Bekell valljam ez a rövid kis novella a Three's a Crowd cimű fic felé kacsingat. Pholelove mutatta nekem, és beleszerettem, egész egyszerűen. Néhol hasonlít rá, bár közel sem olyan jó :( Mindegy. Durva nyelvezetű, néhol. Remélem mindenkinek elnyeri tetszését, bár egész rendkívüli a stílusa miatt ;) má mint nekem.
Mérgesen meredek Dean-re. Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy így beszélt Cas-el. Az én Castielem-el.
- Most meg mi van? Megölsz, mert rosszat mondtam egyetlenedre? – kérdezi éllel a hangjában.
Pár másodpercig komolyan eljátszok a gondolattal.
Nem szólalok meg, csak tüntetően másfelé fordulok. Tudom, hogy úgy sem bírja sokáig, hozzám fog szólni, de addig is jól esik, hogy éreztethetem vele: rosszat tett.
- Meg? – szólongat.
Magamban elvigyorodok, és szép lassan, kimérten felé emelem fejem.
- Ide tudnád hívni, hogy bocsánatot kérhessek tőle? – hangja megtört, és le igázottan cseng.
Sose gondoltam volna, hogy a mindig erős, és kemény Dean Winchester egyszer még képes lesz önszántából bocsánatot kérni. De még is elértük ezt a változást. Viszont nem csak ebben változott meg: már velem is szövetkezik, sőt, szinte már a barátjának tart. Bár nem akarok semmit sem elkiabálni. Azt hiszem, ilyenkor mondják azt az emberek, hogy: lekopogom.
- Nem egy báb, akit úgy rángatok, ahogy akarok!- tettetek felháborodást. Szívem mélyén meg kell jegyeznem, hogy szeretném, ha bábuként ugrana hozzám, minden alkalommal, amikor hívom.
Dean elsápad. Már bánom szavaim. Mióta Sam meghalt, nem viseli jól, ha legjobb barátjával rosszban van. Igaz öccse már több mint 2 éve halott, még most sem sikerült teljesen feldolgoznia.
- De egy próbát megér. – erőltetek egy mosolyt felé.
Meg sem próbálja viszonozni azt.
„Szerelmem? Kérlek, told ide a mutatós pofikád.” Próbálom lövellni felé a gondolataimat, de sajnos ez a fajta kommunikáció csak akkor megy, ha ő is akarja. És most nagyon úgy tűnik, hogy nem kapható az e fajta társalgásra.
Aztán hirtelen szárnycsapkodások – amiket természetesen Dean nem hall, nem az ő dimenziójában történik – és megjelenik életem értelme.
Kinézete csapzottabb, mint az lenni szokott, arca fáradt. Alig bírom türtőztetni vágyam, hogy oda rohanjak, és letámadjam. De nyugalmat erőltetek magamra: először intézzék el a problémájukat.
- Bocsánat. – böki ki végre Dean.
Cas csak bólint egyet.
- Huh, fiúk, ne legyetek ennyire érzelgősek, még kényelmetlenül érzem magam. – csipkelődök.
A reakció, mint mindig, most is ugyanaz: Castiel értetlen fejet vág, mindent szó szerint vesz, Dean pedig nagyban szarik a fejemre.
Amint eltűnik a napfény az egyszerű motelszobából, úgy alszik el Dean is. A kis csipet csapatunkból ő az egyetlen, akinek szüksége van alvásra. Cas pár percig némán bámulja barátja békés arcát, majd felém fordul.
Én közelebb lépek hozzá, kezemet az arcára teszem. Elbűvöl gyönyörűsége. Persze, ez nem az ő teste, csak egy porhüvely. De ha ezt a logikát követem, akkor ez sem az én testem, és ebbe nem szívesen gondolok bele.
Halkan felsóhajt. Szeme megcsillan, amitől kihagy a szívverésem – már ha lenne.
- Tisztábban vagy vele, hogy ilyenkor milyen iszonyat szexis vagy? – suttogom.
- Nem. – adja az egyszerű választ. Nevetni támad kedvem, hogy mennyire nem reagál emberien.
- Akkor felvilágosítalak: az vagy.
Oda húzok egy széket, és mellé ülök.
- Hogy telt a napod? – érdeklődök, de igazából, csak a karjaimban akarom tartani az überszexi fejét, és csókolni.
Nem válaszol, letörten emeli rám csodaszép szemeit.
- Ja. Nekem is.
- De hisz nem is mondtam semmit. – csodálkozik el.
Legyintek egyet.
- Hiányoztál. – néz a szemembe.
Még jó, hogy ülök, mert valószínűleg most térdre rogytam volna.
- Te is nekem. Nem szeretem, ha nem vagy mellettem. – vallom be.
Minden alkalommal mikor visszamegy a mennybe, hogy Raffael-el harcoljon, vagy egy másik angyallal, alig tudok megmaradni, annyira aggódom. Viszont, sajnos a démonok egyértelműen ki vannak tiltva a mennyből, ergo szó sem lehet róla, hogy vállvetve harcolhatnék vele.
- Mikor lesz már vége ennek az ostoba háborúnak? – nyavalygok neki.
- Fogalmam sincs. – megfogja a kezemet, amitől repedezni kezd a testem. Néha azt kívánom bárcsak ne egy ilyen hihetetlen gyenge testbe lennék zárva. Bár számomra nincs megfelelő test. A démoni mi voltam mindig is erősebb lesz minden emberi testnél. Így mikor igazán boldog vagyok, ügyelnem kell, hogy szét ne törjem porhüvelyem.
Felállok és elé sétálok. Leguggolok elé, és egy szenvedélyes csókot nyomok ajkaira. Érzem, ahogy az angyali éne, és az én démoni valóm összekapcsolódik. Pár pillanatig megtöltjük egymás testét, sőt elméjét. Veszélyes dolog két természetfeletti lénynek csókolózniuk. Ilyenkor mindketten ki akarunk szabadulni nevetséges börtönünkből, és szabadon élvezni egymás társaságát.
Csak hát azt sajnálatos módon nem hiszem, hogy túlélnénk.
Castiel magához húz, a hajamba túr, és halkan morog. Fogalmam sincs, hogy honnan ez a nevetséges ösztön, de iszonyat szexi.
Kezemet a derekára fektetem, és neki préselem testem.
- Nem kéne… elmennünk innen? Nem akarom felébreszteni Deant. – szabadkozik csókjaink között.
- Ja, mennünk kéne. –helyeselek.
Furcsa módon egyikünk sem mozdul. Őszintén szólva pár perc múlva fogalmam sem volt, hogy miről beszélgettünk: túlságosan is elvarázsolt Castiel fedetlen felső teste. Türelmetlenül válok meg én is a felsőmtől, majd nadrágomtól.
Jól tudom, hogy nem szeretkezhetek vele úgy, hogy Dean 3 méterre alszik, de nem bírok leállni. Ahogy látom, ő sem.
Mikor már a gatyájához nyúlok, magamra parancsolok. Emberfeletti erővel lököm el magam t, a szoba másik felébe kerülve.
Elszontyolodva tekint maga elé.
- Öh. Azt hiszem… - kezdek bele, de egy bólintással belém fojtja a szót.
- Le kéne állnunk. – fejezi be a mondatot.
Mintha Dean helyeselne, szusszan egyet. Remélem csak álmában.
Castiel a pólója után nyúl, sajnálatomra fel is veszi.
- Kár. – adok hangot csalódásomnak.
Cas megint csak bólogat.
Én is a ruháim után nézek. Kelletlenül kapkodom magamra cuccaim, majd mikor már mindketten kifogástalanul festünk, rá vigyorgok. Pár lépéssel átszelem a távolságot, és megérintem tökéletes száját.
- Azt hiszem, ezt még nem tiltja a „ne lépjük túl a határt Dean közelében törvény”. – mosolygok rá.
Az angyalomon már megint megjelenik az értetlen kifejezés, de mielőtt még megszólalhatna, megcsókolom.
A célom, hogy minél kevesebb szenvedélyt vigyek bele, de amint megérzem Castiel igazi énjét, megint elveszítem a fejem. A nyakába csimpaszkodok, és a falnak döntöm.
- Francba Meg. – tol el magától. – Miért nehezíted ezt meg ennyire?
Tisztában vagyok, hogy ő is azt érzi minden csókunknál, mint én: még, még, még!
És most, bármilyen meglepő is de, nem a szexre értem. Ugyanis ha két nem evilági lény csókolózik, vagy nemi kontaktusba lép egymással, kikívánkozik belőlük az igazi énjük, ami mindegyik fél számára maga lenne a tökély: nem kellene olyan örültségekre oda figyelnünk, mint hogy ne bántsuk egymást, természetesen akaratlanul. Hisz az emberi testünk érzi a fájdalmat.
- Abba hagytam. – hátrálok felemelt kezekkel.
A földre ülök. Castiel mosolyogva csatlakozik.
- Hogy bírja Dean? – töri meg hirtelen a csendet.
Automatikusan kapom szemem az alvó vadászra.
- Egyre kevesebbet gondol Sam-re. Segít neki, ha vele vagy. – osztom meg észrevételeimet.
- Bárcsak veletek tölthetném minden időm! – fakad ki.
- Ugye tudod, hogy csak miattad vagyok vele? – kérdezem. Ha rajtam múlna, egy percet sem töltenék a Winchester közelében. Emlékszek még a régebbi kapcsolatunkra, és bármennyire akarja titkolni, tudom, hogy még ő is táplál irántam nem épp kellemes érzelmeket. Csak azért tűr meg, mert tudja, hogy fontos vagyok Castiel-nek. És én is csak ezért viselem el a társaságát.
De valami azt súgja, hogy Cas hajlamos ezt néha elfelejtenie.
- Tudom. – válaszolja szomorúan.
Csöndbe burkolózunk. Nem szívesen beszélgetek Dean-ről, mert annak a vége vagy szex lesz, vagy veszekedés. És most egyiket sem akarom (az elsőt természetesen csak Dean miatt).
- Azon szoktam gondolkodni, hogy vajon valaha vége lesz a harcnak. – szólal meg.
Rögtön eltűnik az összes boldogság a levegőből. Erre mindketten tudjuk a választ, csak sosem akarjuk beismerni.
- Sosem lesz vége Cas. – válaszolom visszafojtott hangon. Könnyek szöknek a szemembe, hogy ha eszembe jut, hogy 90%-ig biztos: sose fogok békés életet élni szerelmemmel.
Megsimítja kezével az arcom, én pedig hozzábújok. Mindketten Dean ágya felé fordulva ülünk. Jól esik látni, hogy milyen nyugodtan alszik. Mosolyogva csukom be a szemem. Fejemet Castiel mellkasának döntöm, és így próbálok relaxálni. Cas szemei még sokáig nyitva maradnak (mindig ezt csinálja) Deant figyeli. Szótlanul várjuk, hogy eljöjjön egy újabb nap, lehetőleg valamivel békésebb élményeket hozva. Viszont valahogy mindig csalódnunk kell.
Mindegy. Legalább itt van nekem Castiel. És mindig is itt lesz.
Én közelebb lépek hozzá, kezemet az arcára teszem. Elbűvöl gyönyörűsége. Persze, ez nem az ő teste, csak egy porhüvely. De ha ezt a logikát követem, akkor ez sem az én testem, és ebbe nem szívesen gondolok bele.
Halkan felsóhajt. Szeme megcsillan, amitől kihagy a szívverésem – már ha lenne.
- Tisztábban vagy vele, hogy ilyenkor milyen iszonyat szexis vagy? – suttogom.
- Nem. – adja az egyszerű választ. Nevetni támad kedvem, hogy mennyire nem reagál emberien.
- Akkor felvilágosítalak: az vagy.
Oda húzok egy széket, és mellé ülök.
- Hogy telt a napod? – érdeklődök, de igazából, csak a karjaimban akarom tartani az überszexi fejét, és csókolni.
Nem válaszol, letörten emeli rám csodaszép szemeit.
- Ja. Nekem is.
- De hisz nem is mondtam semmit. – csodálkozik el.
Legyintek egyet.
- Hiányoztál. – néz a szemembe.
Még jó, hogy ülök, mert valószínűleg most térdre rogytam volna.
- Te is nekem. Nem szeretem, ha nem vagy mellettem. – vallom be.
Minden alkalommal mikor visszamegy a mennybe, hogy Raffael-el harcoljon, vagy egy másik angyallal, alig tudok megmaradni, annyira aggódom. Viszont, sajnos a démonok egyértelműen ki vannak tiltva a mennyből, ergo szó sem lehet róla, hogy vállvetve harcolhatnék vele.
- Mikor lesz már vége ennek az ostoba háborúnak? – nyavalygok neki.
- Fogalmam sincs. – megfogja a kezemet, amitől repedezni kezd a testem. Néha azt kívánom bárcsak ne egy ilyen hihetetlen gyenge testbe lennék zárva. Bár számomra nincs megfelelő test. A démoni mi voltam mindig is erősebb lesz minden emberi testnél. Így mikor igazán boldog vagyok, ügyelnem kell, hogy szét ne törjem porhüvelyem.
Felállok és elé sétálok. Leguggolok elé, és egy szenvedélyes csókot nyomok ajkaira. Érzem, ahogy az angyali éne, és az én démoni valóm összekapcsolódik. Pár pillanatig megtöltjük egymás testét, sőt elméjét. Veszélyes dolog két természetfeletti lénynek csókolózniuk. Ilyenkor mindketten ki akarunk szabadulni nevetséges börtönünkből, és szabadon élvezni egymás társaságát.
Csak hát azt sajnálatos módon nem hiszem, hogy túlélnénk.
Castiel magához húz, a hajamba túr, és halkan morog. Fogalmam sincs, hogy honnan ez a nevetséges ösztön, de iszonyat szexi.
Kezemet a derekára fektetem, és neki préselem testem.
- Nem kéne… elmennünk innen? Nem akarom felébreszteni Deant. – szabadkozik csókjaink között.
- Ja, mennünk kéne. –helyeselek.
Furcsa módon egyikünk sem mozdul. Őszintén szólva pár perc múlva fogalmam sem volt, hogy miről beszélgettünk: túlságosan is elvarázsolt Castiel fedetlen felső teste. Türelmetlenül válok meg én is a felsőmtől, majd nadrágomtól.
Jól tudom, hogy nem szeretkezhetek vele úgy, hogy Dean 3 méterre alszik, de nem bírok leállni. Ahogy látom, ő sem.
Mikor már a gatyájához nyúlok, magamra parancsolok. Emberfeletti erővel lököm el magam t, a szoba másik felébe kerülve.
Elszontyolodva tekint maga elé.
- Öh. Azt hiszem… - kezdek bele, de egy bólintással belém fojtja a szót.
- Le kéne állnunk. – fejezi be a mondatot.
Mintha Dean helyeselne, szusszan egyet. Remélem csak álmában.
Castiel a pólója után nyúl, sajnálatomra fel is veszi.
- Kár. – adok hangot csalódásomnak.
Cas megint csak bólogat.
Én is a ruháim után nézek. Kelletlenül kapkodom magamra cuccaim, majd mikor már mindketten kifogástalanul festünk, rá vigyorgok. Pár lépéssel átszelem a távolságot, és megérintem tökéletes száját.
- Azt hiszem, ezt még nem tiltja a „ne lépjük túl a határt Dean közelében törvény”. – mosolygok rá.
Az angyalomon már megint megjelenik az értetlen kifejezés, de mielőtt még megszólalhatna, megcsókolom.
A célom, hogy minél kevesebb szenvedélyt vigyek bele, de amint megérzem Castiel igazi énjét, megint elveszítem a fejem. A nyakába csimpaszkodok, és a falnak döntöm.
- Francba Meg. – tol el magától. – Miért nehezíted ezt meg ennyire?
Tisztában vagyok, hogy ő is azt érzi minden csókunknál, mint én: még, még, még!
És most, bármilyen meglepő is de, nem a szexre értem. Ugyanis ha két nem evilági lény csókolózik, vagy nemi kontaktusba lép egymással, kikívánkozik belőlük az igazi énjük, ami mindegyik fél számára maga lenne a tökély: nem kellene olyan örültségekre oda figyelnünk, mint hogy ne bántsuk egymást, természetesen akaratlanul. Hisz az emberi testünk érzi a fájdalmat.
- Abba hagytam. – hátrálok felemelt kezekkel.
A földre ülök. Castiel mosolyogva csatlakozik.
- Hogy bírja Dean? – töri meg hirtelen a csendet.
Automatikusan kapom szemem az alvó vadászra.
- Egyre kevesebbet gondol Sam-re. Segít neki, ha vele vagy. – osztom meg észrevételeimet.
- Bárcsak veletek tölthetném minden időm! – fakad ki.
- Ugye tudod, hogy csak miattad vagyok vele? – kérdezem. Ha rajtam múlna, egy percet sem töltenék a Winchester közelében. Emlékszek még a régebbi kapcsolatunkra, és bármennyire akarja titkolni, tudom, hogy még ő is táplál irántam nem épp kellemes érzelmeket. Csak azért tűr meg, mert tudja, hogy fontos vagyok Castiel-nek. És én is csak ezért viselem el a társaságát.
De valami azt súgja, hogy Cas hajlamos ezt néha elfelejtenie.
- Tudom. – válaszolja szomorúan.
Csöndbe burkolózunk. Nem szívesen beszélgetek Dean-ről, mert annak a vége vagy szex lesz, vagy veszekedés. És most egyiket sem akarom (az elsőt természetesen csak Dean miatt).
- Azon szoktam gondolkodni, hogy vajon valaha vége lesz a harcnak. – szólal meg.
Rögtön eltűnik az összes boldogság a levegőből. Erre mindketten tudjuk a választ, csak sosem akarjuk beismerni.
- Sosem lesz vége Cas. – válaszolom visszafojtott hangon. Könnyek szöknek a szemembe, hogy ha eszembe jut, hogy 90%-ig biztos: sose fogok békés életet élni szerelmemmel.
Megsimítja kezével az arcom, én pedig hozzábújok. Mindketten Dean ágya felé fordulva ülünk. Jól esik látni, hogy milyen nyugodtan alszik. Mosolyogva csukom be a szemem. Fejemet Castiel mellkasának döntöm, és így próbálok relaxálni. Cas szemei még sokáig nyitva maradnak (mindig ezt csinálja) Deant figyeli. Szótlanul várjuk, hogy eljöjjön egy újabb nap, lehetőleg valamivel békésebb élményeket hozva. Viszont valahogy mindig csalódnunk kell.
Mindegy. Legalább itt van nekem Castiel. És mindig is itt lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése