6.fejezet Vissza A Múltba

/Sarah szemszöge/

- Szóval mi a terv? – kérdezem, mikor végre le tudok állni a nevetéssel.
Sam és Dean még mindig nevetnek.
- Holnap után indulunk. Még le kell rendeznem valamit.- mondja Dean hirtelen megkomolyodva. Sam is rögtön abba hagyja a nevetést, innen tudom, hogy ő is benne van. Sértetten állok fel a kanapéról.
Már megint csak én vagyok a beavatatlan!
Miért hiszik még mindig azt, hogy gyerek vagyok?
- Rendben, még nekem is el kell intéznem valamit!- vágok vissza nekik, és a konyhába megyek.
Ahogyan végig nézek a kis helyiségen, rá jövök mennyire fog hiányozni ez a ház.
Úgy másfél éve mikor ide költöztünk, nem gondoltam volna, hogy majd sajnálni fogom, mikor el kell mennünk innen.
És most mégis szinte megszakad a szívem, hogy el kell hagynunk.
A konyha kis sem látszik a sok sörös üveg és gyors kaja maradéktól. Igazából sosem használtuk főzésre, csak néha gyűltünk össze itt.
Legtöbbet csak azért jártunk ide, hogy kivegyük a sört a hűtőből, vagy pedig kidobjuk a szemetet. De mégis ehhez a házhoz tartozik ez a kis szoba.
Elmosolyodok mikor arra gondolok, hogy mennyire haragudtam Deanékre mikor bejelentették, hogy le fogunk telepedni, mármint véglegesen. Először el sem akartam hinni, hogy egy ilyen ősrégi házba fogunk költözni, a semmi közepén.
Kansasban.
Amikor meghallottam, hogy a szülőévárusunkban fogunk házat vásárolni, legszívesebben kikapartam volna a bátyáim szemét. Miután anya meghalt megfogadtam, hogy nem teszem be többet erre a környékre a lábamat. De Deanék hajthatatlanok voltak, azt mondták itt keresnének utoljára a démonok, otthon.
Így cirka két hét alatt megvettük, berendeztük a házat. De senki sem tekintett rá úgy mint az otthonára, csak egy helyre ahol alszunk. Eleinte Sam néha elvitt vadászni – így könnyebb volt beilleszkedni- , még ha a rázósabb helyzetekből ki is hagyott, de kezdtek megfogyatkozni ezek az alkalmak. Egyre többet hagytak itthon Cassel.
Bár Castiel a legtöbbször a szobájában volt, lehúzott redőnnyel és zárt ajtókkal, de még így is hallottam ahogyan ordít, ahogyan szenved.
Így mikor egyszer Dean és Sam vadászni volt felmentem hozzá. Éppen kopogni akartam mikor csörömpölést hallottam belülről. Ösztönösen az övembe dugott késhez nyúltam és lenyomtam a kilincset. Mikor beléptem pár pillanatig nem láttam semmit, a szemem nem szokott hozzá a sötétséghez.
- Cas? Jól vagy? –kérdeztem hunyorogva. A szemem kezdte megszokni a sötétséget, így már láttam, hogy mi okozta a zajt. Castiel a szoba egyik sarkában térdelt a kezében egy kést szorongatott, a mellette lévő szekrény felborulhatott mikor bele ütközött, biztos az volt olyan hangos.
Mikor Cas arcára néztem elszörnyedtem a sok fájdalomtól amit láttam rajta. Késztetést éreztem, hogy megöleljem, megnyugtassam nincs semmi baj, de nem mertem közelebb menni. A kés látványa túlságosan megijesztett. Egyre jobban láttam, így már azt is láttam, hogy Cas keze megvan vágva, a csuklójánál.
- Jézusom! Mi történt?- kérdeztem ijedten és Cas felé futottam. Letérdeltem mellé és a kezembe vettem a kezét. Olyan sok vért vesztett, hogy már félig eszméletlen volt. Gyorsan le vettem a kardigánom és a keze köré tekertem.
- Gyere le kell mennünk a földszintre, hogy elálíthassam a vérzést.-nógattam, de nem válaszolt. Látszott, rajta hogy már nem is hall engem. Beláttam, hogy nekem kell le cipelnem így a kezét a tarkomra fektettem és óvatosan felhúztam magammal. Mikor megérezte a közelségem elmosolyodott.
- Sikerült?- kérdezte suttogva. Az arca olyan közel volt, hogy éreztem a mentolos leheletét. Próbáltam felállni vele együtt, de túl nehéz volt.
- Cas, fel tudsz állni? Én nem bírlak felhúzni!- kérleltem kétségbe esve. De Cas nem adta jelét, hogy meghallotta volna a kérdésemet. Mikor végre sikerült felhúzódzkodnom Cassel együtt, láttam csak mennyi vér van a padlón.
Nem is tudtam, hogy egy emberben ennyi vér van!
- Hiányoztatok, testvéreim!- suttogta Cas, miközben próbáltam ki kormányozni magunkat a szobából, de a félhomálytól nem láttam rendesen.
A sok vér veszteségtől már biztosan hallucinált.
Mikor végre sikerült kitalálnom a szobából rögtön a lépcső felé vettem az utat. Már a lépcső felénél tartottunk mikor Castiel hirtelen elbotlott,- valószínűleg a saját lábában-.
Elvesztettem az egyensúlyom és elestem, Cast is magammal rántva. Végig szánkáztunk a lépcsőn és végül a padlón kötöttünk ki.
A fájdalom amit éreznem kellett volna, szinte el sem hatolt a tudatomig, túlságosan aggódtam Castiel miatt. Gyorsan leellenőriztem, hogy nem tört-e el valamim és mikor láttam, hogy nem, óvatosan feltápászkodtam. Cas pár méterrel mellettem feküdt, eszméletlenül.
Négykézláb kúsztam mellé, mert bár eltörni semmim sem tört el, de a jobb lábamat elég erősen felhorzsoltam.
- Cas!- kiáltottam rá, és rögtön a pulzusát kerestem. A nyakánál nem éreztem semmit, így megfogtam a csuklóját, de ott sem tudtam ki tapintani.
A gyomorom görcsbe rándult, a pánik gyorsan kúszott fel a torkomon. Próbáltam megakadályozni, hogy az összes porcikámat elöntse, mert tudtam akkor, nem tudnék segíteni Castielen. Gyorsan felültettem és valahogy a kanapé felé húztam.
Amint biztosra vettem, hogy nem fog eldőlni a konyhába szaladtam, hogy hozzak valamit amivel el fogom tudni állítani a vérzést.
Felkaptam egy rongyot és némi kötszert majd rohantam is vissza Cashez.
Már teljesen teljesen sápadt volt, valahol belül már tudtam, hogy elkéstem, de még nem voltam képes elfogadni.
Így letérdeltem mellé, és az – akkor már teljesen véres- pulcsimat levettem a csuklójáról. Gyorsan bekötöztem és rá erősítettem a rongyot a kezére. Mikor végeztem az arcára pillantottam.
Nem tudtam elképzelni miért csinálta!
Vártam pár percet , de az arca még mindig hófehér volt és még mindig nem tudtam kitapintani a pulzusát.
Most már nem voltam olyan erős, hogy féken tudjam tartani a pánikot, így engedtem hagy töltse meg testem összes részét. A könnyek olyan gyorsan, természetesen törtek fel, hogy szinte meg sem lepődtem rajtuk. Nem éreztem semmit csak csalódottságot.
Miért nem szólt, hogy nincs jól?
Bár szavak nélkül is hallottuk. Hallottuk, láttuk mennyire szenved attól, hogy ember. De nem csináltunk semmit. Mert inkább homokba dugtuk a fejünket, mint hogy segítettünk volna!
- Nem, nem , nem , nem.- hajtogattam magamban, nem akartam elfogadni, hogy meghalt. A könnyektől már alig láttam, de nem éreztem elég erőt ahhoz, hogy kitöröljem őket a szememből. Megtörten huppantam le mellé a földre. A fejemet a vállára hajtottam és várom, hogy az ölébe vegyen, hogy megnyugtasson, csak viccelt!
De nem történt semmi ilyesmi. A kezeimet ügyetlenül az arcára tettem. Két oldalról fogtam közre az arcát és felhúztam magamat melléje. A bőre jéghideg és merev volt. Mégis úgy éreztem, hogy sohasem érintettem ilyen sima, meleg felületet az előtt. A szeme kiüresedve csillogott a semmibe, már nem volt benne semmilyen élet. Azt kívántam, bár vissza hozhatnám, bár történne valamilyen csoda, hogy újra élhessen.
- Nahát, ez gyors volt!- hangzik fel egy idegen hang mögöttem. Ijedten fordulok meg, automatikusan Cas elé vetem magam.
A testemmel védelmezem.
Egy szőke hajú kék szemű lány állt előttem. Nem lehetett idősebb Castielnél, de a szeme akár ez öreg emberé is lehetett volna. Az arca tökéletes volt, mintha valamelyik divat magazinból lépett volna elő.
- Te meg ki vagy?- kérdeztem, a hangom megbicsaklott amikor arra gondoltam, Castiel már nem láthatja a lány arcát.
- Pippa.- mondta a lány selymes hangon. „Pippa” ejtettem ki magamban a nevét, de nem rémlik, hogy valaha is találkoztam volna vele, bármelyik démon könyvben.
-Cas, Cas, Cas, tudtam, hogy nem bírja sokáig. – nevetett fel a lány és megkerülve letérdelt Cas mellé.
- Kérlek, segíts rajta!- könyörögtem, nem érdekel, hogy gonosz-e vagy sem, csak az, hogy Cas megint jól legyen. A lány elmosolyodott és Cas homlokára tette a kezét majd rögtön el is vette onnan.
- Ah! a baj az, hogy Castiel a gyengém.- mondta Pippa majd azonnal el is tűnt. A meglepetéstől megmozdulni sem tudtam. Az egész olyan hihetetlen és gyors volt, hogy nem voltam biztos benne, hogy tényleg megtörtént és nem csak én képzeltem oda.
Rögtön Cas mellé ugrottam, de nem láttam hogy változott volna valamit.
Még mindig élettelenül vérző kézzel feküdt a földön. Hüppögve mellé ültem és átöleltem. Már teljesen biztos voltam benne, hogy Pippát csak oda képzeltem.
A teste mozdulatlan volt, de én rázkódtam a zokogástól. Nem is tudtam, hogy ennyire sokat jelent nekem, hogy ennyire szeretem. Az arcomat a vállába fúrtam, beszívtam az édes szinte már bódító illatát és elmerültem a gyönyörű emlékekben.
Nem tudom meddig ültem mellette, nem is érdekelt. Az idő már nem számít ha nincs miért számolnod hány óra.
A kezembe vettem a kezét, azt képzeltem, hogy megszorítja a kezemet.
- Ó, Cas!- sírtam fel megint.
- Sarah!- azt képzeltem, hogy Cas szólalt meg.
De ez képtelenség. Biztos csak az elkeseredettségtől képzelek dolgokat.
Csakhogy, mikor felnéztem az arcára, láttam, hogy a szája tényleg mozog, és már nem olyan sápadt. Az öröm olyan gyorsan lángolt fel a testemben, hogy időm sem volt eltemetni a gyászt.
Azonnal a kezembe vettem az arcát. Nem tudtam elhinni, hogy ez megtörténik!
- Istenem, Cas mennyire örülök, hogy hallak.- ujjongtam és gyorsan felálltam, majd őt is felsegítettem. Mikor a csuklójára néztem , az már nem vérzett de még csak egy seb sem volt rajta. A kanapéra ültettem és hoztam neki egy kis vizet a konyhából.
- Láttam őket Sarah! A testvéreimet!- mondta nekem mosolyogva. Normális esetben megijedtem volna, de most nem érdekelt semmi, csak az, hogy újra láthatom ahogyan beszél. A szememmel faltam minden egyes mozzanatát, elraktároztam az agyamban.
- Miért Cas?- kérdeztem tőle, mert nem értem miért döntött úgy, hogy itt hagy.
- Neked milyen érzés lenne, ha soha többet nem láthatnád a családodat? Ha többet nem beszélhetnél Deannel vagy Sammel?- kérdezte szomorúan. Összerezzentem mikor arra gondoltam, hogy elveszíthetem a testvéreimet.
- Csak kérlek ne csinálj többet ilyet! Ne tedd ezt velem!!- kértem, és megsimítottam az arccsontját. Elmosolyodott és mikor a szájához ért a kezem, megcsókolta azt. Megborzongtam az érintésétől, de élveztem. Mikor rám nézett már mosolygott, de láttam az arcán, hogy még mindig szenved.
- Sajnálom.- kért bocsánatot. Látszott rajta,hogy azt hiszi, most mérges vagyok rá. Már a gondolatra is nevetni támadt kedvem.
Mégis,hogy tudnék haragudni rá?!

- Hé, Sarah!- rángat vissza Sam hangja a jelenbe. Megrázom a fejem, hogy az kitisztuljon. Sam a hátam mögött áll, bizonyára arra vár, hogy elálljak az útból.
- Ja igen, bocs.- kérek gyorsan bocsánatot és félre állok.
- Jól vagy?- kérdezi Sam és az arcomra mutat. Csak most veszem észre, hogy könnyezek. Gyorsan letörlöm őket és Samre vigyorgok. Próbálok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
- Persze, csak bele ment valami a szemembe.- nyugtatom meg. De igazából még mindig ki vagyok akadva az emlék képtől.
Sam a hűtőhöz lép, és kivesz egy újabb sört majd felém nyújtja.
- Bocs, de tudtam, hogy Dean nem engedte volna.- kacsint rám.
Elmosolyodok és elveszem. Sam mindig is értett az ilyen lázadásokhoz.

/Castiel szemszöge/

Mikor a nappaliba érek már csak Dean van a szobában.
- Cas, azt hittem alszol egyet!- szól rám Dean. Hallom a hangjában a fenyegetést de nem veszem komolyan.
- Igen én is azt hittem.- felelem fáradtan, Először be akarom avatni a Jeremiellel való találkozásom részleteibe, de aztán úgy döntök, hogy inkább hallgatok róla.
- Dean, ugye te sem gondolod komolyan, hogy ez az egész jó ötlet? Hogy itt hagytok mindent csak azért mert én.. én lázadozok?! – kérdezem felháborodást színlelve. Igazából sokkal többről van szó mint egy kis lázadozásról, de ezt jobb ha ő nem tudja. Dean rám néz és én látom a szemén mennyire elítél azért amit az előbb mondtam.
- Figyelj Cas. Az,hogy mi van a családod és közted nekem elég zavaros és fura. De azt tudom, hogy ha itt akarsz maradni az nem csak azért van mert most vagy a „lázadozós korszakodban”! Szóval ezt a beszélgetést még az elején le is zárhatnánk.- mondja keményen. Elmosolyodok.
Csak Dean képes ennyire természetesnek venni egy ilyen abszurd helyzetet.
Egy bukott angyal aki nem akar újra angyal lenni. Az elmúlt hat órában sokszor tettem fel magamnak a kérdést, mi az igaz oka hogy még mindig ember vagyok?
De még mindig nem tudok rá válaszolni. Már automatikusan mondogatja az agyam, a család az oka. Csakhogy én nem tudom tényleg ez az igazi oka-e.
Leülök Dean mellé a kanapéra és elveszek az asztalról egy sport újságot. Mikor végig futom a vezércikket jövök csak rá mennyire nem tudok semmit a földi sportokról. És mivel nem hiszem, hogy az elkövetkező pár órában még választ kapnék akár magamtól, akár bárki mástól a Nagy Kérdésre, megkérdezem Deantől mi is a lényege a baseballnak. Dean értetlenül néz lám, aztán belátja, hogy én nem szívatom, és tényleg nincs semmi fogalmam a baseballról. Leteszi a térképet ami éppen a kezében van, kezébe fogja a sörös üvegét és hátra dől, majd elkezdi részletesen mesélni a baseball mennyire csodálatos sport is.
Tudom sokáig fogunk még itt ülni, én is kényelembe helyezem magamat