Mikor romlott el?

Oké, szóval úgy gondoltam kijavítom az összes rövid kis novellát, és újra felteszem őket. 

Ez a legrégibb, szóval ezzel kezdem. 

Nem tudom mennyivel lett jobb,  próbáltam nem nagyon belemenni,

 hogy tükrözze azt az érzést ami akkor volt bennem mikor írtam. 

Lehet, hogy egy kicsit túl érzelgős, talán nem túl profi, de nekem nagyon tetszik. 

A 6.20 után játszódik, de a 6.21 előtt. 

Dean Bobby pincéjében áll, összetörten. Szájához emeli a whiskys üveget, de hamarosan rá jön, hogy az nem segít semmit. Az érzelmei ebben az esetben nem tűnnek el. Nem zárhatja be őket, hogy soha többet ne kelljen éreznie.

Egyszerűen nem teheti. Mert ez a hihetetlenül erős, mindent átszakító fájdalom emlékezteti őt arra, hogy egyszer még képes volt szeretni.
Egyszer, boldog volt.
Csakhogy a fájdalom mindent felemészt amivel találkozik.
Mindent elsöpör, magába szippant. Nem tűnik el a szeretet, a düh, a szomorúság, csupán átalakul.  Mert minden érzelmet megfertőz és végül leterít.
 Dean azt hitte, hogy az fáj a legjobban amikor fizikailag bántalmazzák. A sebek amiket a bőrén ejtenek, a sebek amik a húsáig érnek, néha még lejjebb. Azt hitte, hogy annál a fájdalomnál nincs rosszabb.
De tévedett.
Azok a sebek idővel begyógyulnak, idővel már csak a heg fogja emlékeztetni, hogy egyáltalán ott voltak. 
Csakhogy ezek a sebek amiket most szerzett sohasem fognak begyógyulni.  Ezek nem véreznek, nem gennyesednek. Ezek a sebek nem látszanak, csak ha valaki bele néz Dean szemébe. Mert akkor láthatja őket, láthatja mindegyik.
- Dean - hangzik fel egy érdes hang Dean háta mögött.
Az említett férfi össze rezzen, valami eltörik benne.  A hang felszakítja a sebeket és ami rosszabb, emlékeket ad Deannek.
Szép, boldog, könny fakasztó emlékeket. Olyanokat amiktől ha lehetne ordítva menekülne. Olyanokat amik mind arra emlékeztetik, milyen gondatlan, tudatlan élete volt az elmúlt egy évben. Mégis ha most választhatna örömmel menne vissza akármelyik napba, csakhogy átélhesse azt a megnyugvást ami akkor fogta el, mikor az angyalra nézett.
Lassan fordul meg, erőt gyűjt. Tudja, hogy szembe kell néznie azzal az emberrel akit most a legkevésbé akar látni.  Aki ha eszébe jut legszívesebben addig verné a falba a fejét amíg már nem érez semmit.  
- Castiel!
 Dean nem köszönti az angyalt, csak tudomásul veszi hogy itt van. Megbizonyosodik róla, hogy nem a képzelete játszik vele.
- Miért vagy itt?- kérdezi Dean Castieltől kemény, rekedt hangon. Próbál keménynek mutatkozni az angyal előtt, hogy legalább a maradék büszkesége meg maradjon.
- Azért, hogy elmagyarázzam miért történik mind ez - Castiel esdeklő hangja jobban fáj  neki, mintha fejbe verték volna.
- Hidd el értem én.. Raphaelt le kell győznöd, mindenáron. Igaz?- kérdezi Dean még mindig ugyanolyan kemény hangon mint az előbb.
A férfi arcán egy naív mosoly jelenik meg.  Látszik, hogy örül, valaki végre megérti. A szeme ragyog, az arca alig észrevehetően kipirosodik . Azt hiszi, hogy megint olyan mint régen. Hogy megint egy család lehetnek. 
- Cas, kérlek csak öld meg Crowleyt, hagyj fel a Purgatórium keresésével. Együtt megtaláljuk a módját, hogy legyőzzük Raphaelt!- kéri Dean, Castielt.  A férfit hirtelen valamilyen rég eltemetett, halvány remény szállja meg. Az emlékek amik az angyalhoz kötik olyan édesek, szépek számára, hogy ebben a pillanatban bármit megtenne, hogy megint mellette tudhassa Castielt. 
- Tehát sosem hittél bennem? Hogy a tervem sikerülhet?! - az angyal hangjában a csalódottság keveredik a dühvel.
 Ebben a pillanatban két dolog is történik egyszerre. Dean rá jön, hogy Castiel nem fogja feladni a tervét, bármi áron is de véghez viszi, és Castiel felismeri, hogy Dean soha nem is  hitt benne.
- Most jobb ha elmész. Elegem van már a látogatásaidból - látja, hogy az angyalt mélyen megbántották a szavai.  A tartása is megváltozik.
Beesettebb lesz, kétségbe esettebb.
Valószínüleg most jött rá arra  amit már Dean az a bizonyos este óta tud. Többé nem lesznek ott egymásnak.
-  De hiszen ez.. Én csak jót.... Soha nem.. Mégis, hogy?.. Nem.. NEM!!- ordít az angyal. A szemei könnybe lábadnak.
Nem tudja elfogadni az egyszerű, alapvető tényt.

Castiel minden porcikája, minden csontja, sejte tiltakozik az ellen amit már rég el kellett volna fogadnia.
A teste már tudja azt amit még az angyal nem.
Nem lenne képes elviselni azt, ha elveszítené a testvérpárt!
Az első könnycsepp kibuggyan Cas szeméből és végig gurul az arcán. Olyan érzés ez az angyalnak mintha késsel cirógatnák az arcát.
Hátrébb lép pár lépést és megrázza a fejét.
- Nem érted? Én miattatok tettem ezt. Azért, hogy megvédjelek titeket!
 Mindent feladott a fivérekért, Deanért.
Mindent!
- Végeztünk - A szavak úgy hasítják fel Dean  torkát mikor kimondja őket, mintha egy fűrészt nyelt volna  le. Amikor kiejti őket olyan érzése támad mintha valamit elveszített volna. Valamit ami igazán fontos volt neki.  Valamit amiért egyszer képes lett volna meghalni. 
 Az emlékek olyan gyorsan özönlik el, hogy ideje sem marad ellenkezni.  Minden egyes képpel több fájdalom tölti el a testét.
Képtelen sírni, úgy érzi ez túl szomorú, túl tiszta ahhoz, hogy bemocskolja könnyekkel.  Mikor az angyalra néz  látja, hogy az arca nedves a szemei vörösek.  Most döbben rá, hogy még sohasem látta sírni. Még akkor sem ejtett egy könnye, mikor az apja ugyanúgy elhagyta, mint őt sokévvel ezelőtt a saját apja.
De ezek nem a szomorúság könnyei.
Már nem a csalódottság, a fájdalom  látszik az arcán.
A düh az ami az angyal egész valójából árad!

Castiel nem  Deanre dühös, nem Rafaelre, sem Crowleyre.
Az angyal magára dühös.
Nem érti, hogy lehetett olyan idióta, hogy közel engedett magához valakit. Hogy megengedte magának, hogy szeressen, érezzen.
Nem szabadott volna, tudhatta volna, hogy ez lesz a vége. Ő már Annának is megomndta, hogy ha beengedik az érzéseket annak csak rossz lehet a vége. És most ő is beleesett ugyanabba a hibába amit Anna követett el sok évvel ezelőtt.
Tudhatta volna, hogy el fogják árulni. De nem Dean a hibás.
Ő csak egy ember.
Castiel az aki hitt neki mikor azt mondta, hogy a család a legfontosabb és, hogy azért bármit meg kell tenni. 
Most, hogy Castiel a családját védi, most hátba támadja őt?!
Hiszen Castiel, csak őket védte, csak azt akarta, hogy ők biztonságban legyenek..
De látszólag, Deannek tényleg fontos a család, csakhog az angyal már nem része a családjának.
Az angyal érzi, hogy nem bírna tovább egy szobában maradni azzal az emberrel akiért egykor bármit megtett volna, így még hozzá vág egy dühös de annál igazabb mondatot majd végleg eltűnik a férfi életéből:
-  Mindent neked adtam!

megjegyzés: Tudom, hogy egy kicsit Slashnek hat az egész, de nem az..
Az egész kis novellát az I Gave You All-ra írtam amit be is linkeltem a post elején, hogy mindenki hallgassa meg miközben olvassa, mert az adja a hangulatot.  És létszi nyomjatok egy szavazatot, hogy nektek, hogy tetszett