Két nap ráadás

Egy külsős szemmel a két férfi.
Egy másik élet ugyanolyan fájdalommal és veszteséggel.
Egy másik élet, ugyanaz a félelem.

Két férfi közeledik a szobám felé.  Nem tudhatom biztosan, hogy miattam vannak itt mégis érzem, hogy így van. Talán, mert nem úgy néznek mintha valamilyen nyomozók, vagy hozzátartozók lennének .  A fiatalabb sokkal jobban is nézhetne ki, ha nem csúfítaná el a szemeit az alattuk égtelekendő, -álmatlan éjszakák okozta,- karikák. A tartása is jobban hasonlít egy megöregedett, élet kedvtelen  örök agglegényhez, mint egy harmincas évei elején járó, fess fiatal emberéhez. De mégis a szeme  az amitől úgy érzi magát az ember, hogy már nincs több öröm a földön. Sokat megélt, borzalmakon keresztül ment szemek  ezek.  Szinte el is veszítik a zöld íriszek a tompa ragyogásukat, csak ürességet lehet benne látni.  Akármennyi szörnyűségen is mentem át az elmúlt 24 órán  keresztül, egy röpke pillanatra mégis szerencsésnek érzem magam, mikor újra a szemébe nézek.

Az öregebb egyáltalán nem úgy öltözködik mint a társa. Egy bőr színű, elnyűtt ballon kabátot visel, alatta öltönyt és hozzá való szatén nadrágot. Akármennyire is elegáns az öltözéke, a kabát tökéletesen elveszi a kényelmetlen hatást. Úgy viseli a nem éppen össze illő ruhákat, mintha egész életében nem is viselt volna mást. Igaz már bőven a harmincas éveiben járhat, mégis van valamilyen gyerekes ártatlanság a szemében, amit még egy ennyi idős embernél sem láttam. Olyan megmagyarázhatatlan erő áramlik a testéből, ami mintha fiatalon tartaná a férfit.
De ez lehetetlen. Mármint annak hittem volna, egy nappal ezelőtt.

Ha a másiknál a szemei fogtak meg, akkor nála egészen más a helyzet. A szemei nem  többek, csak az egész lényéből áradó csodálatos és vissza foghatatlan ragyogás tükörképe. Nincs semmiféle érzelem a szemében, legalábbis  nem olyan, ami a teste nem közvetítene. A járása, az arc kifejezése... egy nyitott könyv. Már a puszta tény, hogy bámulhatom őt megnyugtat és ellazít. Már- már lehetetlennek tartom, hogy vannak olyan borzalmak a világon amit a saját káromon tapasztaltam meg.

Már egészen közel járnak, hirtelen megszáll az a fajta félelem amit az ember az ellenség közeledte láttán érez.  Össze rándul a gyomrom, és ösztönösen a nővér hívó piros gomb felé nyúlok. A szemem össze szűkül, próbálok összpontosítani hogy megtudjam nyomni a gombot. Csakhogy látszólag a testem ellenem dolgozik. A szemem elhomályosul, a kezemből kiszalad az erő. Kezdek teljesen pánikba esni, azt gyanítom, hogy ez is csak az Ő trükkje, hogy ne tudjak segítséget hívni. Majd -még pont időben, mielőtt hangos sikoltásban törnék ki- eszembe jut, mit is mondott az orvosom.
A műtét után még néhány napig tapasztalhatja a teste generálta hirtelen fizikai változást, ha stressz éri. Hallom még mindig, a meglepően szexis mély hangú doktor hangját.
Próbálok megnyugodni, közben a két idegen férfi már az ügyeletes nővérrel beszél. Innen nem hallom miről beszélgetnek  de még így is tisztában vagyok vele miről szólhat a hangtalan vita. Ők beszélni akarnak velem, de a nővér azzal érvel ellene, hogy a látogatási időnek vége. A beszélgetést a szomorú szemű kezdi, majd a nővér egy néma mondatára  meglepően lendületesen emeli a kezét a magasba. A másik férfi még idejében lép közbe, mielőtt megütné a nőt. Nem ér hozzá, még csak nem is mond semmit. Egyszerűen csak elé áll és mélyen a szemébe néz. Mind ez nem tart több mint pár másodpercig, de ez alatt a szomorú szemű, teljesen megnyugszik és bocsánat kérően fordul el az ijedt nőtől. Arra számítok, hogy most az ártatlan tekintetű kezdi győzködni a nővért, de ő nem csinál semmit. Ebben a pillanatban jobban hasonlít egy elveszett kisgyerekhez, mint egy felnőtt férfihoz. Az fiatalabbnak nem tart több ideig, az ideges szinte kétségbe esettebb járkálása, mint pár másodperc,  majd mikor vissza fordul a két másikhoz már a tekintete egy atyáskodó nagybácsiéhoz hasonlít. Újra mond valamit a fiatal orvosnak, mire ő legyőzötten felém mutat.
Erre ő gyorsan megköszöni, és a társát magával húzva a szobám felé siet. 

- Jó napot, Ms. Jacket! Én  Spero különleges ügynök vagyok, ő pedig a társam Jonas ügynök.- mutatkozik be, ugyancsak a fiatalabb.  A hangja egészen szánalmasnak hat, így hogy megpróbálja elrejteni a fájdalmát az udvarias, könnyed hangnem mögé.  Amint így nézek végig rajtuk, -hogy az ágyam mellett állnak-, már egyáltalán nem hatnak olyan különbözőnek mint messziről tűnt.Mindkettőjük arc kifejezésében van valamilyen tudattalan szomorúság, amit egyikük sem tud elrejteni. Talán az idősebbnek jobban megy egy kicsivel, de csak azért mert az ő arcán  több érzés is fel fedezhető. Bűntudat, gyász, boldogtalanság.
Képtelenségnek tűnik, hogy ők ketten ügynökök. Nem is tudom, hogy az átlátszó kamu nevek, vagy a kinézetük cáfolja meg jobban az egyszerű, mégis kimondatlan tényt.
Hazudnak.
- Nagy bal szerencséjük van.  A Karib-tenger kalózai az egyik kedvenc filmem. A kishúgom pedig rajong a Jonas Brothersért. - próbálok ugyanolyan könnyed hangnemben válaszolni mint a férfi mutatkozott be nekem. De a hangom még így is reszelősnek és gyengének tűnik. Még mindig nem nyertem vissza teljesen a fizikai erőnlétemet. És ezt  nem csak  a kék zöld foltokról  és a bedagadt szememről lehet tudni.
A szomorú szemű keserűen felnevet, az idősebb viszont csak értetlenül  nézi a fiatalabbat.
Nem várom, hogy elmondja kik is ők valójában,  bár ebben a pillanatban bármit megadnék, hogy megtudjam az igazságot.
Ezért meg sem lepődök mikor egy újabb jelvényt vesz elő az  öltöny zsebéből.  Nem látom mi van rá írva, a szemem még mindig nem működik valami jól.  Már éppen kezdené az újabb meséjét, kik is ők, miért vannak itt. De nem várom meg, hogy elkezdje.
- Tegnap éjjeli egykor  a testvérem sikolyára ébredtem. Mikor kimentem, hogy megnézzem mi történt, a vérbe fagyott testével találtam magamat szemben.  És mikor.. mikor megfordultam, hogy elfussak...- a hangom megbicsaklik ahogyan felidézem, a tegnap esti történteket. Nem bírom folytatni, túlságosan is elevenen él bennem az emlék. Érzem ahogyan végig gördül egy kövér könnycsepp az arcomon, de nem nyúlok letörölni.
- Szóval ha nem akarják el mondani kik maguk, ne tegyék. De ne jöjjenek  ilyen átlátszó hazugságokkal.- kérem elhaló hangon őket, közben próbálok nem teljesen szét omlani. Az, hogy kimondtam hangosan is azt ami.. ami velem történt, határozottan nem számított valami jó ötletnek.
Pár percig semelyikünk sem szól egy szót sem.  Én meg sem próbálom kideríteni, mi jár a fejükben, a ballon kabátost nézem.
- Bocsánat. Nevem Adam az ő neve pedig Jake.- mondja olyan hangon mintha valamilyen szörnyű hírt közölne velem.A foglalkozásukkal már meg sem próbálkozik.
Adam és Jake. Legalább már a nevüket tudom.  Egyáltalán nem illik hozzájuk, sokkal inkább számítottam valamilyen egészen misztikus nevekre, például Arthur vagy Edward.   Az idősebb azaz Jake meglepetten néz a fiatalabbra. Látszólag nem szokta, meg az ilyesfajta őszinteséget tőle.  Nem tudom, eldönteni, hogy örüljek vagy sem annak, mert felfedték igazi nevüket.
- Mesélne a tegnap esti támadásról?- vált megint hivatalos hangnemre Adam. 
- Ha nem ügynökök. Mert nyilván nem azok, akkor miért érdekli magukat?- kérdezem, próbálok kitérni a válasz elől. Nem fogom elmondani ezeknek az idegeneknek, miért fekszek most ebben a kórházi ágyban.  Ha egy képzett pszichológus sem volt képes rá, hogy elmondjam neki az igazat, akkor nekik sem fog menni.
Egy újabb kínos pillantás a két zavart férfi között, pár kínosan csöndben eltelt perc.
- Nézze, tudjuk, hogy nem könnyű magának most. De lét fontosságú, hogy minden részletről tudjunk.- kezd elegem lenni a " átérzem mit érez", és a   "tudom, hogy ez nagyon nehéz magának" sablonos mondatokból. Nem tudom, hogy megint a keletkezett stressz helyzettől, vagy a dühtől kezd sajogni a bal oldalam ahol a legjobban roncsolódott a testem. 
- Igazán tudják? Egészen biztosak benne, hogy tudják mit érzek?! - kérdezem egészen ingerülten talán egy kicsit több éllel a hangomban, mint kellene.  Amint kimondom, azonnal meg is bánom. Mindkettejük arca egészen elsötétül.  Adam megint elfordul, pont mint az előbb a nővérnél tette. Bocsánatot szeretnék kérni, de valami megakadályoz benne. A talán leginkább a büszkeségemre lehetne fogni.
- Menj ki egy kicsit. Majd én beszélek vele.- most először szólal meg Jake. A hangjától egészen megborzongok. Sokkal gyönyörűbb mint arra számítottam. Azt várom, hogy Adamre is olyan hatással lesz mint rám, de neki ahelyett, hogy tátva maradna a szája, és elfelejtene levegőt venni, csak egy  ideges mégis legyőzött  pillantással, lép ki a szobámból.

Nem tudom meddig nézzük egymást csöndben, rezzenéstelenül. Lehet, hogy csak percekig, nekem óráknak tűnnek.  Nem számolom mennyi az idő, nekem tökéletesen megfelel ez a néma egymásra bámulás is. Mint már annyiszor most is mikor rá nézek elönt a nyugalom és a tökéletes... nem is tudok jobb szót, a megbékélés . - Igaza van. Sokan nem tudják mit is érez most, sőt alig van a világon egy két ember aki pontos leírást adhat az érzelmeiről. - a hangjában mát nyoma sincs annak amit az előbb éreztem mikor meghallottam. Csalódott vagyok, nem is tudom mire számítottam, de az biztos, hogy nem erre. - És mi ketten ezek az emberek közé tartozunk.
A hangjára szinte már nem is figyelek. Megdöbbent amit mond, elsőre rögtön elvetem mint igazság. Pusztán meglep, hogy képes ilyenről hazudni.
- Én ne...
De a hirtelen, korom sötétség elállítja a szavamat. Olyan gyorsan borult teljesen korom sötétbe a szoba, hogy még időm sincs megijedni. Csak ösztönösen kiálltok fel, megszokásból.
Majd újra minden kivilágosodik, mindez nem tart tovább mint pár másodpercig, de Adam már bent is van a szobában. Kissé begörbített háttal pontosan az ajtó mellett áll, keze a zsebében. Bal térde is be van hajlítva, így félig az ajtó felé fordul. Jake pontosan ugyanolyan testtartást vesz fel, csak Adam tükörképeként.
Tökéletesen összhangban vannak, látszik hogy már sokszor kerültek ilyen helyzetbe. Mégis még én is érzem, hogy ezt nem csak kettesben szokták csinálni.  Úgy is, hogy soha életemben nem találkoztam velük, tudom, hogy  valaki hiányzik innen.
- Talán csak áram kimaradás.- veti fel Jake.
- Pont most? Ebben a szárnyban? Kétlem.  Mennünk kel.
- Vigyük a lányt is? Nem hiszem, hogy egyedül is kitalálnék innen.- a hivatalos, kedves hangnem mindkettejük hangjából eltűnik. Hidegek, számítóak. Egy kukkot sem értek abból amit beszélnek, de nem szólok közbe. Magam sem tudom miért. Valamiért megbízom bennük, bár erre semmilyen okot nem adtak. Amióta csak beléptek a szobámba hazudnak nekem.
- Van más választásunk?- kérdezi Adam, közben kikémlel a folyosóra. Hozzám fordul, szólásra nyitja a száját, de megint  sötétség borul az egész  szobára. Már esélyem sincs felsikoltani, mert egy tenyér szorul a számra. Ha eddig nem is, most már kétségbe vagyok esve.  Csöndben várjuk, míg újra vissza jön a fény. A feszültség szinte a levegőben érezhető. A bal oldalam rettenetesen sajog úgy mint eddig, a műtét után még sohasem.
Szeretném megtudni, mégis mi folyik itt, de nem merek megszólalni.
Három perc múlva, megint felkapcsol a villany. Adam hozzám siet, és sorban kikapcsolja az állapotomat jelző gépek képernyőjét.  Amint lekapcsolja a morfiumot  adagoló gépet is a fájdalmam megkétszereződik.
- Mi a...? Ezek csak áram kimaradások.- szólok rájuk idegesen. Bár igazából ezt még én sem hiszem el.
Adam és Jake még csak válaszra sem méltatnak. Jake az ajtót figyeli, míg Adam most a takarómmal van elfoglalva. Próbálja kibogozni a testem a több réteg közül.
- Tud járni?- kérdezi sürgetően. Megrázom a fejemet, szinte biztos, hogy négy törött bordával és egy kificamodott bokával  nem tudnék lábra állni.
Alig van egy percem  kényelmetlenül érezni magamat, a lenge beteg köpeny miatt ami a testemet borítja, máris a karjába kap. Olyan gyöngén és természetesen kap fel, mintha nem lennék több egy virágszálnál. A biztonság érzet ami ilyenkor elfogja a főhősnőt a filmekben, és úgy érzi most már minden rendben lesz... hát engem nem fog el. Futva lép a társa mellé.
- Merre menjünk?- kérdezi Jake elfojtott hangon.
- Elmagyarázná valaki mi is folyik itt?- de senki sem válaszol csak lepisszegnek. Megint.
- El a folyosón, utána balra. Ott van fel a kijárat a tetőre. Te vidd fel őt, keressetek valamilyen menedéket amíg itt végzek.- mondja Jakenek, és ugyanolyan természetesen ad át a másik karjaiba, mint az előbb felvett.
- Hé!- kiáltok rájuk olyan hangosan amennyire csak a lélekjelenlétem megengedi. De újra csak lepisszegnek.
- Minden rendben lesz veled?- kérdezi most először aggódó hangon Jake. Adam egy félmosollyal válaszol.
- Ha nem akkor mi történhet? Legalább újra találkozhatok Sammyvel.- a hangjából olyan remény hangzik ki, amit még egyetlen egészséges embertől sem hallottam. Még mindig fogalmam sincs, miről beszélnek ki az a Sammy,  de annyit már össze tudok rakni, hogy Sammy volt a csapatuk hiányzó tagja.
- Ne mond ezt.- korholja le Jake Adamet, de nem hallatszódig többnél egy kérésnél. Hirtelen el kell gondolkoznom, jól mértem-e fel a köztük lévő korkülönbséget.  Úgy beszélnek mintha Adam lenne az idősebb.
Adam válaszolni akar, de pár pillanat gondolkodás után, csak legyint egyet és egy búcsúzó mosollyal elköszön tőlem, majd kiveti magát a folyosóra. Jakekkel csöndben várunk, de nem történik semmi. Adamet már nem látjuk, mégis tudjuk hogy valami szörnyűség készül kitörni

. Egy ijesztően ismerősnek tűnő kegyetlen kacaj, és egy ordítás hallatszódig fel.  Jake felszisszen egy másodpercre, azt hiszem ledob a földre és a társa után ered. De az utolsó pillanatban vissza fogja magát, még jobban szorít magához. Az arcomat a mellkasához szorítom, hirtelen már egyáltalán  nem zavar, hogy a karjában tart. A nevetés újra és újra lejátszódik a fejemben, minden egyes alkalommal egyre gonoszabb és borzalmasabb lesz. Teljes testemben remegni kezdek, megint látom magam előtt az aznap estét. Mikor még bementem a szobába, nem is sejtettem semmit. Azt hittem Lizzie csak szórakozik. Majd megpillantottam a véres testét, ami már nem is az övé volt..
Nem bírom tovább elsírom magamat. Az üvöltés újra felhangzik, majdnem olyan mint amilyen az enyém volt. Csak mélyebb, erőteljesebb. 
Adam próbál nyugtatni, csöndben tartani de érzem, hogy az ő teste is újra meg újra összerándul.
- Más út... kell lennie más útnak is.- morfondírozik hangosan, a zokogásom látszólag egy cseppet sem zavarja. Az, hogy ő ilyen nyugodt, engem is arra késztet hogy próbáljak leállni, mielőtt teljesen átáztatom az ingét.
- Rendben. Már rég nem használtam, de nincs más választásunk.- jut végre döntésre és - ha már lehetséges ez- még jobban magához szorít. - Kérem, ne ijedjen meg. Nem fog fájni.
Szól hozzám, majd behunyja a szemét. A következő percben semmivé válunk. Vagyis mégsem. Fizikai testünk már nincsen, legalábbis olyan nincs amivel tudnám érzékelni a körülöttem lévő világot. De mégis kell lennie valamilyen testünknek, mert azt tisztán érzem, ahogyan szorosan Jakehez simulok. Az a könnyed megkönnyebbülés és tisztaság érzet amit már többször éreztem vele szemben, most százszorosára erősödik. Betölti mindkettőnket, és legyőzhetetlenné tesz. Látom a kórház folyosóját, a szobámat és mégsem. Mert velük együtt az egész kórházat érzékelem, az enyém. Irányítani nem tudom -ezzel tisztában vagyok- de az enyém. De nem csak az enyém, Jakeé is.
Szárnysuhogást hallok valahonnan egészen közelről, és a következő percben már nyoma sincs annak a felemelő érzésnek amit az előbb éreztem.

Fenn állok a tetőn, a csípős éjszakai levegőben, Jake még mindig a kezében tart. Újra vissza tér a félelmem, a fájdalmam, az aggodalmam. Mikor Jakere nézek látom, hogy ő is ugyanannyira el van kápráztatva mint én. De ő is ugyanolyan gyorsan vissza tér a valóságba.
- Ki vagy te?- kérdezem össze zavarodva, ő nem válaszol. Gyorsan a tető széléhez siet, és óvatosan a hideg kavicsokra tesz le. Felszisszenek mikor a bordáim is megérzik, a változást.  Ő nem törődik a fájdalmammal, máris a bejárati ajtóhoz siet.
- Hova mész?
Nem akarom, hogy itt hagyjon, azt meg főleg nem, hogy vissza menjen. Jake szomorúan rám néz, és két lépéssel vissza jön hozzám.
- Sajnálom. A húgod már nincs benne, nem ő volt.- hajol egészen közel hozzám. A torkom kiszárad, nyelni sem tudok.
Tudja.
Senkinek nem mondtam el, mégis tudja.
A megkönnyebbülés hullámai gyorsan, ijesztően gyorsan öntenek el.  Mikor rá nézek, ő már sehol sincs.
Egyedül vagyok, teljesen egyedül.
A megkönnyebbülés olyan gyorsan megy, mint jött. Át veszi a helyét a jeges rémület.

. Azt hiszem már több órája vagyok itt kint. Mostanra már egészen átfagytam. De nem törődök vele, már szinte nem is érzem a hideget. Lecsukom a szememet, egészen önkívületi állapotba ringatom magamat. Próbálok nem gondolni arra, hogy valószínűleg az a két ember aki segíthet nekem már halott.
Miattam haltak meg.
Elhitetem magammal, hogy az egészet álmodom, és ez a két nap meg sem történt. Fel ébredek és újra lesz családom, újra lesz életem. 

- Miről álmodsz nővérkém?- hallom a húgom hangját, de mégsem az övét. Nyoma sincs benne a gyerekes bájnak és az ártatlanságnak. Össze rezzenek, ugyanez a hang tulajdonosa ölte meg a szüleimet. Felkiáltok és hátra ugrok, így egyenesen a falnak ütközöm. A testem rosszul fogadja a becsapódást, felsikoltok fájdalmamban. Kinyitom a szememet, csak résnyire.
De még így is látom, ahogyan a testvérem véres teste mászik közelebb hozzám. Ugyanolyan mint máskor a szemét leszámítva. Az fehéren világít az éjszakában. Rózsaszín háló inge -amit még én adtam neki ajándékba a tizenegyedik születésnapjára- most véresen, össze kaszaboltan lóg rajta, szinte semmit sem fedve pucér testéből.  Egy jól irányzott ütéssel pont a törött bordáimat találja el. Egy pillanatra átfut az agyamon, mégis hogy lehet egy tizenéves kislánynak ekkor ereje, de már nem tudom végig gondolni.
Minden levegőt kiszorít a testemből az ütése, fulladozok. Levegőért kapkodok, próbálok az eszméletemnél maradni.
Mikor végre képes vagyok lélegezni, lassan szívom be a levegőt a számon és az orromon egyaránt.
- Lizzie, miért csinálod ezt?- kérdezem elhaló hangon, próbálom megérteni a húgomat. Lizzie gyilkos örömmel mosolyodik el, és egészen közel hajol hozzám.
- Tudod, anyuval könnyű volt végezni. Egy határozott vágás a toroknál, még sikoly sincs. De apa már nehezebb volt. Ő védekezett, legalábbis megpróbálkozott vele. Persze meg is kapta érte a megfelelő büntetést.- mosolyodik el az emlék hatására a lány. Felsírok, akaratom ellenére, eldöntöttem, hogy erősnek próbálom mutatni magamat. Képtelen vagyok nem elképzelni ahogyan a tizenéves húgom végez a családommal. 
Valami éles hatol a bőrömbe, egészen a húsomig. Majd újra és újra. Közben végig kell hallgatnom, Lizzie miért és hogyan végzett a szüleinkkel.
Gyenge vagyok, alig érzem már a fájdalmat, csak a keserűséget és  türelmetlenséget.
Legyen már vége, csak legyen már ennek vége!
- Mond meg Dean Winchesternek, hogy Sam jól érzi magát ott ahova került. Mi gondoskodunk róla.- súgja még utoljára a fülembe, majd többször már nem érzem a tompa fájdalmat ami egy újabb szúrást szokott követni.  Ezek szerint vége. Lélegzek fel.
Hamarosan rá kell döbbennem mekkorát tévedtem.

Pár pillanat múlva nyitódik az ajtó és két alak fut felém. Alig látom az arcukat, csak a körvonalaikat ismerem fel.
Adam és Jake.
Bár Adam testét csúnya sebek borítják és Jakenek is van pár sérülése nem esett komolyabb bajuk.
Ez jó, életben vannak. Nyugtázom, még el is mosolyodok. Alig ismerem őket, mégis mennyire fontos a biztonságuk a számomra.
Mind ketten mellém térdelnek,  Jake az ölébe húz. Valami meleg piros folyadék fröcskölődik a ballonkabátjára, bocsánatot akarok kérni tőle, mikor rá jövök, hogy az az én vérem.
- Jézusom!- hallom Adam szörnyülködő hangját.
Meg sem próbálnak a hogylétem felől kérdezősködni, így könnyebb.
- Sajnálom. Annyira sajnálom.- suttogja Jake a fülembe, ugyanúgy mint legutóbb tette. Várom, hogy elfogjon a megnyugtató békés érzés, de az most elmarad. Talán azért amiért már fájdalmat sem érzek.
- Semmi baj. Nem a ti hibátok.- próbálok válaszolni, de nem nagyon megy a sok vértől amit a ruhámra öklendezek.  Adam feláll kezét szomorúan végig simítja bronz barna haján, majd újra leguggol hozzám.
- De igen a mi hibánk.
Erről valami eszembe jut, amit még Jake mondott nekem.
- Ti is elvesztettetek valakit igaz?- kérdezem, de megint csak vért prüszkölök. Jake és Adam egymásra pillant, még így is látom mennyire megváltozik az arckifejezésük.
- Igen. Pont úgy mint te a húgodat.- mondja Adam.  Már majdnem büszkeséggel tölt, el hogy rá jöttem az egyik olyan titkukra amit nem akartak elárulni.
- Amit a húgomról mondtál... az igaz? Tényleg nem ő volt?- fordulok most Jakehez. Muszáj tudnom az igazat,még mielőtt... mielőtt..
Még gondolatban sem tudom kimondani.
Jake bólint.
- És ő, már halott?
- Igen. Jó helyen van, ahogyan a családod többi tagja is.- nyugtat meg Jake, de én hallom a hangján, hogy eltitkol valamit. Csakhogy már nincs se erőm, se időm kideríteni mit is. Ebben a pillanatban nem is fontos annyira. Megtudtam azt amit szerettem volna. A húgom, mint mindenki akit szerettem halott. Ez valamelyest megnyugvással tölt el. Hamarosan találkozni fogok velük. 
- Mi vagy te?- fordulok megint Jakehez. Ő letörli a kezével a szemét, így össze vérezve az arcát.
- Angyal. És igazából nem is Jakenek hívnak.- világosít fel kedvesen, majdnem vigyorogva.
Angyal. Ízlelgetem óvatosan az új információt. Nem lepődök meg annyira, talán a halálhoz közeli állapotom miatt, de most minden olyan nemesen egyszerűnek és kézenfekvőnek bizonyul. Adam felé fordítom a fejemet.
- Gondolom téged sem Adamnek hívnak.
- Nem.- rázza meg a fejét ugyanolyan szomorúan ahogyan Jake tette az előbb. Fura, egyáltalán nem zavar, hogy hazudtak. Nem is érdekel, kik is ők valójában.
Én Jakenek és Adamnek ismertem meg őket, és ezen nem változtat semmi.
Egyre könnyebbnek érzem magamat, hirtelen nem is értem miért féltem ennyire sok évig a haláltól.
A halál könnyed, békés.  Nyugodt.
A szemeim elnehezülnek, a testem ellazul. Kezdem egyre messzebb érezni magamat a két férfitól. De még nem akarok elmenni, még mondani akarok nekik valamit.
- A testvéretek volt igaz?
- Igen.- hallom az egyszerű választ, de  már nem tudom beazonosítani a tulajdonosát. Bólintok. Ezzel a helyére került az utolsó darab is a kirakósban. Többé már nincs erőm beszélni, de már nincs is szükségem rá.

Egy kicsit mégis elkezdek félni. Nem tudom merre tovább, hova kerülök. A szüleim ott lesznek-e majd.
Túl sok a kérdés, amire egyes egyedül kell megtalálnom a választ.
Ekkor valaki a kezembe csúsztatja a kezét, és melegen megszorítja. Rögtön elmúlik minden kételyem, minden félelmem.
Gyengén elmosolyodok, mikor megérzem a keze érintését.
- Nem leszel soha többet  egyedül. - súgja bele valaki a fülembe. Az angyalom.Tudom, nincs jogom a sajátomnak nevezni, de látszólag a saját őrangyalom elhagyott, így úgy érzem- főleg, most, hogy meghalok- kijár nekem egy kis igazságtalanság.  És, az, hogy ő az egyetlen angyal akit ismerek eléggé megkönnyíti a lelkiismeretemet.
A fehér, gyönyörű fény eltölti a testemet, szépen lassan. Egyre kevésbé érzem a kezemet szorító kezet.
Az utolsó pillanatban jut eszembe az üzenet amit át kell adnom. Már későn.
Nem tudok szólni sem Adamnek, sem Jakenek.
Próbálok vissza menni, de képtelen vagyok rá. Megpróbálok valamilyen mentális jelet küldeni Jakenek, csak remélni tudom, hogy meg is kapja. De végül is angyal, miért ne kapná meg?  Viszont, ha betartja az ígéretét, akkor én magam is el fogom tudni majd mondani neki.

A családomra gondolok, a húgomra, a szüleimre. Rá döbbenek ez a két nap amit még éltem, csak valamilyenféle ráadás volt. Hogy találkozhassak Velük, pontosabban Vele.
Eleve az volt megírva, hogy a családom után halljak. Türelmesen tűröm, hogy a fehér fény az egész valómat feleméssze.
Nagyon homályosan még érzékelem, hogy valaki homlokon csókol majd semmi. Nincs többé semmilyen fizikai testem. Egy vagyok a fehér fénnyel, én vagyok a fehér fény.
Talán azt az egyet bánom, hogy nem tölthettem több időt a  két férfival, és hogy nem győzhettem meg róla őket, hogy nem az ő hibájuk volt a halálom.
Rá döbbenek, hogy fogalmam sincs kik ők, mit is csinálnak.
De van egy olyan érzésem, hogy még fogok velük találkozni, talán egészen más formában mint a mostani alakom, lehet, hogy még én sem fogok emlékezni hogy valaha ismertem őket. Remélem elkapják azt a valamit ami a húgom bőrében gyilkolt meg engem.
Bár valami azt súgja, könnyedén el fognak bánni vele, abból amit láttam ők ketten egészen különleges csapatot alkotnak.


Nos, végre megírtam az egyik olyan kis kétperces szösszenetet ami már régóta készülődött a fejemben :) Remélem mindenkinek elnyeri a tetszését, nekem tetszik :) Most akár szolgálhatnék nektek egész rossz hírrel is, de egyszerűen nincs kedvem mindazt ami mostanában egész nagy dilemmát okoz, leírni ide. :)
Nem annyira biztos a lap jövője, mint ahogyan gondoltam, mikor létre hoztam :(
                                                                                                           Katlen