The road..So, so far.. where's the loophole?

Megint találtam egy ilyen kis depis szöveget. Ebben is van pár hiba, de itt sem javítom ki őket.

Kezem ökölbe szorul mikor megint Rá gondolok. Újra magába kerít az az ismerős érzés, hogy senkinek nem kellek, hogy ha elakarnék futni akkor senki sem kiáltana utánam. Senkinek sem hiányoznék.  Gyorsítok a lépteimen, mert már szeretnék haza érni.
Haza.
Amint kiejtem az apó kis szócskát elszorul a szívem. Mégis hol van az otthonom??
Elkeseredetten kutatok a válasz után de nem találom sehol.  Keserűen felordítok (magamban) mikor rá jövök, hogy nincs is igazi otthonom.
Ezt is elvették tőlem. Amint beérek a lépcső házba elkeseredve tépem fel a lift ajtót és azonnal be is csapom magam mögött. Hirtelen nem akarok már haza menni. Tudom, hogy gyáva vagyok, de nincs erőm megint belépni a szobámba. Nincs erőm megint végig  nézni a szegényes berendezésen, nem akarok megint szembesülni vele, hogy milyen is az életem.
El akarok futni, pánikba esem. Tudom, hogy már csak pár másodpercem lehet ebben a hűvös kis kabinban. Bele túrok a hajamba, és könyörgök, hogy álljon meg az idő.
De felhangzik az ismerős zúgás és pár másodperc múlva az ajtó kitárul.  Erőt veszek magamon   és kilépek az előtérbe. Az ajtó már nyílik is és Anyám áll az ajtóban. Hirtelen gyilkos düh kerít magába, és már nyoma sincs a fájdalomnak amit az előbb éreztem. Szinte befutok a lakásba és egyenesen a szobám felé vetem magamat. A torkomat folytogatja egy ismerős érzés és érzem, hogy a lábam is meg-megbicsaklik. Amint beérek a szobáma le ülök az ágyra. Szeretnék felüvölteni, szeretnék rombolni, pusztítani de a testem erőtlenül zuhan az ágyra.
Már nincs semmim.
Már egyáltalán nem fáj.
Nem értem, hogy mi történik velem, hogy miért nem érzek már semmit. De aztán belém hasít a szomorú felismerés.  Szeretnék elaludni, és soha többé nem ébredni fel. De képtelen vagyok az alvásra. Az agyam automatikusan zakatol. Keresi a megoldást.  De valahol legbelül tudom, hogy nincsen kiskapu. Nem lehet elfutni.
Rájövök, hogy végig kell csinálnom és bár ez a felismerés annyira fáj, hogy legszívesebben üvöltenék,  nem teszek semmit.
Soha nem teszek semmit.
Szóval végig kell csinálnom?
Holnap is fel kell, hogy keljek?
Fájni fog? csúszik ki a nevetséges kérdés a számon.
Hát Persze. érkezik az agyamtól az egyszerű válasz.  Toppantok egyet a lábammal.  Tudom, hogy nem kéne de kigördül egy könnycsep. Nem tudom tovább magamba tartani. 
Tudom,most a magány az életem.  Ezzel kelek- ezzel fekszem.
Soha nem lesz menekvés előle. Az élet újra és újra cserben hagy.  A boldogságot hajszolom, de mintha egyre és egyre meszebb kerül tőlem.
Két választásom van. Vagy végig csinálom. Vagy elfutok. Akaratlanul is a második mellett döntök.  Érzem, hogy mindjárt elalszok. De tudom ez nem alvás inkább valamilyen kétségbe esett öntudatlan állapot. Örölök neki, hogy legalább egy kicsit vége szakad ennek a szörnyűségnek. Legalább ameddig alszok nem kell Rá gondolnom. Tudom már csak perceim vannak itt, de nem számít.
Valamilyen ismeretlen bizsergő érzést éreztem de nem tudom mi az.

Boldogság. Súgja az agyam.

Hát persze! Már éreztem ilyet, csak olyan rég volt,hogy már el is felejtettem. A szemem lecsukódik, de én nem harcolok ellene. Pár pillanat alatt felidézem az életem szép pillanatait, de annyira kevés van  belőle, hogy alig tart csak pár percig. Tudom, hogy nem szabadna, de egy kicsit azért hiányozni fog ez az élet.
Talán egy kicsit.
De már vége van. Már nincs vissza út.
Túl gyáva voltam az  végig járásához, és ez lett a büntetésem.
Most valószínüleg sajnálsz, de ne tedd. Jobb nekem így, így már nem bánthat senki és semmi. Most már nem vagyok egyedül.
Nos azt hiszem itt a vége.   Elmosolyodok és várom, hogy magához ragadjon.