7. fejezet A megbízás

/Sarah szemszöge/
 
Mikor reggel kinyitom a szememet rögtön vissza is csukom. A nap egyenesen a szemembe süt, majdnem megvakít.
  Mikor másodszorra próbálkozom, már jóval óvatosabb vagyok.  Először csak a bal szememet  nyitom ki és csak résnyire.   
- Sarah, indulnunk kell!- hallom Sam hangját a konyhából.  Azonnal feladom azt a tervemet, hogy úgy kelek fel, nem vakít meg a napfény és gyorsan felülök.  Pár pillanatig azt hiszem, hogy még mindig Kansasban a régi házunkban vagyok, de aztán rá kell jöjjek, hogy annak az életnek végérvényesen vége. Már több mint három hete járjuk az országot, menekülünk.   Kisvárosokban állunk meg és mindig maximum két napig maradunk egy helyben.  A fiúk néha  elvállalnak kisebb melókat, csakhogy ne unatkozzanak.
Persze engem sosem visznek magukkal, nekem legfeljebb annyi jut belőle hogy hallgathatom  a meséiket miközben kötözöm a sebeiket.
  Mióta eljöttünk otthonról, Cas furán viselkedik. Mintha nem tudná eldönteni, hogy mérges-e ránk mert mellé álltunk, vagy örüljön, hogy itt vagyunk neki.   Mint mindig, most is két szobát béreltünk ki, egyet nekem és Samnek, és egyet Deannek és Casnek.  Dean nagyon gyanakvó lett, miután magunk mögött hagytuk Kansast.  Állandóan Cast figyeli és ha csak egy lépést is tesz felém rögtön valamilyen oknál fogva elvisz a közeléből.  
- Dean és Cas már felébredt?- kérdezem álmosan, majd felkelek az ágyból és az asztalhoz lépek, hogy kivegyek a táskámból némi tiszta ruhát. Sam egy darabig tétovázik a válasszal.
- Dean elment, melóba. Ha jól tudom Cas még alszik.- ez különös.  Dean soha nem megy el úgy, hogy tőlem nem köszönne el. Mikor Samre nézek ő gyorsan másfelé néz. 
Valamit nem mond el.  Kezdem magam felhúzni, már megint én vagyok a kis  testvér akinek semmit nem mondanak el az okos nagy fiúk.
De ebben a pillanatban Cas lép be a szobába.  Egy koszos farmer nadrág és egy sötét zöld póló van rajta.  Nem tudom nem észre venni mennyire tökéletes teste van. A dühöm pillanatok alatt eltűnik, el is felejtem miért is voltam dühös Samre. 
- Castiel?- kérdezi zavartan Sam.  Castiel vet rá egy gyors pillantást aztán jelentőség teljesen rám néz. 
- Gondoltam be köszönök.- mosolyodik el idegesen. Tudom, hogy valamit titkolnak de egyenlőre jobbnak látom először rendbe hozni magamat és csak utána kiabálni velük.  Felkapok egy türkiz kék ujjatlant egy farmert, és amilyen gyorsan csak tudok a fürdőszobába megyek.  Futólag rámosolygok Casre de nem várom meg, hogy ő vissza mosolyogjon, bevágom a fürdőszoba ajtaját.

/Castiel szemszöge/

- Szerintem rá jött.- jegyzi meg Sam csendesen, miután Sarah a fürdőszobába rohant.  Igen, szinte biztos hogy gyanít valamit.  Okos lány, azt sem hittem volna, hogy eddig el tudjuk titkolni előle. 
- Hol van Dean?- kérdezi Sam.
- Elment. Talált pár óment pár várossal arrébb azt mondta utána néz a dolognak..- válaszolok úgy, hogy semmit ne áruljak el, mert félek hogy Sarah hallgatózik. Látszik, hogy Sam is valami ilyesmin gondolkodik, mert jobbnak látja inkább másról beszélni.
- És az angyal haverjaid már jelentkeztek azóta?- kérdezi kedvesen.  A testvéreim említésére össze rezzenek. 
- Nem, még nem találtak ránk.- persze hazudok. Engem már rég megtaláltak. Szinte minden éjjel eljönnek hozzám, próbálnak meggyőzni róla hogy menjek vissza. Eddig szerencsére csak beszéltek, de minden alkalommal mikor nemet mondok közelebb jutok a kínzásomhoz. Mert az biztos, hogy egyszer valaki ott fenn úgy dönt majd, hogy folyamodjanak keményebb eszközökhöz is.  
- Akkor jó. Legalábbis azt hiszem.- jegyzi meg Sam. Mindig is ő volt az aki leginkább elutasította az angyalokat.  De ez érthető is.  Samben eddig egy olyan kép élt az angyalokról mint a kedves fehér ruhában, felhő szélén üldögélő kis szárnyas emberekről. És mikor szembesült a valósággal, hogy mi igazából isten szívtelen katonái vagyunk teljesen össze tört. 

/Sarah szemszöge/

Mikor becsapom magam mögött a fürdőszoba ajtaját jövök csak rá, hogy mennyire szörnyen nézhettem ki.
A tükör elé sietek, hogy ellenőrizzem mennyire súlyos is a helyzet. Egy kócos hajú koszos arcú idegennel találom szembe magamat. Mert az aki a tükörből vissza néz,  biztos, hogy nem én vagyok.  Az arca megnyúzott, a szemei alatt karikák égtelenkednek.
A lány teljesen el van gyötörve.
Gyorsan megmosakszom felöltözök és megfésülöm a hajamat.
  Mikor megint a tükörbe nézek, már pár fokkal jobb a helyzet.  Szeretnék kimenni a fiúkhoz de valamilyen láthatatlan erő nem engedi, hogy egy lépést is tegyek az ajtó felé.

/Castiel szemszöge/

Össze rezzenek mikor megérzem az angyal jelenlétét. Tudom, hogy itt van vagy legalábbis mindjárt itt lesz. A  színek sokkal színesebbek, a szagok sokkal erősebbek, az érzelmek sokkal intenzívebbek lesznek. Az angyal jelenléte mindent felerősít.
Hagyom hagy járjon át a gyönyörű érzés amit mindig éreztem mikor lejöttem a földre.
Az érzés, hogy megint erős és legyőzhetetlen vagyok! 
Becsukom a szememet és koncentrálok. Meg akarom tudni, hogy mennyi időnk van mire ide érne.
- Sam, itt vannak.- szólok Samnek csöndesen, majdnem suttogva. Amint elmúlik az érzés, rögtön kitisztul a fejem, tisztában leszek vele, hogy mennyire nagy veszélyben vagyunk.  Az első gondolatom, hogy meg kell védenem Saraht. 
Bármi áron!
Tudom, hogy maradt még egy kis angyali erőm még ha arra nem is elég, hogy ténylegesen használjam.
De talán annyira elég lesz, hogy Saraht blokkoljam az angyalok elől.
- Mennyi időnk maradt?- kérdezi Sam feszülten.  Bár már rengetegszer megbeszéltük, hogy mi lesz a teendő ha eljönnek, egyikünk se gondolt bele, hogy egyszer tényleg megtörténhet.
-Nem sok. Talán 1-2 perc.- tippelem. Sam a fürdőszoba ajtó felé veti magát, gondolom ő neki is az járhat a fejében mint nekem.  De a blokkolásom olyan erős, hogy még Samet is megakadályozza abban, hogy bemenjen.
- Cas?- kérdezi zavarodottan Sam, de már időm sincs válaszolni.
A szobát megtölti az a gyönyörű jellegzetes fehér fény ami az angyal érkezését jelenti. 
 Becsukom a szememet, bár tudom hogy rám nincs hatással az angyalok hangja.
Samre viszont annál inkább. Felordít fájdalmában és a földre rogy. A kezét a fülére szorítja, próbálja kiszorítani a – számára – szörnyű hangot a fejéből. 
Ideges vagyok és ijedt.
Egy egész életnek tűnik mire az angyal magához szólítja a porhüvélyét és belé száll.
A percek óráknak hatnak mikor a szeretteidet félted.
 Csak remélni tudom, hogy megint Pippa jött vissza és csak azért, hogy beszéljen velem. Tudom, hogy semmi esélyünk nem lenne egy angyallal szemben még akkor sem ha az nem akar megölni minket.
- Castiel.- hallom meg a csodálatos hangot.  Még nem nyitom ki a szemem de a szemhéjam keresztül már látom, hogy nem úszik fény áradatban a szoba. Felismerem a hangot, fellélegezek.
- Pippa. Örülök, hogy újra látlak! – köszöntöm egykori testvéremet  olyan kedvesen amennyire tőlem telik és kinyitom a szemem. Sam még mindig guggol de, a keze már a teste mellett lóg, bágyadtan, haszna vehetetlenül.
Pippa megint abban a porthüvelyében jött amiben először találkoztunk.  
Akaratlanul is megtelik a testem melegséggel mikor arra gondolok milyen gyönyörű a testvérem. De rögtön emlékeztetem is magamat, hogy már nem a testvérem ez a lány.
- Miért jöttél?- kérdezem idegesen tőle, mert bár látom a szemén, hogy engem sosem bántana. Az emberekre mindig is úgy tekintett mint holmi játékszerekre.
- Szóval ő Sam? – tér ki a válasz elől Pippa és Sam mellé lép.  Látszik Samen, hogy fogalma sincs mit kellene tennie vagy mondania. Teljesen megbabonázta Pippa szépsége.
Az emberekre mindig is más hatással volt egy angyal jelenléte mint ránk. Ők nem látják az igazi valójukat, képtelenek meglátni. Ők csak azt a fajta szépséget látják amik ők annak hívnak.  Ha meglátnák az angyalok igazi valójukat, képtelenek lennének feldolgozni azt amit láttak, beleőrülnének.
- Én.. vagyok.. Cas-Cas..- dadogja össze vissza Sam és ügyetlenül fel áll. Pippa rá nevet. A hangjától megborzongok, pár pillanatig nem tudom el hinni, hogy egyáltalán létezik ilyen hang.
-  Már sokat hallottam rólad, Sam.  És őszintén nagyra értékelem amit az emberiségért tettél. Bár nem értem, de nagyra értékelem.- teszi Sam vállára a kezét. Sam az érintésétől megmerevedik és bágyadtan elmosolyodik.
- És hol van Sarah?- fordul hozzám kíváncsian Pippa.  A hangja furán ideges lesz mikor Saraht említi. Eltűnik belőle az a báj, az a könnyedség amit eddig hallottam benne.
- Miért kérded?- kérdezek vissza, ugyanúgy kitérek a válasz elől ahogy ő is tette az előbb. Pippa arcára fagy a mosolya és leveszi kezét Sam válláról. Sam azonnal hátrál pár lépést és megrázza párszor a fejét. Próbálja elhasogatni az érzést ami elfogja ha az angyalt látja.
- Rendben. Így is játszathatjuk.- lép közelebb hozzám. Sam ebben a pillanatban a falnak repül, fel kiállt. Nem is a fájdalomtól inkább a meglepetéstől, hogy egy ilyen gyönyörű, ártatlan lány képes lenne ilyenre.  Ösztönösen Sam felé lépek, de azonnal meg is állok.
Rá jövök, hogy Pippát nem tudom legyőzni.
- Engedd el. – nem kérem, parancsolom. Remélem, hogy van benne annyi tisztelet a régi időkre, hogy békén hagy.
- Félre értesz. Itt nem én vagyok a rossz fiú. Ami azt illeti alkut szeretnék ajánlani.- mosolyodik el Pippa.  Ebben a percben sokkal inkább hasonlít egy kétségbe esett kislányra mint egy vérszomjas angyalra.
- Tessék?  Mégis miféle alkut?- kérdezem, teljesen le vagyok taglózva.  Az, hogy Sam a falnak feszül eléggé.. korlátol abban, hogy rendesen tudjak gondolkozni.
- Úgy hallottam a fiúk egész jó vadászok. Esélyt adok, hogy bizonyítsák.
- Hogy, mi?- kérdezem megdöbbenve.  Egy angyal aki az emberekkel végezteti az ő munkáját?! ilyenről még életemben nem hallottam.
- Meg kell találniuk valakit. Valakit aki nagyon fontos ne.. A menny számára.- válaszol kimérten Pippa.  Sam megköszörüli a torkát, hogy jelezze  még mindig a falon van.  Pippa egyetlen intéssel  a földre dobja Samet aki térdre esik és felnyög fájdalmában. 
- És miért segítenénk neked?- kérdezi sértetten.  Ezek szerint túl mély benyomást tett rá, hogy Pippa a falhoz lökte, minthogy a szépségét csodálja.
- Mert eltudom intézni, hogy az angyalok ne akarják vissza kapni Cast.- válaszol nemes egyszerűséggel.  Sam össze ráncolja a szemöldökét.
- Igaz ez Cas? Meg tudja csinálni? – kérdezi tőlem. Tanácstalanul Pippára nézek. Amikor utoljára jártam fenn még nem lett volna képes rá, de változhattak a dolgok. És az a csodálat amit Pippa szemében láttam mikor rám nézett első alkalommal hogy találkoztunk.. Pippa nem hazudna nekem. Ebben biztos vagyok.
- Lehetséges. – válaszolok Samnek de még mindig Pippát bámulom. Pippa arca kivirul mikor meghallja  a válaszomat.
- Remek. Akkor ez meg van beszélve. És most ha nem bánod, szeretném ha kiengednéd a lányt!-kéri tőlem Pippa.  Sam feláll és a fürdőszoba felé siet. Én behunyom a szememet és feloldom a blokkolást.  Amint megszűnik a varázsige Sarah kiront a fürdőszobából, egyenesen Samnek ütközve.
- Mi a.. ? Mi történt?- kérdezi össze zavarodottan.  
- Sajnálom, de azt hittem, hogy Jeremiel az.- kérek tőle bocsánatot. Sarah rögtön felismeri mi történt vele.  Mikor körül néz a szobában és meglátja Pippát zavartan elmosolyodik.
- Pippa, igaz?- kérdezi kedvesen a lánytól.   Ha lehet ez még jobban megdöbbent mint az, hogy Pippa a segítségünket kérte.
- Ti ismeritek egymást? – kérdezem.
- Futólag. Ami azt illeti tettem neki egy kis szívességet.- mosolyodik el Pippa.
„Kis szívesség?” Tehát ez azt jelenti, hogy nem bántotta Saraht.
- Mit keresel itt? –kérdezi Sarah felbátorodva Pippa kedves megnyilvánulásától. Pippa arca elsötétül. Tudom, hogy már az is nehezére esik, hogy szóba álljon az emberekkel, még hogy kedves legyen velük!
Gyorsan kell cselekednem. Pippa és Sarah közé állok, így veszélyesen közel kerülök Sarahhoz, de legalább Pippa így nem tudja bántani.
- Kit is kéne megtalálnunk?- kérdezi Sam, még mindig gyanakodva. Pippa megint elmosolyodik, bár most már sokkal inkább hasonlít egy dühös vadmacskához mint egy ártatlan lányhoz. A szeme szinte tüzel a dühtől és undortól.
- Majd szólok ha itt lesz az ideje. De addig biztonságban vagytok.- veti oda Samhez, de engem néz.   Sam a hármasunkhoz lép és Saraht gyengéden megfogja a karjánál majd elhúzza innen.  Pippa rögtön nyugodtabb lesz mikor a lány már nincs a közelében.   Ebben a percben látom Pippán mennyire megviseli őt, hogy nem vagyok ott.
- Gyere vissza. Kérlek.- suttogja nekem. A szeme elhomályosodik, ha nem ismerném annyira azt hinném, hogy könnyezik. 
Egy okot sem tudok mondani amiért Pippa ennyire ki lenne akadva. 
Hacsak.. Hacsak Jeremiel nem folyamodott keményebb eszközökhöz, hogy bebiztosítsa nem lesz megint olyan lázadozás mint nálam. Szeretném átölelni az angyalt, de tudom hogy nem tehetem. Még ha velem kedvesebben is bánik mint a többi emberrel a szemében én is csak egy vagyok közülük.  
Szomorúan rám mosolyog majd a testvérek felé fordul.
- Majd jelentkezem. Addig is mondjátok meg a bátyátoknak, hogy nagyon sajnálom.- mondja Saméknek, és eltűnik a szobából. 

Mikor Dean belép az ajtón már minden készen áll az indulásra.
Amint Pippa eltűnt azonnal elkezdtünk pakolni.  Bár bízok Pippában, mégis nem tartom túl valószínűnek, hogy meg tudja győzni Jeremielt, hogy ne üldözzön minket.  Sam mióta Pippa elment egy szót sem szolt, mintha Pippa távozásával ő is elment volna.
Pippa mindig is fura hatással volt az emberekre. Igazság szerint féltem az angyalt. Tudom mire képes Jeremiel ha valamit nagyon akar, és mielőtt elmentem volna Pippa képes lett volna ellen állni de most már nem hiszem, hogy megtudja védeni magát.  Miután Pippa elment  Saraht, azonnal kifaggattam, hogy honnan ismeri a lányt de csak annyit volt hajlandó mondani, hogy segített neki mikor senki más nem tudott segíteni.    Egyre több és több meglepetés ér Pippával kapcsolatban.
- Itt meg mi történt?- kérdezi Dean az ajtóban állva.  Sam most néz fel először a pakolásból és rögtön felvidul az arca mikor meglátja a testvérét.
-   Látogatónk érkezett! - újságolja el neki Sam.
Most legszívesebben megütném Samet ha nem tudnám, hogy sokkal erősebb nálam. Ennél rosszabb közlési módot nem is választhatott volna. Ismerem már annyira Deant,hogy tudjam rögtön  a legrosszabbra gondol.
Ijedten rám néz, sérüléseket keres rajtam.  Pát perc után feladja, hogy bármilyen sebet is találjon így a testvérei felé fordul.
Mikor őket is gyorsan leellenőrzi, de sértetlenül találja őket egy kicsit megnyugszik.
- És mit akart?-  kérdezi miközben áthágja a szobát, hogy Sarah mellé állhasson.


/Sarah szemszöge/

Amint megérzem a bátyám közelségét azonnal megnyugszom.  Ösztönösen közelebb bújok hozzá.
- Jól vagy?-kérdezi tőlem aggódva. Bólintok, de igazából egy kicsit sem vagyok jól.    Nem hittem amikor elindultunk otthonról, hogy ilyen lesz. Mikor még Kansasban  éltünk sokkal jobban viseltem, hogy a  fiúk  állandóan veszélyben vannak, de mióta az angyalok elől menekülünk szinte minden  alkalommal mikor kilépnek az ajtón a gyomrom görcsbe rándul. 
- Dean, beszélnünk kellene.- mondja Sam,  majd jelentőség teljesen rám néz.   Ha egy fél órával ezelőtt mondja ezt elkezdtem volna kiabálni vele, de most már csak a bátyáim közelében akartam lenni.   Így csak bele karoltam Deanbe és kértem, hogy ne menjen. Dean szinte könyörögve Casre néz. Cas rögtön megérti mit akar Dean és elindul felénk. 
- Sarah segítenél pakolni a másik sobában?

Ezt a fejezetet kész szenvedés volt megírni.. Talán azért mert 6.22 után nem tudok mást írni csak Dean Cas "szakítást" .. Talán haa kikerülök ebből a "depreszióból" jobban fog menni az írás. 

De addig is számítsatok rá, hogy fel fognak kerülni az oldalra Cas megölések, Dean megölések,mindenféle depis kis novellák.
Bocs, tudom, hogy mennyire vártátok ezt a fejit, de egyszerűen nincs ihletem :(

Egyperces Castiel

Dean megütötte Cast.  Jó erősen, könyörtelenül.
Tudta, hogy az ördög csapda amiben fogjul ejtették túl erős ahhoz, hogy Cas áttörjön rajta.
Most végre Dean kiélhette azt a dühöt, elkeseredést amit az elmúlt pár napban érzett.
Még mindig nem tudja felfogni, hogy a menny lenaívabb angyala, hogyan változhatott át egy ilyen nagyképű istenkomplexuszos valakivé.   Valahol legbelül utálja magát azért, hogy Cast veri. Cast, akit egyszer a testvérének tartott, akiért képes lett volna meghalni, másokat megölni. 
Akit egyszer  a családjának tartott.
Mikor megismerte, azt hitte, hogy egy agyatlan katona aki a felettesei parancsait követi.  Azt hitte, hogy nem becsüli őt többre, mint a szolgáját, akinek ha szól az már ugrik is.  Azt hitte, hogy csak azért kedves vele, mert csak ő tudja legyőzni Lucifert.  Még azok után  sem tekintette őt többre mint egy senkiházit,  miután többször segített nekik.
Csak mikor fellázadt, az emberiségért, Deanért..   Csak akkor lett a család tagja.  Nem akkor amikor meghalt, csak azért, hogy Dean beszélni tudjon az öccsével, vagy mikor megölte a testvéreit, hogy a fiúkat védje.
Nem, ekkor már rég család tagként tekintettek rá a fiúk, különösen Dean. 
Tudta, hogy nem mondta Casnek eleget, hogy mennyire fontos neki, de azt hitte, hogy Cas is így érez. 
Azt hitte, nem kellenek szavak ahhoz, hogy tudassák egymással bármit megtennének a másikért. Dean már nem csak Sam miatt aggódott.  Már Cast is fedezte egy-egy verekedésnél, már Cassel is fenyegették a démonok, hogy megölik ha Dean nem teljesíti amit akarnak.
Csakhogy most már tudja, rosszul hitte. Hiszen ha Casnek is olyan fontos lenne mint neki Cas akkor nem állt volna össze Cowrelyval, hogy kinyissák a Purgatóriumot. Akkor nem üzletelt volna, a gyűlölt démonnal, akkor nem hagyta volna, hogy elrabolják Bent és Lisát. 
Deanben fel sem merül, hogy Cas azért tette volna, hogy neki ne kelljen meg tennie. Hogy azért tette, hogy megvédje Deant. Dean megint behúz egyet Casnek.
Castiel Deanre emeli a szemét. Az orra vérzik, a szájából is vér csöpög. A  szemei könnybe lábadnak. Nem érti, hogy miért üti meg Dean.   Ő azt hitte, hogy jól cselekszik mikor kinyitotta A Kaput.  Mert ha övé a hatalom megállíthatja Rafaelt és nem lesz megint Apokalipszis a földön.  De mégis rosszat csinált. Elvesztett két olyan embert akik igazán közel álltak hozzá. 
Dean nem tudja többször megütni Cast.  Nem érez hozzá elég erőt, hogy végig nézze miként  tántorodik hátra egy két lépést az angyal, miként kap az arcához.  Nem védekezik, pedig megtehetné. Cas nem olyan erős, ő nem tudja megütni Deant. Sosem tudná.  Tudja,hogy Dean már nem úgy tekint  rá mint aki bármit is számítana, de neki még mindig számít Dean.   Ezért hagyja, hogy újra és újra beverjen neki.
Dean megtörten  hátrál ki az ördög csapdából. Még rá sem bír nézni többet Casre. Olyan mintha Samet kínozná, mintha Samet ütné.
Tudja, hogy már sosem lesznek olyanok egymásnak mint régen, már sohasem fogja úgy szeretni Cast mint régen. De  rájön, hogy bántani még mindig nem tudja, bármilyen rossz dolgot is tett még valahol mindig Cas.
Mélyen legbelül.

Megint írtam egy "Cas a rossz oldalon" kis semmiséget.  Bocs, de a hetedik fejire még várni kell egy kicsit

Mikor romlott el?

Oké, szóval úgy gondoltam kijavítom az összes rövid kis novellát, és újra felteszem őket. 

Ez a legrégibb, szóval ezzel kezdem. 

Nem tudom mennyivel lett jobb,  próbáltam nem nagyon belemenni,

 hogy tükrözze azt az érzést ami akkor volt bennem mikor írtam. 

Lehet, hogy egy kicsit túl érzelgős, talán nem túl profi, de nekem nagyon tetszik. 

A 6.20 után játszódik, de a 6.21 előtt. 

Dean Bobby pincéjében áll, összetörten. Szájához emeli a whiskys üveget, de hamarosan rá jön, hogy az nem segít semmit. Az érzelmei ebben az esetben nem tűnnek el. Nem zárhatja be őket, hogy soha többet ne kelljen éreznie.

Egyszerűen nem teheti. Mert ez a hihetetlenül erős, mindent átszakító fájdalom emlékezteti őt arra, hogy egyszer még képes volt szeretni.
Egyszer, boldog volt.
Csakhogy a fájdalom mindent felemészt amivel találkozik.
Mindent elsöpör, magába szippant. Nem tűnik el a szeretet, a düh, a szomorúság, csupán átalakul.  Mert minden érzelmet megfertőz és végül leterít.
 Dean azt hitte, hogy az fáj a legjobban amikor fizikailag bántalmazzák. A sebek amiket a bőrén ejtenek, a sebek amik a húsáig érnek, néha még lejjebb. Azt hitte, hogy annál a fájdalomnál nincs rosszabb.
De tévedett.
Azok a sebek idővel begyógyulnak, idővel már csak a heg fogja emlékeztetni, hogy egyáltalán ott voltak. 
Csakhogy ezek a sebek amiket most szerzett sohasem fognak begyógyulni.  Ezek nem véreznek, nem gennyesednek. Ezek a sebek nem látszanak, csak ha valaki bele néz Dean szemébe. Mert akkor láthatja őket, láthatja mindegyik.
- Dean - hangzik fel egy érdes hang Dean háta mögött.
Az említett férfi össze rezzen, valami eltörik benne.  A hang felszakítja a sebeket és ami rosszabb, emlékeket ad Deannek.
Szép, boldog, könny fakasztó emlékeket. Olyanokat amiktől ha lehetne ordítva menekülne. Olyanokat amik mind arra emlékeztetik, milyen gondatlan, tudatlan élete volt az elmúlt egy évben. Mégis ha most választhatna örömmel menne vissza akármelyik napba, csakhogy átélhesse azt a megnyugvást ami akkor fogta el, mikor az angyalra nézett.
Lassan fordul meg, erőt gyűjt. Tudja, hogy szembe kell néznie azzal az emberrel akit most a legkevésbé akar látni.  Aki ha eszébe jut legszívesebben addig verné a falba a fejét amíg már nem érez semmit.  
- Castiel!
 Dean nem köszönti az angyalt, csak tudomásul veszi hogy itt van. Megbizonyosodik róla, hogy nem a képzelete játszik vele.
- Miért vagy itt?- kérdezi Dean Castieltől kemény, rekedt hangon. Próbál keménynek mutatkozni az angyal előtt, hogy legalább a maradék büszkesége meg maradjon.
- Azért, hogy elmagyarázzam miért történik mind ez - Castiel esdeklő hangja jobban fáj  neki, mintha fejbe verték volna.
- Hidd el értem én.. Raphaelt le kell győznöd, mindenáron. Igaz?- kérdezi Dean még mindig ugyanolyan kemény hangon mint az előbb.
A férfi arcán egy naív mosoly jelenik meg.  Látszik, hogy örül, valaki végre megérti. A szeme ragyog, az arca alig észrevehetően kipirosodik . Azt hiszi, hogy megint olyan mint régen. Hogy megint egy család lehetnek. 
- Cas, kérlek csak öld meg Crowleyt, hagyj fel a Purgatórium keresésével. Együtt megtaláljuk a módját, hogy legyőzzük Raphaelt!- kéri Dean, Castielt.  A férfit hirtelen valamilyen rég eltemetett, halvány remény szállja meg. Az emlékek amik az angyalhoz kötik olyan édesek, szépek számára, hogy ebben a pillanatban bármit megtenne, hogy megint mellette tudhassa Castielt. 
- Tehát sosem hittél bennem? Hogy a tervem sikerülhet?! - az angyal hangjában a csalódottság keveredik a dühvel.
 Ebben a pillanatban két dolog is történik egyszerre. Dean rá jön, hogy Castiel nem fogja feladni a tervét, bármi áron is de véghez viszi, és Castiel felismeri, hogy Dean soha nem is  hitt benne.
- Most jobb ha elmész. Elegem van már a látogatásaidból - látja, hogy az angyalt mélyen megbántották a szavai.  A tartása is megváltozik.
Beesettebb lesz, kétségbe esettebb.
Valószínüleg most jött rá arra  amit már Dean az a bizonyos este óta tud. Többé nem lesznek ott egymásnak.
-  De hiszen ez.. Én csak jót.... Soha nem.. Mégis, hogy?.. Nem.. NEM!!- ordít az angyal. A szemei könnybe lábadnak.
Nem tudja elfogadni az egyszerű, alapvető tényt.

Castiel minden porcikája, minden csontja, sejte tiltakozik az ellen amit már rég el kellett volna fogadnia.
A teste már tudja azt amit még az angyal nem.
Nem lenne képes elviselni azt, ha elveszítené a testvérpárt!
Az első könnycsepp kibuggyan Cas szeméből és végig gurul az arcán. Olyan érzés ez az angyalnak mintha késsel cirógatnák az arcát.
Hátrébb lép pár lépést és megrázza a fejét.
- Nem érted? Én miattatok tettem ezt. Azért, hogy megvédjelek titeket!
 Mindent feladott a fivérekért, Deanért.
Mindent!
- Végeztünk - A szavak úgy hasítják fel Dean  torkát mikor kimondja őket, mintha egy fűrészt nyelt volna  le. Amikor kiejti őket olyan érzése támad mintha valamit elveszített volna. Valamit ami igazán fontos volt neki.  Valamit amiért egyszer képes lett volna meghalni. 
 Az emlékek olyan gyorsan özönlik el, hogy ideje sem marad ellenkezni.  Minden egyes képpel több fájdalom tölti el a testét.
Képtelen sírni, úgy érzi ez túl szomorú, túl tiszta ahhoz, hogy bemocskolja könnyekkel.  Mikor az angyalra néz  látja, hogy az arca nedves a szemei vörösek.  Most döbben rá, hogy még sohasem látta sírni. Még akkor sem ejtett egy könnye, mikor az apja ugyanúgy elhagyta, mint őt sokévvel ezelőtt a saját apja.
De ezek nem a szomorúság könnyei.
Már nem a csalódottság, a fájdalom  látszik az arcán.
A düh az ami az angyal egész valójából árad!

Castiel nem  Deanre dühös, nem Rafaelre, sem Crowleyre.
Az angyal magára dühös.
Nem érti, hogy lehetett olyan idióta, hogy közel engedett magához valakit. Hogy megengedte magának, hogy szeressen, érezzen.
Nem szabadott volna, tudhatta volna, hogy ez lesz a vége. Ő már Annának is megomndta, hogy ha beengedik az érzéseket annak csak rossz lehet a vége. És most ő is beleesett ugyanabba a hibába amit Anna követett el sok évvel ezelőtt.
Tudhatta volna, hogy el fogják árulni. De nem Dean a hibás.
Ő csak egy ember.
Castiel az aki hitt neki mikor azt mondta, hogy a család a legfontosabb és, hogy azért bármit meg kell tenni. 
Most, hogy Castiel a családját védi, most hátba támadja őt?!
Hiszen Castiel, csak őket védte, csak azt akarta, hogy ők biztonságban legyenek..
De látszólag, Deannek tényleg fontos a család, csakhog az angyal már nem része a családjának.
Az angyal érzi, hogy nem bírna tovább egy szobában maradni azzal az emberrel akiért egykor bármit megtett volna, így még hozzá vág egy dühös de annál igazabb mondatot majd végleg eltűnik a férfi életéből:
-  Mindent neked adtam!

megjegyzés: Tudom, hogy egy kicsit Slashnek hat az egész, de nem az..
Az egész kis novellát az I Gave You All-ra írtam amit be is linkeltem a post elején, hogy mindenki hallgassa meg miközben olvassa, mert az adja a hangulatot.  És létszi nyomjatok egy szavazatot, hogy nektek, hogy tetszett

For Reissa

Ezt Reissa kérésére írtam. Rövid az a beszélgetés amikor Castiel megtudja, hogy Deant meglátogatta álmában Anna és kérte, hogy találkozzon vele.
 Ez a kis novella felkerült a "Castiel egyperces" menüpontba is.

-        -Azt mondta, hogy te juttattad vissza a mennybe. Igaz ez Cas?- kérdezi felháborodva Dean.
Végül is ez érthető is. Még a vak is látja, hogy táplál némi gyengéd érzelmeket Anna iránt.  Azaz Anna emberi mivolta iránt.  Talán ezért is idéztek ide gy kis hotelbe, hogy kérdőre vonjanak.
- Voltak idők amikor elkövettem pár hibát.- válaszolom neki halkan. Igen beismerem, az hogy Annát átadtam az angyaloknak nagy hiba volt. De akkoriban úgy gondoltam, hogy aki ellenszegült annak büntetés, halál jár.
Ironikus, hogy ha a saját elméletemet követném, nekem is meg kellene halnom.
- Mint például  bebörtönözni Annát, mi?-kérdezi Dean ordítva.  Látszik a szemén, hogy nem csak az bántja, hogy Annát bántották. A lány hatására nyílt meg az öccse előtt, mondott el  neki mindent a pokolról. Dean úgy érzi tartozik Annának.
- Dean, nyugodj meg.- próbálja nyugtatni őt, Sam. Eddig az ágyon ült csendben, de látszólag most elégelte meg a helyzetet.
  Mindig is csodáltam, hogy két ilyen eltérő személyiségű ember, hogy férhet meg egymás mellett.   Dean számára csak két lehetőség van.
A gonosz és a jó.
Aki gonosz azt meg kell ölni, aki jó azt meg kell menteni. Közép út a számára sosem létezett.
Míg Sam hisz abban, hogy nem minden a,z aminek az ember született , hogy magunk változtatjuk az életünket.
Hogy egy gonosz is lehet a jó oldalon. Többek között ezért is vagyok büszke, hogy Samet a barátomnak mondhatom. Én sohasem lennék képes úgy gondolkodni ahogyan ő.
- Hogy, hogy nyugodjak meg?! Te nem emlékszel mit tett értünk Anna?- ordít rá a testvérére Dean.  Sam nyugtatóan a vállára teszi a kezét, és közém és Dean közé áll. 
- Szóval azért keresett meg téged, hogy találkozzatok?- kérdezem Deantől. Az, hogy engem milyen hidegen érint az egész kirohanása, Deant még jobban felidegesíti, de látszik hogy belátja, jobb ha elmond mindent.
- Igen. Én és Sam.- válaszol leverten és a konyhai asztalhoz lép, hogy kibontsa a sörét. 
Sam  is?
Vajon őt miért akarja látni Anna? Hiszen Deannel voltak.. khm.. közelebbi kapcsolatban, Samet jó formán alig ismerte. Az, hogy Sammel is akar találkozni nyugtalanná tesz. Csak egy jó okot tudok mondani amiért Samet akarja  .
- Valami baj van Cas?- kérdezi Sam nyugtalanul. Rögtön észre veszi, hogy valami nem stimmel. El akarom mondani neki, hogy mi a helyzet de aztán úgy döntök, hogy hallgatok róla. Már így is szörnyű lelkiismeret furdalása van, hogy nem hallgatott a bátyjára és megölte Lilithet.
Az hogy megtudja azért akarja megölni az –talán rajtam kívül az egyetlen angyal- akit ismer, hogy Lucifer ne szállhasson belé, rettenetesen össze törné.
- Jobb ha előbb én beszélek vele.- csak ennyit mondok, de a fiúk rá jönnek, hogy nagy baj van.  Ha én beszélek Annával talán kideríthetem, hogy mi is a célja még mielőtt eljut a Winchester fivérekig.
Egy biztos, nem fogom hagyni, hogy megölje Samet!
- Mégis miért? Azt hiszed, hogy ártana nekünk?- kérdezi Sam megrökönyödve.  Csalódottan bólintok. Nem értem miért is gondoltam egy percig is, hogy nem jönnek rá a valódi okára a tervemnek. 
- Szerintem nem szökött meg. Ha ki tudott jutni akkor annak oka volt.- mondom  leverten.
Lehetetlen, hogy meg tudott volna szökni! Ismerem a módszereiket, mert már rajtam is kipróbálták őket. Kegyetlenek és szörnyűek.
Mikor Samre nézek látom a szemében a sajnálatot és az együtt érzést. Gondolom észre vette, hogy nem szívesen emlékezek vissza arra az időkre.
- De mégis mi lehetett az oka?- kérdezi Dean.  Rá nézek, próbálom szavak nélkül elmondani neki, hogy a testvére nagy bajban van.   Dean megérti és lassan, hogy Samnek ne tűnjön fel bólint.
- Sam, szerintem menjünk tovább. Ez a hotel túl kicsi nekem.- ajánlja fel Samnek.  Még egyszer rám néz, némán kéri, hogy tegyek meg mindent, hogy megvédjem Samet. 
Most  rajtam a sor, hogy bólintsak. 
Sam jó ember és  ami a legfontosabb a barátom. Nem fogom hagyni, hogy Anna csak egy újjal is hozzá érjen. Mikor arra gondolok, hogy megölhetik össze rándul a gyomrom.
- Tessék?!- Sam nem érti mi ez az egész, miért lett ilyen hirtelen vége a vitának. Dean békítően vállon veregeti majd elkezd csomagolni.  
- Akkor én most megyek.- mondom, de igazából csak az időt akarom húzni. Ha arra gondolok, hogy meg kell ölnöm az egyik testvéremet, hogy a másikat védjem,  a kezeim reszketni kezdenek, szinte megbénulok.
De meg teszem, mert Sam fontosabb nekem minthogy elveszítsem. Ő és a bátyja tanította meg, hogy a szabad akarat és a szabadság a legfontosabb.
Nem fogom elveszíteni egyiket sem, nem hagyom.
Csak gondolnom kell rá és a késem már ott is van a kezemben. Elképzelem milyen lesz megölni Annát és biztos vagyok benne, hogyha tudnék sírni, most megtenném.
- Vigyázz Cas. Anna veszélyes.- figyelmeztet Sam.  Igazából nem tudja mit kéne mondania nekem, de ez tűnt helyesnek a szemében.
Elmosolyodok, fogalma sincs, hogy Anna mennyire veszélyes.
Mikor Deanre nézek szinte könyörgök, hogy mondjon valamit, hogy állítson meg. De  ő csak biccent és sok siker kíván.
Ők nem fogják fel, hogy milyen kapcsolat áll fenn,  angyal és angyal között. Majdnem olyan erős mint a kettőjük közti kapocs.
És most egy társamat, egy testvéremet kell hogy megöljem.
De a legfurább az, hogy nem érzek bűntudatot. Természetesnek veszem, hogy megölöm. El sem gondolkozok rajta, hogy talán sikerül vér ontás nélkül megúszni ezt az egészet.
Ha arra gondolok, hogy ebben a pár hónapban mennyire fontosak lettek számomra a fiúk, szinte megijedek tőle. Még egyszer utoljára végig nézek rajtuk az agyamba vésem minden egyes porcikájukat, elraktározom magamban.
Hogyha mégis rosszul sülne el a dolog Annával, akkor az arcuk legyen az utolsó dolog amit látok.
Szeretném ha tisztában lennék majd vele, hogy a családomért haltam meg.

 Az igaziért!

6.fejezet Vissza A Múltba

/Sarah szemszöge/

- Szóval mi a terv? – kérdezem, mikor végre le tudok állni a nevetéssel.
Sam és Dean még mindig nevetnek.
- Holnap után indulunk. Még le kell rendeznem valamit.- mondja Dean hirtelen megkomolyodva. Sam is rögtön abba hagyja a nevetést, innen tudom, hogy ő is benne van. Sértetten állok fel a kanapéról.
Már megint csak én vagyok a beavatatlan!
Miért hiszik még mindig azt, hogy gyerek vagyok?
- Rendben, még nekem is el kell intéznem valamit!- vágok vissza nekik, és a konyhába megyek.
Ahogyan végig nézek a kis helyiségen, rá jövök mennyire fog hiányozni ez a ház.
Úgy másfél éve mikor ide költöztünk, nem gondoltam volna, hogy majd sajnálni fogom, mikor el kell mennünk innen.
És most mégis szinte megszakad a szívem, hogy el kell hagynunk.
A konyha kis sem látszik a sok sörös üveg és gyors kaja maradéktól. Igazából sosem használtuk főzésre, csak néha gyűltünk össze itt.
Legtöbbet csak azért jártunk ide, hogy kivegyük a sört a hűtőből, vagy pedig kidobjuk a szemetet. De mégis ehhez a házhoz tartozik ez a kis szoba.
Elmosolyodok mikor arra gondolok, hogy mennyire haragudtam Deanékre mikor bejelentették, hogy le fogunk telepedni, mármint véglegesen. Először el sem akartam hinni, hogy egy ilyen ősrégi házba fogunk költözni, a semmi közepén.
Kansasban.
Amikor meghallottam, hogy a szülőévárusunkban fogunk házat vásárolni, legszívesebben kikapartam volna a bátyáim szemét. Miután anya meghalt megfogadtam, hogy nem teszem be többet erre a környékre a lábamat. De Deanék hajthatatlanok voltak, azt mondták itt keresnének utoljára a démonok, otthon.
Így cirka két hét alatt megvettük, berendeztük a házat. De senki sem tekintett rá úgy mint az otthonára, csak egy helyre ahol alszunk. Eleinte Sam néha elvitt vadászni – így könnyebb volt beilleszkedni- , még ha a rázósabb helyzetekből ki is hagyott, de kezdtek megfogyatkozni ezek az alkalmak. Egyre többet hagytak itthon Cassel.
Bár Castiel a legtöbbször a szobájában volt, lehúzott redőnnyel és zárt ajtókkal, de még így is hallottam ahogyan ordít, ahogyan szenved.
Így mikor egyszer Dean és Sam vadászni volt felmentem hozzá. Éppen kopogni akartam mikor csörömpölést hallottam belülről. Ösztönösen az övembe dugott késhez nyúltam és lenyomtam a kilincset. Mikor beléptem pár pillanatig nem láttam semmit, a szemem nem szokott hozzá a sötétséghez.
- Cas? Jól vagy? –kérdeztem hunyorogva. A szemem kezdte megszokni a sötétséget, így már láttam, hogy mi okozta a zajt. Castiel a szoba egyik sarkában térdelt a kezében egy kést szorongatott, a mellette lévő szekrény felborulhatott mikor bele ütközött, biztos az volt olyan hangos.
Mikor Cas arcára néztem elszörnyedtem a sok fájdalomtól amit láttam rajta. Késztetést éreztem, hogy megöleljem, megnyugtassam nincs semmi baj, de nem mertem közelebb menni. A kés látványa túlságosan megijesztett. Egyre jobban láttam, így már azt is láttam, hogy Cas keze megvan vágva, a csuklójánál.
- Jézusom! Mi történt?- kérdeztem ijedten és Cas felé futottam. Letérdeltem mellé és a kezembe vettem a kezét. Olyan sok vért vesztett, hogy már félig eszméletlen volt. Gyorsan le vettem a kardigánom és a keze köré tekertem.
- Gyere le kell mennünk a földszintre, hogy elálíthassam a vérzést.-nógattam, de nem válaszolt. Látszott, rajta hogy már nem is hall engem. Beláttam, hogy nekem kell le cipelnem így a kezét a tarkomra fektettem és óvatosan felhúztam magammal. Mikor megérezte a közelségem elmosolyodott.
- Sikerült?- kérdezte suttogva. Az arca olyan közel volt, hogy éreztem a mentolos leheletét. Próbáltam felállni vele együtt, de túl nehéz volt.
- Cas, fel tudsz állni? Én nem bírlak felhúzni!- kérleltem kétségbe esve. De Cas nem adta jelét, hogy meghallotta volna a kérdésemet. Mikor végre sikerült felhúzódzkodnom Cassel együtt, láttam csak mennyi vér van a padlón.
Nem is tudtam, hogy egy emberben ennyi vér van!
- Hiányoztatok, testvéreim!- suttogta Cas, miközben próbáltam ki kormányozni magunkat a szobából, de a félhomálytól nem láttam rendesen.
A sok vér veszteségtől már biztosan hallucinált.
Mikor végre sikerült kitalálnom a szobából rögtön a lépcső felé vettem az utat. Már a lépcső felénél tartottunk mikor Castiel hirtelen elbotlott,- valószínűleg a saját lábában-.
Elvesztettem az egyensúlyom és elestem, Cast is magammal rántva. Végig szánkáztunk a lépcsőn és végül a padlón kötöttünk ki.
A fájdalom amit éreznem kellett volna, szinte el sem hatolt a tudatomig, túlságosan aggódtam Castiel miatt. Gyorsan leellenőriztem, hogy nem tört-e el valamim és mikor láttam, hogy nem, óvatosan feltápászkodtam. Cas pár méterrel mellettem feküdt, eszméletlenül.
Négykézláb kúsztam mellé, mert bár eltörni semmim sem tört el, de a jobb lábamat elég erősen felhorzsoltam.
- Cas!- kiáltottam rá, és rögtön a pulzusát kerestem. A nyakánál nem éreztem semmit, így megfogtam a csuklóját, de ott sem tudtam ki tapintani.
A gyomorom görcsbe rándult, a pánik gyorsan kúszott fel a torkomon. Próbáltam megakadályozni, hogy az összes porcikámat elöntse, mert tudtam akkor, nem tudnék segíteni Castielen. Gyorsan felültettem és valahogy a kanapé felé húztam.
Amint biztosra vettem, hogy nem fog eldőlni a konyhába szaladtam, hogy hozzak valamit amivel el fogom tudni állítani a vérzést.
Felkaptam egy rongyot és némi kötszert majd rohantam is vissza Cashez.
Már teljesen teljesen sápadt volt, valahol belül már tudtam, hogy elkéstem, de még nem voltam képes elfogadni.
Így letérdeltem mellé, és az – akkor már teljesen véres- pulcsimat levettem a csuklójáról. Gyorsan bekötöztem és rá erősítettem a rongyot a kezére. Mikor végeztem az arcára pillantottam.
Nem tudtam elképzelni miért csinálta!
Vártam pár percet , de az arca még mindig hófehér volt és még mindig nem tudtam kitapintani a pulzusát.
Most már nem voltam olyan erős, hogy féken tudjam tartani a pánikot, így engedtem hagy töltse meg testem összes részét. A könnyek olyan gyorsan, természetesen törtek fel, hogy szinte meg sem lepődtem rajtuk. Nem éreztem semmit csak csalódottságot.
Miért nem szólt, hogy nincs jól?
Bár szavak nélkül is hallottuk. Hallottuk, láttuk mennyire szenved attól, hogy ember. De nem csináltunk semmit. Mert inkább homokba dugtuk a fejünket, mint hogy segítettünk volna!
- Nem, nem , nem , nem.- hajtogattam magamban, nem akartam elfogadni, hogy meghalt. A könnyektől már alig láttam, de nem éreztem elég erőt ahhoz, hogy kitöröljem őket a szememből. Megtörten huppantam le mellé a földre. A fejemet a vállára hajtottam és várom, hogy az ölébe vegyen, hogy megnyugtasson, csak viccelt!
De nem történt semmi ilyesmi. A kezeimet ügyetlenül az arcára tettem. Két oldalról fogtam közre az arcát és felhúztam magamat melléje. A bőre jéghideg és merev volt. Mégis úgy éreztem, hogy sohasem érintettem ilyen sima, meleg felületet az előtt. A szeme kiüresedve csillogott a semmibe, már nem volt benne semmilyen élet. Azt kívántam, bár vissza hozhatnám, bár történne valamilyen csoda, hogy újra élhessen.
- Nahát, ez gyors volt!- hangzik fel egy idegen hang mögöttem. Ijedten fordulok meg, automatikusan Cas elé vetem magam.
A testemmel védelmezem.
Egy szőke hajú kék szemű lány állt előttem. Nem lehetett idősebb Castielnél, de a szeme akár ez öreg emberé is lehetett volna. Az arca tökéletes volt, mintha valamelyik divat magazinból lépett volna elő.
- Te meg ki vagy?- kérdeztem, a hangom megbicsaklott amikor arra gondoltam, Castiel már nem láthatja a lány arcát.
- Pippa.- mondta a lány selymes hangon. „Pippa” ejtettem ki magamban a nevét, de nem rémlik, hogy valaha is találkoztam volna vele, bármelyik démon könyvben.
-Cas, Cas, Cas, tudtam, hogy nem bírja sokáig. – nevetett fel a lány és megkerülve letérdelt Cas mellé.
- Kérlek, segíts rajta!- könyörögtem, nem érdekel, hogy gonosz-e vagy sem, csak az, hogy Cas megint jól legyen. A lány elmosolyodott és Cas homlokára tette a kezét majd rögtön el is vette onnan.
- Ah! a baj az, hogy Castiel a gyengém.- mondta Pippa majd azonnal el is tűnt. A meglepetéstől megmozdulni sem tudtam. Az egész olyan hihetetlen és gyors volt, hogy nem voltam biztos benne, hogy tényleg megtörtént és nem csak én képzeltem oda.
Rögtön Cas mellé ugrottam, de nem láttam hogy változott volna valamit.
Még mindig élettelenül vérző kézzel feküdt a földön. Hüppögve mellé ültem és átöleltem. Már teljesen biztos voltam benne, hogy Pippát csak oda képzeltem.
A teste mozdulatlan volt, de én rázkódtam a zokogástól. Nem is tudtam, hogy ennyire sokat jelent nekem, hogy ennyire szeretem. Az arcomat a vállába fúrtam, beszívtam az édes szinte már bódító illatát és elmerültem a gyönyörű emlékekben.
Nem tudom meddig ültem mellette, nem is érdekelt. Az idő már nem számít ha nincs miért számolnod hány óra.
A kezembe vettem a kezét, azt képzeltem, hogy megszorítja a kezemet.
- Ó, Cas!- sírtam fel megint.
- Sarah!- azt képzeltem, hogy Cas szólalt meg.
De ez képtelenség. Biztos csak az elkeseredettségtől képzelek dolgokat.
Csakhogy, mikor felnéztem az arcára, láttam, hogy a szája tényleg mozog, és már nem olyan sápadt. Az öröm olyan gyorsan lángolt fel a testemben, hogy időm sem volt eltemetni a gyászt.
Azonnal a kezembe vettem az arcát. Nem tudtam elhinni, hogy ez megtörténik!
- Istenem, Cas mennyire örülök, hogy hallak.- ujjongtam és gyorsan felálltam, majd őt is felsegítettem. Mikor a csuklójára néztem , az már nem vérzett de még csak egy seb sem volt rajta. A kanapéra ültettem és hoztam neki egy kis vizet a konyhából.
- Láttam őket Sarah! A testvéreimet!- mondta nekem mosolyogva. Normális esetben megijedtem volna, de most nem érdekelt semmi, csak az, hogy újra láthatom ahogyan beszél. A szememmel faltam minden egyes mozzanatát, elraktároztam az agyamban.
- Miért Cas?- kérdeztem tőle, mert nem értem miért döntött úgy, hogy itt hagy.
- Neked milyen érzés lenne, ha soha többet nem láthatnád a családodat? Ha többet nem beszélhetnél Deannel vagy Sammel?- kérdezte szomorúan. Összerezzentem mikor arra gondoltam, hogy elveszíthetem a testvéreimet.
- Csak kérlek ne csinálj többet ilyet! Ne tedd ezt velem!!- kértem, és megsimítottam az arccsontját. Elmosolyodott és mikor a szájához ért a kezem, megcsókolta azt. Megborzongtam az érintésétől, de élveztem. Mikor rám nézett már mosolygott, de láttam az arcán, hogy még mindig szenved.
- Sajnálom.- kért bocsánatot. Látszott rajta,hogy azt hiszi, most mérges vagyok rá. Már a gondolatra is nevetni támadt kedvem.
Mégis,hogy tudnék haragudni rá?!

- Hé, Sarah!- rángat vissza Sam hangja a jelenbe. Megrázom a fejem, hogy az kitisztuljon. Sam a hátam mögött áll, bizonyára arra vár, hogy elálljak az útból.
- Ja igen, bocs.- kérek gyorsan bocsánatot és félre állok.
- Jól vagy?- kérdezi Sam és az arcomra mutat. Csak most veszem észre, hogy könnyezek. Gyorsan letörlöm őket és Samre vigyorgok. Próbálok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
- Persze, csak bele ment valami a szemembe.- nyugtatom meg. De igazából még mindig ki vagyok akadva az emlék képtől.
Sam a hűtőhöz lép, és kivesz egy újabb sört majd felém nyújtja.
- Bocs, de tudtam, hogy Dean nem engedte volna.- kacsint rám.
Elmosolyodok és elveszem. Sam mindig is értett az ilyen lázadásokhoz.

/Castiel szemszöge/

Mikor a nappaliba érek már csak Dean van a szobában.
- Cas, azt hittem alszol egyet!- szól rám Dean. Hallom a hangjában a fenyegetést de nem veszem komolyan.
- Igen én is azt hittem.- felelem fáradtan, Először be akarom avatni a Jeremiellel való találkozásom részleteibe, de aztán úgy döntök, hogy inkább hallgatok róla.
- Dean, ugye te sem gondolod komolyan, hogy ez az egész jó ötlet? Hogy itt hagytok mindent csak azért mert én.. én lázadozok?! – kérdezem felháborodást színlelve. Igazából sokkal többről van szó mint egy kis lázadozásról, de ezt jobb ha ő nem tudja. Dean rám néz és én látom a szemén mennyire elítél azért amit az előbb mondtam.
- Figyelj Cas. Az,hogy mi van a családod és közted nekem elég zavaros és fura. De azt tudom, hogy ha itt akarsz maradni az nem csak azért van mert most vagy a „lázadozós korszakodban”! Szóval ezt a beszélgetést még az elején le is zárhatnánk.- mondja keményen. Elmosolyodok.
Csak Dean képes ennyire természetesnek venni egy ilyen abszurd helyzetet.
Egy bukott angyal aki nem akar újra angyal lenni. Az elmúlt hat órában sokszor tettem fel magamnak a kérdést, mi az igaz oka hogy még mindig ember vagyok?
De még mindig nem tudok rá válaszolni. Már automatikusan mondogatja az agyam, a család az oka. Csakhogy én nem tudom tényleg ez az igazi oka-e.
Leülök Dean mellé a kanapéra és elveszek az asztalról egy sport újságot. Mikor végig futom a vezércikket jövök csak rá mennyire nem tudok semmit a földi sportokról. És mivel nem hiszem, hogy az elkövetkező pár órában még választ kapnék akár magamtól, akár bárki mástól a Nagy Kérdésre, megkérdezem Deantől mi is a lényege a baseballnak. Dean értetlenül néz lám, aztán belátja, hogy én nem szívatom, és tényleg nincs semmi fogalmam a baseballról. Leteszi a térképet ami éppen a kezében van, kezébe fogja a sörös üvegét és hátra dől, majd elkezdi részletesen mesélni a baseball mennyire csodálatos sport is.
Tudom sokáig fogunk még itt ülni, én is kényelembe helyezem magamat