkosára mikor másik arcot visel. A lány vonásai egy pillanatra ellágyulnak, pár másodpercre őszinte rajongást vélek felfedezni rajta de utána a démon rögtön rendezi a vonásait és a vonásai megkeményednek.
- Ugyan már, Clarence! Imádom az ilyen kiskutya képű angyalokat. Főleg mikor tudom az én kezeimben vannak az aduk.- nevet fel és csettint egyet. Az agyamat pár pillanatra egy ismeretlen kép tölti be.
Egy hideg, nyirkos szobában vagyok. Alig látok valamit de a bűzt még így is érzem.
Az égett hús illata. Mikor a szemem megszokja a félhomályt két alakot ismerek fel. Az egyik ki van kötözve a sarokba, a másik egy asztalon fekszik ugyancsak kikötözve. Mind kettő körül vért és mocskos ruhákat látok. Mikor felismerem ki a két férfi ijedten kiáltok fel. Azonnal az asztalon fekvőhöz futok de a következő pillanatban már megint Meg előtt állok.
Meg újra felnevet.
- Hol vannak?- kérdezem teljesen kikelve magamból. Tudtam, hogy valami elkapta őket, tudtam hogy bajban vannak. De Bobbyra hallgattam és vártam. Egy kis részem mindig is el akarta hinni, hogy Bobbynak igaza van. Meget megrémíti a felindulásom, mert pár lépést hátrál. Én követem, a szememet le nem véve róla.
- Tudod, hogy máshogy is kiszedhetem belőled azt amit tudni akarok. - Fenyegetem és már nyúlok is a késemért. Tudom, hogy ez a kés csak angyalokat tud ölni, de a démonok emberi testét is képes megsebezni. Már hosszú idők óta nem kínoztam meg senkit. Nekem az túlságosan is mocskos.
Nem azzal van a bajom, hogy fájdalmat kell okoznom másoknak. Arra bármikor képes lennék ha muszáj. Ha meg kellene tennem, meg tenném még ha nem is szívesen. A módja az ami mindig is elrettentett. Az angyalok közül mindenki tudja, hogy elég ha csak az aggyal hitetjük el, hogy érez fájdalmat és máris kész az eredmény. Pontosan ezért nem szeretek senkit se kínozni.
De szerencsére ezt Meg nem tudja. Előtte még játszhatom Deant.
- Várj! Segíteni akarok. Ezért is jöttem önszántamból. - emeli fel a kezét megadóan Meg. El kell ismernem, hogy a lány talán igazat mond. De akkor felmerül a következő kérdés: Mégis miért segítene nekem?
- Akkor mond meg, hogy hol vannak!- parancsolom neki. Nem értem értelmét, hogy miért társalgok vele még mindig, mikor valószínű hogy a fiúkat ebben a pillanatban is kínozza valamelyik elvetemült démon.
- Nem bírnál azzal aki fogva tartja őket.- szól rám megint Meg. Nevetni támad kedvem. Én egy angyal vagyok. Én mindenkivel "elbírok". Még a megjegyzés is sértő rám nézve.
- És elárulnád ki is az?- kérdezem merő gőggel a hangomban. Meg össze ráncolja a szemöldökét és már éppen válaszra nyitja a száját, de már megszólalni nem tud. Hirtelen egy démon jelenik meg mögötte, majd egy kis idővel egy újabb, én mögöttem.
Nem telik bele pár másodperc és már körül is vagyunk véve.
Nem ijedek meg.
Pontosan tudom mit kell tennem, ez szinte már ösztönösen jön. Olyan gyorsan fordulok meg, ahogyan egy ember nem lett volna képes. Amint szembe kerülök a démonnal rögtön ki is iktatom. De nem vagyok elég gyors hátulról valaki belerúg a lábamba. Térdre esek, a fájdalom gyorsan cikázik át a testemen. Mikor a térdemen vagyok valaki hátulról rám guggol így még lejjebb kényszerít, a föld felé. Nem tudok védekezni a kezeim megbénulnak. Az emberi testem egyszerűen tehetetlen lesz. Mikor látom, hogy az emberi lényem nem tud védekezni, eldöntöm hogy ki engedem az angyali valómat. A porhüvelyemet lehet, hogy elvesztem de legalább tovább élhetek. Előkészülök a testem elhagyására, de a fájdalom ami folyamatosan körbe jár a testemben megnehezíti.
Mikor végre készen állok, kitátom a számat és várom hogy elhagyhassam a testemet. De mintha be lennék zárva ide, egyszerűen képtelen vagyok rá. Aztán hirtelen megszűnik a nyomás. Még mindig képtelen vagyok mozogni de legalább a fájdalom már megszűnt. Majd valaki elkapja a nyakamat. Próbálok védekezni de ő ellöki a kezemet. A tenyere a nyakam köré szorul, belém fojtja a levegőt. Mikor megpróbálok kiabálni a kéz még erősebben szorítja a nyakamat, felemel a földről. Érzem ahogy a tüdőmet elárasztja a pánik. Vonaglok, ki akarok szabadulni. Nem a gyilkos szorítás elöl akarok menekülni, inkább a fájdalom elöl. A lábaimmal próbálok belerúgni az ismeretlenbe de túl messze áll tőlem. Érzem ahogyan elernyednek a lábaim.
- Jasen, hagyd őt békén!- hallom Meg hangját, de már túl homályos a tudatom, hogy beazonosítsam honnan jött. A fojtogatóm felröhög és még erősebben szorítja a nyakamat. Aztán hirtelen elenged és végre szabad vagyok. A földre esek a lábaim összecsuklanak. Ösztönösen a nyakamhoz kapok. Emberként még sosem kellett elviselnem ekkora fájdalmat. Hátra nézek, kíváncsi vagyok mi történt a fojtogatómmal. De már az idegen férfi is a földön fekszik. Felette Meg áll egy véres tőrt szorongatva. Körülöttünk még vagy hat démon fekszik holtan a földön.
A többiek biztos elmenekültek.
Amilyen gyorsan csak tudok feltápászkodok. Nem akarok alkalmat adni a lánynak belém szúrni a tört. - A lábaim még mindig sokkal gyöngébbek mint máskor de most már legalább rájuk tudok állni. -
Csakhogy a lány nem úgy néz ki mint aki most bárkinek is ártani akarna. A szemei könnyesek, az arca eltorzul a fájdalomtól. Mikor jobban megnézem a testét látom, hogy csúnyán megvan vágva a hasa.
- Köszönöm.- köszönöm meg tőle csendesen és bár még a gondolatától is rosszul leszek mégis örülök, hogy most itt volt velem.
- Jasen a barátom volt. Szerettem.- törli le a könnyeit. Ebben a pillanatban eltűnik a gyűlölet amit a démon iránt érzek és átveszi a helyét a megértés. Ha valaki én tudom milyen az mikor elvesztesz valakit aki fontos volt neked. Egy percre elfelejtem ki is áll mellettem és rá teszem a kezemet a vállára.
De amint rám emeli gyönyörű barna szemét rögtön eszembe jut, mit is tett. Úgy ejtem le a kezemet mintha vírusos lenne.
- Akkor miért ölted meg? Hiszen én az ellenséged vagyok.- kérdezem megrökönyödve
/MEG/
Hogy miért öltem meg? Ez biztosan valamilyen vicc akar lenni.
Érte tettem! Miután találkoztam vele, minden megváltozott. Többé nem leltem kedvemet a kínzásokban, többé nem akartam gyilkolni. Csak akkor voltam igazán boldog mikor rá gondoltam. Mikor vissza emlékeztem, hogy milyen érzés volt a karjában lenni.
Persze azt egy percig sem állítom, hogy nem vagyok gonosz. Mert az vagyok.
Nagyon is.
Évszázadokig gyilkoltam, kínoztam és keserítettem meg az emberek életét.
Igen, nem is kérdés, gonosz vagyok. De a gonoszoknak nem szabad szeretniük? Mégis, hol van ez megírva? Mert ha valahol ez törvény, én már nagyon régen megszegtem. Mióta először láttam Castielt azóta sokszor meglestem, hogy mit csinál, jól van-e. Egy pillanatra sem gondoltam, hogy fel is fedem magamat előtte. Főleg, hogy mindig a Winchesterékkel volt.
Azokkal akik kiirtották az egész családomat. Akik megölték az apámat és a fivéremet. De ezek után is, én vagyok a gonosz a szemükben? A lány aki árván, család nélkül maradt?!
Abban a pillanatban megfogadtam, hogy megfogom bosszulni Azazel halálát. De mikor meghallottam, hogy a fivérek fogságba estek mégsem az öröm volt az első érzelem amit éreztem.
Azonnal Castielre gondoltam. Szörnyű lehetett neki, hogy nem tudja mi van a családjával. Így azonnal felkerestem őt. Nem azért, hogy megmondjam neki merre vannak a szeretett fivérei. Azért, hogy megmondjam neki, most már nincs miért reménykednie a családja meg fog halni. Csak azért jöttem ide, hogy láthassam.
Csakhogy az a gyűlölet, az undor amit mindig mikor az arcára nézek látok elborzaszt és lehangol. Eddig nem voltam soha szerelmes így az érzést sem éreztem, milyen az ha nem kellesz a szerelmednek.
De hogyan is szerethetne egy démont egy angyal?
Lehetetlen kérés.
Mikor az angyalra nézek látom a szemén, hogy nem fogja feladni addig amíg meg nem találja Deant és Samet. Felhorkanok, mert rá jövök hogy segíteni fogok neki ebben a lehetetlennek tűnő küldetésben.
Nem fogom hagyni, hogy Cas be sétáljon a mostani legerősebb démon karjaiba.
Segíteni fogok megtaláni őket, de csak azért hogy miután kiszabadítottuk őket azonnal végezhessek is velük!
még nem tudom pontosan hány rész lesz ebből de az biztos, hogy megfogja érni a 3. részt is :) Na kinek hogy tetszik? :D
Köszönöm szépen a lassan 1000 látogatót, de ez nem csak az én hanem a többi írónak is azt érdeme aki megengedte, hogy feltegyem a törijét a lapra :D :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése