Valahol a messzi jövőben

Sziasztok mindenkinek :) Talán észre vettétek, hogy az utóbbi pár hónapban egészen eltűntem aminek az oka, az egyik, hogy nyári szünet volt. A másik, hogy egy kicsit kiábrándultam a sorozatból. Félre ne értsetek, még mindig szeretem de nekem a negyedik évadtól Castiel volt a kedvencem, és még a lehetőség is, hogy talán elmegy meglep és elborzaszt egyben.
Így neki álltam egy olyan novellának (ami hosszabb mint egy rendes novella) ami abban az időben játszódik amibe bepillantást nyerhettünk az ötödik évadban valahol. A Croatoan vírus lecsapott az emberiségre és több mint a háromnegyedét kiirtotta. Azt a kis ember csoportot pedig Dean Winchester irányítja. Ja igen, és amik fenn vannak kis történetek, mind kifogom javítani a helyesírást és a szóismétlést is.
Na de itt van a kis történet:

Castiel dühösen rakta össze pisztolyát, majd szedte szét újra. Mostanra már szokásává vált, ha dühös, vagy elkeseredett volt. Szerette ezt az elfoglaltságot, ilyenkor a feje teljesen kiürül, és csak a rend szerinti egymást követő mozdulatok voltak, amikre figyelni tudott. Ezt a Ladnert kivételesen szerette. Ebben a pisztolyban még meg volt az fajta elegancia, ami már az újabb fajtákból hiányzott. Ennek még volt megfelelő súlyelosztása, a markolata sem kopott el rögtön az első használat után. A mostani fegyverek már közel sem ilyen tökéletesek. Most már tömeggyártásban készülnek, a minőség már nem számít. Akkora a kereset rá, hogy erről a régebben nélkülözhetetlen megállapításról már el is feledkeztek. 

Már nyolcadszorra ismételte meg, ezt a négy perces mozdulat sort, mikor kopogtattak az ajtón. Az illető meg sem várta az engedélyt, hanem csak úgy benyitott.

– Bruce már elment, a Főnök pedig még nem jött vissza. Jönnöd kéne – dugta be a fejét egy fiatal tizenéves lány. Már többször is találkozott vele, de a nevét még mindig nem tudja. Talán Kira, vagy valami ehhez nagyon hasonló.
Bruce elment. Ez nem számított valami jó hírnek, akkor most egyedül van a táborral, most ő a góré.

 Utálta a feladatát, nem szerette, ha ő felel a tábor biztonságáért. Régebben talán ment volna, akkor még volt annyi ereje, hogy anélkül az embereken tudta tartani a szemét, hogy kiment volna a szobájából. De mostanra már, muszáj volt ő magának is megjelennie, ha valamit el akart intézni. Bosszúsan tette le a Landert, és követte a kislányt ki az udvarra. A frisseső illat azonnal megcsapta az orrát. Halványan elmosolyodott, mikor felismerte mit is jelent ez. Mikor esik, minden sokkal biztonságosabb, ilyenkor kevésbé lehet támadásra számítani, ami azt jelenti, hogy a többiek, akik kint vannak, nincsenek akkora veszélyben. Rögtön nyugodtabb lett, már nem is tartotta olyan szörnyűnek ezt az egészet. Kint is csupa örömtől ragyogó arcokkal találkozott, az emberek is pont olyan jól tudták, mit jelent az eső, mint ő. Úgy döntött, hogy csak pár percre ugrik be Chuck házába, ma nem akarja az egész napját ott tölteni.

– Hogy állunk? – kérdezte mikor belépett a tartalékos ház ajtaján. Chuck éppen az asztala mögött számolgatott. Mikor felnézett az említett, Castiel megdöbbent mennyire megváltozott az arca. Igaz csak pár hete volt, hogy utoljára találkozott vele, de ő mintha éveket öregedett volna. Már nyoma sem volt annak a vicces, kissé bugyuta Chucknak, akit évekkel ezelőtt megismert. Pár pillanatra belé hasított a csalódottság, és belemart, hogy ez mennyire igazságtalan, de még idejében elfojtotta a kitörő panaszos megjegyzését. Jól tudta, hogy azzal nem segítene Chuckon, ha felidézné milyen volt még Azelőtt.

– Hé, Emberem! Mégis, hogy kerülsz ide? Azt hittem, nem nagyon hagyod el a szobádat –  mosolyodott el szélesen. Castiel örömmel vette már sokadszorra tudomásul, hogy a régi Chuck még koránt sem tűnt el teljesen ebből a megkeseredett emberből. 

– Bruce elment – mondta, mintha ezzel minden kérdésre választ adott volna. Chuck mosolya még szélesebb lett, és egy halk „értemmel” elfordult, hogy be tudja fejezni a készlet ellenőrzését.

 Castiel míg várt rá szórakozottan nézte az ablakon keresztül, az eső áztatta házak sokaságát. Ez az épület szinte mind a negyvenöt házra rálátást biztosít. Most egyiknek sem égett a lámpája, ami azt jelentette, hogy ma mindenki a szabadban van. Castielt is jobban hívogatta most a természet, mint eddig bármikor. Alig tudta kivárni míg Chuck minden részletet felolvas a listájáról, és biztosítja, hogy amíg a Főnök, vagy Bruce vissza nem ér, rendben lesznek. Ő csak egy gyors bólintással nyugtázta, majd köszönés nélkül távozott.

Pontosan tudta hova menjen, éppen ezért gyorsan haladt a házak labirintusában. Szerencsére egyetlen kíváncsi vagy aggodalmas szülő sem szakította meg az útját, így húsz perc múlva már ki is ért a tábor középpontjából. Az összeeszkábált bungalókat felváltotta a gazzal benőtt, már rég leomlott korábbi épületek halmaza. A növényzet sokkal vadabb lett, még pár megtett méter, és már sehol sem látszott, hogy járt itt volna valaha is ember. Az út, amin ment, egyre kevésbé hasonlított kitaposott ösvényre, egyre járhatatlanabb lett. Összeszűkült, már alig tudta kényelmesen egymás elé helyezni a lábait. A megzabolázhatatlan mezőt pár perc múlva már az ugyancsak elhalás szélén lévő fák lombjai követték. Nem is fák voltak már azok, inkább túlméretezett gazok. Nem volt már se törzsük, se ágaik. Castielt szokás szerint elborzasztotta a természet e fajta kihalása, de most nem engedte meg magának, hogy bármi is lassítsa. Nem tudta, meddig eshet még az eső, és mikor vége szakad, azonnal vissza kell indulnia.
Hamarosan a fák közül is kiért, és újra egy rét féleség szélén állt. De ez nem olyan volt, mint az előző, itt még szinte alig mutatkoztak a tipikus jelek, amik mostanra már szinte a világ összes területén jelen voltak. Néhány virág még mindig virágzott, és a fű is zöldebb volt, mint máshol. Az egész mező nem volt hosszabb húsz méternél, és szélesebb, mint egy kilométer. Olyan volt, mint a rég elfeledett civilizáció egyetlen épen megmaradt töredéke.

 Ha ez egyáltalán lehetséges volt, itt még az eső is tisztábban esett. 'Tökéletes hely' villan át Castiel tudatán a gondolat. Több hónapot töltöttek Vele, a felkutatásával, mikor még azt sem tudták, hogy létezik. Egy nap egészen eltévedtek, már kora reggel volt mire kilyukadtak ezen az eldugott helyen. Ha valaki nem tudja, mit keressen, aligha találja meg ezt a csodát. És mivel az emberek már rég letettek bármiféle reményről, teljes biztonságnak örvendhetett. Castiel már szinte bőrig ázott. A lenge póló, amit még tegnap kapott fel magára, már teljesen a testéhez volt tapadva, a további ruha darabjaival sem volt más a helyzet. Nyirkos volt és hideg. Nem szerette ezt az érzést, olyan mintha be lenne zárva a saját ruhái által, de most, olyan boldogság és elégedettség kerítette hatalmába, hogy még ez sem tudta elrontani a kedvét. Mint mindig, mikor itt volt, most is elhatározta, hogy nem is megy vissza. Örökre itt akart maradni, beletemetkezni azon   gyönyörűségek tömkelegébe, mik pár évvel ezelőtt még teljesen hidegen hagyták. Ráérősen kezdett a mező közepe felé sétálni. Tudta, hogy még az, amiért ide jött, hátra van. Lassan haladt előre, minden virágot, fűszálat, követ megcsodált. Próbálta magába zárni az emléküket, hogy majd elővehesse, ha úgy érzi szüksége lesz rá.

Hamarosan meg is pillantotta azt, amiért igazából idejött. Egy ébenfekete ’67-es Impala.  Mikor meglátta, akármilyen hideg is volt aznap, átjárta a forróság. Olyan intenzíven érzett e kocsi iránt, hogy még saját érzelmeit sem tudta beazonosítania. Düh, csalódottság, remény, boldogság. Mind egybefolytak, és tökéletlen forróságuk járta át a testét.
 

 Bár a kocsi már koránt sem volt olyan gyönyörű, mint fénykorában. A kerekeit jórészt benőtte a gaz, az ablakai betörtek, a festése megkopott. Az ülések huzata még ennél is sokkal rosszabb állapotban volt. A bőr kárpit sok helyen kiszakadt, voltak olyan rései ahol a tömés darabokban fordult ki belőle. A kormánykerék a műszerfal többi részével egyetemben hiányzott. Néhány hónappal ezelőtt kivették belőle, hogy újabb kocsikhoz használják fel, vagy éppen egyéb elektronos töltetű tárgyakba építsék bele. Olyan volt nekik ez, mint valamilyenféle szentségtörés. Megszámolhatatlan sokszor volt ez az öreg kocsi a segítségükre, hogy eddig elképzelhetetlennek tartották, egyszer ők maguk fognak véget vetni életének. Nevetséges, hogy mostanra már ő is olyan kocsi mániás lett, mint az Impala valódi tulajdonosa. Pedig, azelőtt soha sem értette, miért is olyan nagy dolog számára ez az autó.
 

 Hiába, ez alatt a kilenc év alatt, amit vele töltött, a legtöbb szokása, és a viselkedése nagy része átragadt rá is.

 Imádattal simította végig az autó motorháztetőjén kezét. Hagyta hagy töltsék meg azok a gyönyörű emlékek, amiket ehhez a kocsihoz kötött. A teste – mint ilyenkor mindig – teljesen kezelhetetlenné vált. Nem tudta megfékezni a keze remegését, se a kicsorduló könnyeit. Még most sem tudott belenyugodni abba, ahogyan az Apokalipszis után alakult az életük. Egyre kevésbé gondolt örömmel vissza azokra az időkre. Legtöbbször mikor mégis megkísérelte a visszaemlékezést, mindig csalódott. Ezért sem értette miért tölti el mindig ekkora örömmel, ha meglátja ezt a viharvert kocsit.

Egyszerűen csak volt benne valami, amitől néhány percre nem az elmúlt pillanatok kínzó fájdalmát, hanem a jelen kevés, de annál boldogabb másodperceit látta maga előtt. Talán pont azért szerette ennyire, mert ez volt az egyetlen igazán nagy jelentéssel bíró tárgy, ami megmaradt Azelőttről. Hirtelen felindulásból megfogadta magának, többet nem gondol a rég időkre, nem temetkezik többé a múlt édes jelenébe. De amint ezt eldöntötte, máris megbánta. Egyszerűen képtelen elfelejteni azokat az emlékeket, amiket a sors furcsa fintora adott neki, amikért most már képes lenne ölni is, csak hadd élhesse újra megint őket. Szinte már akaratlanul, megszokásból idézte fel a számára legkedvesebb és talán legépebb emléket, amit még őrzött.
 

 Szerette ilyenkor átérezni, azt a borzalmas saját képzelőereje keltette érzések keserves másolatát, amiket akkor érzett. Ahogyan ott ül Bobby Singer háza konyhájában Ellennel és a lányával, akinek már nem emlékezett a nevére. Arról, hogy mit csináltak, vagy hogy nézett ki a két nő és hány évesek voltak, már rég nem volt emléke. A fivérek egy másik szobában beszélgettek, de ő még így is hallotta őket. Fél füllel az ő vitájukat figyelte, próbálta megfejteni, hogy lehet ennyire összehangolt a beszélgetés. Bobby talán a pincében volt, arra is már csak nagyon homályosan emlékszik, ő mit is csinált. Csak az érzés maradt meg, amit akkor érzett.
 

 Akkor végre teljes volt.

 Akkor értette meg, hogy miért lázadt fel Atyja ellen, miért hívta ki a sorsot maguk ellen. Miért ölte meg testvéreit, és miért indult csatába Lucifer, a leghatalmasabb bátyja ellen.
Miattuk. A család miatt, akik befogadták, akik emberi érzéseket adtak neki.
 

 Akkor naivan azt hitte, majdnem minden estéje ilyen lesz. Nyugodt, örömteli… családias.
Most így visszaemlékezve, még mindig úgy gondolja akkor nem becsülte meg eléggé azt, ami neki volt. Nyűgös volt és dühös. Azokat a pillanatokat, amiket nem azokkal az emberekkel töltötte, akiket megszeretett, kínszenvedés volt megélnie. Nem szerette a porhüvelye szabta kereteket, amiket képtelen volt átlépni. Várta a pillanatot, mikor újra beléphet azon a bizonyos Kapun, más nem is nagyon érdekelte.

Idióta volt!

Ha tudta volna mi fog következni a következő egy hónap leforgása alatt, nem így gondolkozott volna. Most már késő. Már soha többet nem mehet vissza, hogy kiélvezze azokat az időket. 

 Több időbe telt összeszednie magát, mint számított rá. Szépen lassan erőt vett magán, abba hagyta teste a remegést, a könnyeit pedig letörölte. Kezét úgy kapta el a kocsiról, mintha megégette volna magát.

 Nem akart túl sokszor belemerülni ebbe az emlékképbe, jól tudta mire képes a képzelete. Idővel átalakítja, kiszínezi, majd észre sem veszi, és semmi valóság alapja nem fog maradni. Ezt pedig semmi képen nem akarta. A rosszabb napjain ez volt az egyetlen, ami még a felszínen tartotta.

Észre sem vette, hogy az eső el is állt. Az ég még mindig be volt borulva, de a haja már egészen meg volt száradva, ahogyan a ruhája is. Hosszabb ideig állhatott itt, mint számított rá. Most, hogy már az eső sem esik, a tábor teljesen elvesztette, azt a biztonság érzetet, amit a csöpögő víz szabadított rájuk.

 Elszégyellte magát, és remélte, hogy Bruce már visszatért, és nincsen egyedül a tábor. Még egyszer végig nézett a kocsin, majd a réten is, és elindult.
 

Vissza a valóságba.

 Mikor a táborhoz ért, nagy meglepetésére még álltak a falak, és sehol nem látszott, hogy tűz ütött volna ki. Nem tudta meddig hagyhatta magára őket, talán egy órára. Ha ő nincs, akkor a felelősség automatikusan Chuckra száll át.

 Chuck pedig nem éppen, az-az ember, akire rá szeretné a lakóhelye jövőjét bízni. A maradék távolságot már futva tette meg. Közelebbről sem látott semmi rendellenességet, amit nem egészen értett. Majd rögtön miután átlépte a bejárati kaput, minden értelmet nyert. Öt nagy, koszos dzsip állt a bejáratnál, még járt a motorjuk.
 

Izgalma csak fokozódott mikor észrevette, a logójukat. Piros oroszlán, amit ordítás közben ábrázolnak. Szélesen elvigyorodott, tudta kihez tartoznak ezek a kocsik. Lépteire mégis nyugalmat erőltetett, nem akart úgy befutni, mint valamilyen kisgyerek, pedig most pontosan úgy érezte magát. Eddig fel sem fogta, hogy mennyire aggódott érte. Mint oly sok mindenre, erre is csak utólag jött rá. Minden alkalommal, mikor kint van beszerző úton, vagy túlélőket keresni, megszállja a jeges félelem. Nem akarja őt is úgy elveszíteni, mint az öccsét. Még a holttestét sem tudták elföldelni. Nem attól félt, hogy meghal, szinte mindig mikor kimegy azon az ajtón, arra fel kell lennie készülve, hogy talán soha nem jön vissza.

Ezeket a napokat, csak így lehetett túl élnie. Inkább attól rettegett, amit a halála jelenthet. Az egész tábor szétomlana, nélküle még a másnapot sem élnék meg.
 
 Hamarosan meg is látta a visszaérkező csapatot. Majdnem az egész tábor ott sürgölődött körülüttök, a hogylétük felől érdeklődtek. Ő maga is bevetette magát a sűrűségbe, barátját kereste. Sok ismerős arcot látott, legtöbbjükön örömteli mosoly játszott, de voltak olyanok is akik a sírásukkal küszködtek. Valaki meghalt. Ebben biztos volt, nem volt olyan felhőtlen a légkör, mint eddig bármelyik visszaérkezésnél. Rögtön járni kezdett az agya. Vajon ki lehet?

 Nem. Biztos, hogy nem Ő. Akkor több lenne a gyászos arc, több a sírás. De akkor ki? Valaki fiatal? Meghalt, vagy átalakult? Őrá is átragadt a szomorkás gyász érzete, miközben lehet, hogy nem is ismeri azt, aki elhunyt. Mégis elvesztett egy embert. Eggyel kevesebb a túlélő, eggyel közelebb kerültek a véghez.

A többi aggódó hozzátartozó még nem fogta fel ezt, Castiel látta az arcukon. De a következő percben eltűnt minden aggodalma, minden szomorúsága. Hátulról valaki megrohanta, szinte teljesen letaszította a lábairól. Az ütés ereje földre kényszerítette, de volt még annyi ideje, hogy szerencsésen kiszámítsa az esést, hogy ne üsse meg magát komolyabban.

 Amint arccal a földnek esett, rögtön meg is fordult, várta a nehéz testet, ami rá fog nehezedni, de a tér üresen tátongott, látszólag csak ő esett el. A ruhája tiszta sár lett, ahogyan az arca és szinte a teste minden négyzetcentije, de nem érdekelte, lendületesen meg ragadta a kezet, ami fölé tornyosult és felhuzakodott a földről. Mikor már talpon volt, el akarta engedni a kezet, de az tovább rántotta. Egyenesen egy kemény, koszos felületre. Beletelt pár másodpercbe, mire felismerte, hogy egy mellkasnak dől. Még néhány töredék másodperc, és már a mellkas tulajdonosáról is tudta, ki az. Bal kezével megszorította az idegent, ő is hasonlóképpen cselekedett, csak ő Castiel hátát szorította meg, a jobb kezével.

 Épp elég ideig szorongatták egymást, ahhoz hogy több boldog fej is feléjük forduljon. Castiel érezte, hogy sok ember fordul el, kínosan feszengnek. Csakhogy, ez Castielt nem érdekelte. Abban a pillanatban nem.

 Kevésszer volt annyira boldog, mint abban a percben. Nem is igazán azért, mert örült, hogy Ő nem halt meg, vagy mert végre itthon volt biztonságban. Ahhoz az érzéshez tudta volna leginkább hasonlítani, amit abban az emlékképben érzett. Akármennyire is hasonlított, még csak meg sem közelítette azt a csodás érzést, mégis ahhoz volt a legkönnyebb viszonyítania. Hosszú percek múlva elváltak egymástól, mind kettejük arcán széles mosoly terült el.

– Dean! Azt hittem hamarabb jössz.

– Nem égett le a tábor. Ügyes vagy, hippikém! – üdvözölte Dean ragyogó arccal Castielt, és a szabad kezével megpaskolta a vállát. Castiel halkan felnevetett. Annyira örült, hogy barátját újra láthatja, hogy még ezen a megszólításon sem sértődött meg. Látszólag az egykori vadász is olyan boldog volt, mint Cas, mert az ő arcáról sem akaródzott lehervadni a mosoly.
 

 z önfeledt, boldog pillanat úgy foszlott szét, ahogyan elengedték egymás kezét. Már az is luxusnak számított, hogy ennyi ideig meg engedték maguknak az öröm érzetét. Nem lett volna szabad, hiszen mind ketten tisztában voltak a helyzetükkel, a többiek helyzetével. A sok veszteség, a sok elesett katona, akiknek nem ott lett volna a helyük, a sok nélkülözés, a borzalmak, amiket végig kellett szenvedniük.

 Mégis mind arra adtak okot, hogy kiélvezzék ezt a röpke pillanatot, mikor boldogok. Talán ezért is mosolyodtak el még egyszer, mikor egymás szemébe néztek. Örömmel beszéltek volna, megvitatták volna az elmúlt nap gondjait, mindent elmondtak volna egymásnak, de tudták, hogy erre még nem kerülhet sor. Estig még biztos nem.

 Így Dean még egyszer Cas vállára tette kezét, majd egy biccentéssel a kocsik felé vette az irányt. Castiel adott még magának egy kis időt, csak utána indult el maga is. Nem akart visszamenni Chuckhoz, pedig tudta, hogy ez lenne a protokoll szerinti kötelező lépése. Inkább belevetette bele magát megint a sokaságba, meg szerette volna tudni, hogy ki halt meg.

Már este hét is elmúlt, mire végre Chuckhoz keveredett. Fáradt volt, minden tagja fájt, és szeretet volna már túl lenni ezen a napon.
  

 Mint azt megtudta, Nick volt az, akit elvesztettek. Egy fiatal huszonéves fiú. A szülei két hónappal ezelőtt haltak meg, ugyancsak egy balul elsült akció alatt. A fiúnak nem volt sok barátja, senki sem gyászolta igazán. Inkább csak a létszámuk csökkenését, és a kihalás felé út rövidülését siratták az emberek. Castiel egyáltalán nem ismerte szegény gyereket, de ha jól tudta, ő és a Főnök egészen jóban voltak. Többek között, ezért sem szorgalmazta a munkát, nem akart eléje kerülni. Sem ereje, sem kedve nem volt végig hallgatni, hogy mennyire borzalmas volt elveszítenie azt a fiút. Főleg, mert igen emlékeztette őt valakire a múltjából. Amikor belépett Chuckhoz, nem ellenkezett, mikor az hellyel kínálta. Csöndben hallgatta végig másodszorra is, ahogyan felolvassa a listáját. Nem igazán figyelhetett, mert arra eszmélt, hogy Chuck a vállát rázza.

– Hé, jól vagy? – kérdezi aggódva. Castiel rögtön tudja mi jár a fejében. Mi van ha ő is megfertőződött? Ilyenek a tipikus jelek.

– Persze, bocs csak fáradt vagyok.

– Biztos? Mármint szólhatok Deannek... – veti fel bátortalanul Chuck. Castiel elvigyorodik.

– Miért, hogy lőjön le? Kösz, megvagyok.

Chuck megvonta a vállát. Castiel már állt volna fel, mikor eszébe jutott valami, amit már rég meg akart kérdezni Chucktól. Tudta, hogy ez felkavarhatja, és talán el is ronthatja a barátságukat, de meg kellett kockáztatnia.

– Chuck, gondolkoztál már azon, mi lett volna, ha akkor nem mondod meg, hol van az ördög? – kérdezi, még maga is megijed a hangjában csendülő szemrehányástól. Nem tudja letagadni a dolgot Chuck előtt. A férfi megmerevedett ültében, szemében döbbenet tükröződött. Kezét az állához emelte, végig simított zsenge borostáján, majd felállt az asztaltól. Hátra ment a másik szobába, léptei elhalkultak és zörgés hallatszott. Pár perc múlva egy cipős dobozzal tért vissza az előszobába.

– Hogy gondolkodtam-e rajta? Viccelsz? Minden nap, minden egyes átkozott percében ezen gondolkodom. Mi lett volna, ha nem veszem fel a telefont? Igen. Meghalt volna sok ember, de még többen életben maradnak. Élnek tovább, de ott van a gyomrukban az a szorító érzés. A fél bolygó kihalt, de a másik fele még él. Boldogan és többé-kevésbé teljesen. Megpróbálnak talpra állni a nagy veszteség után, sikerül is nekik. Egy-két évtized csupán, de én megfosztottam őket. Gondolj bele... Családi ünnepek, foci meccsek, vállalati bulik, kirándulások. Megfosztottam őket ettől, mert felvettem a telefont, és hittem a fiúknak, mikor azt mondták, majd ők elintézik – A hangja zaklatott és dühös volt. Arca gyengén kipiroslott, szeme idegesen villogott. Látszott rajta, ő még jobban vádolja magát, mint Castiel valaha is tette. Cas már sajnálta, hogy rákérdezett, de akkor szükségesnek érezte. Szinte maga előtt látta, hogy alakult volna Chuck élete, ha akkor nem nyomta volna meg a zöld gombot. Lehajtotta a fejét, nem volt képes rá, hogy újra Chuck szemébe nézzen. Igaza volt. Nem az ő hibája, hogy ez lett a vége, nem ő bukott el az ördög ellen, nem tette meg azt, amit lehetett volna. Chuck levette a doboz tetejét, és kivett két könyvet belőle. A borítójuk már olyan elhasznált volt, hogy alig lehetett elolvasni, mi áll rajta. A lapjai megtépázottak, viharvertek voltak, rojtosak már a sok olvasástól.

– A Whincester könyvek. Ezek a sajátjaim, a többi már nem létezik. Emlékszel, mikor azt mondtad nekem, egyszer majd ezek lesznek a Whincester történetek, hogy majd egy napon legendává válnak. Úgy látszik, ez nem fog megtörténni. Egyszerűen nem lesz, aki elolvassa őket – suttogja Chuck, inkább magának, mint Castielnek.  A volt angyal rájött, ezek a könyvek olyanok számára, mint neki az Impala. Az utolsó maradványa az egykori tökéletes életüknek. – De nem panaszkodom, neked biztos rosszabb öregem – mosolyodott el halványan Chuck. Castiel kérdően felvonta a szemöldökét. – Igazából jobban titkolod, mint hittem. Ha nem ismernélek, azt hinném, már bele törődtél a sorsodba.

– Ezt, hogy érted?

– Ugyan már! Angyal voltál. Erős, legyőzhetetlen, kiváló harcos. Tökéletes voltál. Aztán egyszer csak vége. Többé nincs erőd, nincs semmid. Haszontalan vagy, csak egy halandó ember. Egy olyan világba csöppentél, ami lassan, de biztosan elrohad, te meg semmit sem tehetsz ellene –  mondta Chuck keserű mosollyal. Castielt annyira megrázták a férfi szavai, hogy hosszú percekkel is utána, csöndben meredt maga elé. Nem mintha, nem lett volna igaza Chucknak. Pontosan így érez, ha nem rosszabbul, de még soha senki nem mondta ki ezt hangosan.

– Vajon, mi lenne, ha vissza tudnám csinálni? Akkor megtenném, még ha a saját életembe is kerül? Hát, persze – válaszolta meg a saját kérdését Chuck. A hangja monoton hordozásából, Castiel tudta, ezek a mondatok már nem neki szólnak. Chuck csak a saját gondolatait mondta ki hangosan. –  Akkor még élne Becky.

 Becky volt a lány, akit Chuck szeretett, de még a kezdeteknél meghalt. Chuck eddig sohasem mondta ki a nevét, csak úgy említette, mint Ő. Chuck pillantása a messzibe révedt, kibámult az ablakon.

– Jézus, már besötétedett. Jobb lenne, ha mennél. Tudom, hogy hazajött – válaszol Chuck, Cas kimondatlan kérdésére. Castiel is belátta, hogy Chucknak igaza van, de még nem akart menni. Nem azért, mert annyira félt a Deannel való beszélgetéstől, inkább mert amit Chuck az előbb mondott, rádöbbentette valamire. Tudja, ha most találkozik a Főnökkel, muszáj lesz elmondania neki. Abból pedig nem sülhet ki semmi jó.

–  Ugyan már. Ti ketten olyanok vagytok mintha… – Chuck itt elhallgatott, nem akaródzott kimondania, azt a szót. Castiel jól tudta miért. – Ti összetartoztok. Nem láttam még két olyan embert, aki ennyire függne egymástól, és ezt nem azért mondom, mert még mindig melegnek hiszlek – Chuck most már vigyorog. Castiel is elmosolyodik és bólint. Lassan föláll a helyéről és az ajtó felé indul, de Chuck hangja megállítja.

– Komolyan, Cas. Komolyan megtenném.

– Tudom, Chuck. Hidd el, én tudom – szól vissza még az ajtóból. Magára hagyja ezzel a mondattal Chuckot. Még látja a szeme sarkából, hogy a polcához nyúl, és egy üveget vesz ki belőle, amiben sötét folyadék van. Meghajtja, majd visszaroskad a székébe, és a könyvekhez nyúl.

Már bőven elmúlt éjfél is mikor Castiel belépett a gyéren megvilágított szobába. Magában legbelül remélte, hogy az egykori vadász már alszik, és elhalaszthatják a beszélgetést, de a házban még égett a villany. A kis szoba most még otthonosabbnak tűnt, hogy nem csak egyedül Castiel lakja. Két ágy volt tolva a szoba két sarkába, mindkettőn öreg matrac és egy párnának használt anyag foszlány. Nem volt több bútor, kivéve egy asztalt, aminek csak három lába volt, a negyediket a fal adta. Az asztal kisebb volt, mint egy rendes íróasztal, és a minősége is rosszabb. Tele volt pakolva térképekkel, különböző fegyverekkel és egyéb hasznosnak vélt tárgyakkal.

 A falak üresek, a padlón nem volt semmilyen szőnyeg. Jobban hasonlított egy börtön cellájára, mint egy hálószobára. Castielnek mégis ez jelentette az elmúlt években az otthont.  Eleinte ugyanannyira undorodott ettől a szobától, de ma már szerette. Dean állandóan azt mondogatta, még így is jobb, mint a legtöbb bungaló a táborban. Még három kisebb helység nyílt a szobából. Egy kezdetleges fürdőszoba, egy alig pár lábnyi kamra és egy fegyverraktár. 

Dean egyszerre sétált be a szobába Catiellel kezében a Landert tartva. A félhomály szürkeségében sokkal öregebbnek tűnt, mint valójában volt. Ugyan csak öt év telt el, de ő mintha egy egész évtizedet élt volna meg. Nem azért, mert annyival rosszabb állapotban volt, mint azelőtt, inkább a szemei voltak olyanok, amikbe ha belenéz az ember, azt is hihetné, hogy egy öregemberéi. Amint elvesztette mindazt, amiért harcolt, olyan üresség és szomorúság költözött a szemébe, ami mostanra már kitörölhetetlenné vált. Mikor meglátta Castielt futólag elmosolyodott, majd a Lander felé bökött.

– Újra csinálod. – Úgy mondta, mint az apa a fiának, mikor rájött, hogy az rossz fát tett a tűzre. Castiel érdeklődve fordult a pisztoly felé. Tudni akarta mi árulta el. Hiányzott a tára.

– Csak mikor ideges vagyok – vont vállat, és leült az ágyára. Dean is ugyanúgy tett. Pár percig csöndben ültek egymás mellett. Castiel azon tűnődött, vajon min járhat Dean esze. Félt, hogy amilyen jól ismeri, már tudja, mit akar mondani.

– Sajnálom Nicket.

– Igen, én is. – Megveregette Castiel vállát majd felállt és kiment a szobából. Ezek szerint, nem akart akkora jelentőséget tulajdonítani ennek a dolognak, mint Castiel hitte.
Pár percig csak bámult utána, majd ő is felállt.

– Dean! – kiáltott, a barátja hangját már a fegyverraktárból hallotta. 

– Én gondolkoztam – kezdett bele, miközben ő is átsétált a szobán, és a széles ajtófélfának támaszkodott.

– Az sosem árt – mosolyodott el szétszórtan Dean, miközben az egyik puskáját tisztogatta. A szoba falai nem is falak igazán. Mindegyik tele volt rácsos polcokkal, amik telis-tele vannak különféle fegyverekkel. A szoba közepén egy hatalmas asztal volt, amin ugyancsak tele különféle gyártású puskák és kézi pisztolyok hevertek. Az elmúlt években a legjobb fegyvereket gyűjtötték össze, és azóta is ezek a legféltettebb kincseik.

– Mi lenne, ha vissza tudnám hozni? – kérdezte hirtelen a semmiből nyert bátorságával Castiel. 

– Mondd, Te teljesen ép vagy? – kérdezte teljesen kikelve magából Dean. A hangjából a gúny mellett, igazi aggodalmat is ki lehetett hallani. Talán neki is az a véleménye, mint Chucknak volt.

 A pisztolyát úgy dobta le az asztalra, mintha egy labdát dobott volna el. Castiel akaratlanul is felszisszent, mikor látta, hogy a fegyver csövén a festék teljesen megkopott. Megilletődve lépett hátrébb, kezeit ösztönösen emelte maga elé.

– Miért? Mert kimondtam azt, amit eddig egyikünk sem mert kimondani?

–  Amit egyikünk se…? Mi? – Deanen felülkerekedett a döbbentsége. Tehát, ő is úgy dolgozta fel a történteket, mint Castiel. Nem beszél róla, de még csak nem is gondol rá. Teljesen elzárt magában minden emléket róla. Mindent, ami csak rá emlékezteti. 

Kár! Pedig így könnyebb lett volna, meggyőzni őt. Castiel nyugalmat erőltetett az arcára, tudja úgy, ha nem veszti el az önuralmát, sokkal jobb esélye van megnyerni ezt a vitát. Lassú léptekkel halad át az előszobába, próbálja eldönteni, melyik helyiség az, amelyikben a legnagyobb előnyben lenne, ha véletlenül verekedésre kerülne sor.

– Neked komolyan megfordult a fejedben, hogy talán rábólintok erre? – kérdezte, most már teljesen visszanyerve a lélekjelenlétét a fiatalabb férfi. Ő is ugyanúgy a szobát nézte, mint Castiel. Az említett lesütötte a tekintetét.

– Te nem akarod vissza kapni őt? – Az egykori angyal is ugyanúgy felemelte a hangját, mint Dean. De még mindig nem nézett rá. Dean megfordult, pár pillanatra azt hitte, hogy ki is megy a szobából, de csak az ajtóig sétált, mikor meghallotta Castiel hangját lendületesen visszafordult. Arcát eltorzította a düh és az elkeseredettség. 

– A francba is! Hát persze, hogy azt akarom, hogy megint itt legyen. Ahogyan szeretném, hogy még Bobby is éljen és a többi 3 milliárd ember is. Ja, és ha már itt tartunk, még egy csokis fánk is jól esne. – A hangjában már nyoma sincs az előbbi indulatnak, már csak az arca jelzi, hogy igazából mennyire ideges.

–  Igen. Csakhogy, amíg ezeket lehetetlen megoldani, amit én ajánlok… Az sikerülhet!

– És, hogyan is? – kérdezte kíváncsian Dean. Az arcán átvillant az elégedettség. Azt hitte, így megfoghatja Castielt. Nagyot tévedett. Az idősebb bólintott, a nehezén még korántsem volt túl, de jobban boldogul, mint számított rá.

– Már nem vagyok angyal. De még ember sem teljesen. Nincs többé semmilyen metafizikai képességem, de a lehetőség még bennem van, hogy visszakaphassam őket. Megvan még a, nevezzük így:  befogadóképességem

– Igen, de ez mégis miben…

– Hagyd, hogy befejezhessem – emelte fel a kezét. Dean megvonta a vállát, és megadóan lezser mozdulattal a falnak vetette hátát. A teste egészéből áradt az elutasítás.

– A tökéletes porhüvely, pedig az a test, amiben meg van az angyal képességeinek a megfelelője csak sokkal gyengébbek, vagy éppen emberibbek. Ettől, ha az angyalé már a test, ő is sokkal erősebb és magabiztosabb. Hiszen egy kis része mindig is ebben a gazdatestben élt, és most végre teljes. Ennél már csak az lenne tökéletesebb, ha egy olyan test lenne az övé, ami nem is emberi. A természetfeletti lények nagyon mindenben hasonlítanak ránk. Erősebbek, mint az emberek, okosabbak, mint az emberek. Jogosan merül fel az ötlet, miért nem beléjük szállunk, miért belétek? – akaratlanul is többes szám második személyben kezdett beszélni. Dean szemén értetlenség és rémület villant át. Valahol mélyen már tudta, mire akar kilyukadni Castiel, de annyi részletet még nem értett meg ahhoz, hogy tisztán lásson. – Mert ők nem megfelelőek nekünk. Fizikailag legalábbis. Nekünk hús, vér és csont kell. Egy ember teste. Tehát, mi sem lenne kiválóbb, mint egy természetfeletti lény, akinek teljességgel ember teste van. Egy olyan ember, mint…

–  Mint te – fejezi be a mondatot megsemmisülten Dean. Casitel csak bólint, egy halvány diadalittas mosoly jelent meg az arcán. Pár másodpercig csöndben bámultak egymásra. Az egykori angyal szeme elszánt mégis szomorú, Dean íriszei pedig dühtől és megdöbbenéstől voltak homályosak. Próbálta megérteni, miért is határozott pont most így Castiel. Majd lassan ingatni kezdte a fejét.

–  Kizárt! – szólalt meg végül, hangjára hideg komolyságot erőltetett.

– Miért? Miért nem hagyod, hogy visszahozzam az életedbe, azt a személyt, aki a legfontosabb volt neked?

–  Igen. Volt. Te tudod, mi lenne itt nélküled? Mi történne, ha az ellenség azokat az információkat megszerezné, ami a fejedben van? – Ez ügyes volt. Ezzel tényleg nem számolt, mikor kitervelte az ötletét. Gyorsan elkapta barátjáról a tekintetét, és lázasan gondolkozni kezdett.

–  Amúgy sem sikerülne. Mármint, ha ugyanaz a terved, mint neki is volt.

– Vele más volt a helyzet, ő nem tudta azt, amit én tudok. – Egy újabb kártyalap, amit nem akart kijátszani. Dean abbahagyta az eddigi ideges járkálást.

– El tudom zárni őket. A gondolatokat. Elég erős vagyok hozzá .

Érdeklődve fordult megint a volt angyal felé.

– Tessék? – A hangja még mindig olyan kemény és számító volt, mint az előbb, de az arca már egészen kipirosodott. Castiel már éppen válaszolt volna rá mikor kicsapódott a bejárati ajtajuk.

 Ugyanaz a fiatal lány viharzott be rajta, mint aki a délelőtt folyamán látogatta meg Castielt. Kinézetre most sokkal csapzottabb volt. Haja kócos, arca koszos. Ruhája néhol szakadt, de voltak olyan részei is ahol csupa vér volt.

– Bruce-szal valami baj van. Nagy baj – kiáltotta nekik és már ott sem volt. Ment tovább, hogy az egész tábort értesítse. Beletelt egy kis időbe, mire el tudtak vonatkoztatni az előbbi vitájuktól, ő még mindig maga elé merevedve állt, mikor Dean már futott is Bruce bungalója felé.

 Ha valamikor akkor, azon az éjszakán nem tudta meggyőzni barátját az igazáról. Túl sok volt a teendő, a tragédia. Miután vége lett annak az éjjelnek, Dean még nagyon sokáig nem volt hajlandó beszélni a dologról, folyton valami kifogással távol tartotta magát Castieltől.
De Castiel már akkor elhatározta, hogy ha Deant nem fogja tudni meggyőzni, akkor is meg fogja tenni. Túlságosan élénken éltek benne Chuck szavai, amiket elköszönéskor intézett hozzá.

Komolyan, Cas. Komolyan megtenném.

Elment

Miattad, csináltam. Hogy neked ne kelljen. Újra és újra  megismétli a tudat alattid, ezt az egyszerű, mégis egy világot jelentő mondatot. Először nem is érted mit jelent ez, nem bírod felfogni a nyilvánvalót.   Felállsz az asztaltól, muszáj felállnod.

Szinte észre sem veszed és máris messze jársz a moteltől, messze a poros kis városától amiben megszálltál. A düh elvakítja a szemeidet, nem tudsz tisztán gondolkozni. Nem nézed, merre mész, nem is érdekel. Minél messzebb attól a helytől, ahol megkaptad az üzenetet. Mintha a meneküléssel, bármit is el tudnál intézni, semmissé tenni.
Majd egyszer csak megállsz. Az Ő nevét kiáltod, arra vársz, hogy válaszoljon.
De csönd uralkodik a tájon, senki sincs a közelben. De te nem adod fel, újra elkiáltod magadat. Majd még egyszer, és még egyszer.
Kis idő múlva már rekedt a hangod a kiabálástól, de nem érdekel.  Azzal hitegeted magadat, majd erre válaszolni fog.

Pedig a lelked mélyén már tudod, hogy Ő már semmire sem tud válaszolni.  Ahogyan ez az egyszerű felismerés egyre feljebb és feljebb küzdi magát a tudatalattidba, úgy gyengül el szépen, fokozatosan az összes testrészed. Végül, nem bírsz tovább állva maradni, le kell guggolnod. az arcodat a tenyered közé fekteted, lassan ingatni kezded a fejedet. Nem az nem lehet! Nem tenne ilyet velem.

Ismételgeted, magadban az egyetlen mondatot ami miatt még nem adtad fel teljesen a reményt.  Pedig a lelked mélyén pontosan tudod, hogy csak Miattad tette.
Valaki a hátadra teszi a kezét, te lesöpröd magadról. Ez nem az Ő keze.
Az Övét megismered, olyan sokszor pihent már a mellkasodon. És ha nem az Ő keze, akkor nem érdemled meg, hogy hozzád érjen. Hallasz egy mély hangot közvetlen közelről magad mellett. Nem érted mit mond, csak egyetlen egy mondatát tudod ki venni, az értelmetlen vigasztaló szavaiból.
Elment.

                                           Katlen

A Hívás

Egy angyal aki nem biztos a hova tartozásában. Két testvér akinek veszélyben az élete, és csak ez a bizonyos angyal mentheti meg őket.
 És egy merénylő, aki nem is igazán gyilkos mint egy családapa aki mindenét elvesztette, és most bűnbakot keres

<Castiel>

Castiel elmélyülve nézegeti, a tömeget, a lába alatt. Mindig is elbővülte az emberek rohanása, a nem törődöttségük. Már ilyen korán reggel, - mikor még csak hajnalodik-  is kint vannak az utcákon. Csodálkozik, hogy fel tudnak kelni az ágyukból, végig tudják csinálni a napjukat.
Ő maga még sohasem próbálta ki, milyen érzés aludni, de a megfigyeléseiből tudta, hogy remek lehet. Sokszor látogatta meg a fivéreket, az éjszaka közepén, csak, hogy nézhesse őket.
Pontosabban Deant. Még most is, ennyi évvel a pokol után borzalmas rémálmai vannak.  Néha napján, -mikor inkább ülne itt minden felett-, elment csak azért, hogy ott legyen.  Dean mellett. Ilyenkor a szuszogása egyenletesebbé vált, az arca kisimult, ellazult a teste. Nem tudja megmagyarázni, miért űzi el a jelenléte a gonoszt, de nem is érdekli. Szívesen van velük, sokkal több időt is töltene ott ha megengedhetné magának. Azok élete legbékésebb, legnyugodtabb percei mikor végre, a testvérek koszos motel szobájába lép.

Vissza tér, az emberek figyeléséhez, a testét elönti a csalódottság, és a honvágy. Akármennyire is szeret itt lent lenni,- főleg most-, legtöbb alkalommal mindent megadna, hogy újra beléphessen a régi otthonába. Néha elképzeli milyen lenne odafenn. Újra találkoznia a testvéreivel, megint  érezni azt a gátlástalan  energiát.

Mennyi mindent adott fel, csak mert abban a pillanatban úgy érezte, megéri. Szinte állandóan azon gondolkozik, vajon ha vissza mehetne, megváltoztatná a döntését-e. A válasza folyamatosan változik. Most itt fenn ülve, szinte biztos benne, hogy élne a lehetőséggel.
De mikor a testvérekkel van:  mikor együtt próbálják elmagyarázni neki az itteni, furcsa földi dolgokat, vagy mikor Deannel együtt ül az Impalában, csöndben hallgatva a motor zaját, ilyenkor még meg sem fordul aa fejében, hogy talán jobb lenne ha máshogy történnek a dolgok.
Ha tehetné minden pillanatát velük töltené, de nem teheti.

A keze ösztönösen nyúl a kabátjába,  hogy elővegye a medaliont.
A reggeli fényben még kopottabb, még megviseltebbnek tűnik mint máskor. Szinte beszél Castielhez. Dean gyerekkoráról mesél, arról milyen volt mikor még egészen kicsi volt. Nehezen tudja elképzelni, hogy ez a kis tárgy fogja segíteni őt mikor megtalálja akit keres. Már ha egyáltalán megtalálja Őt.  Akármennyire is akar benne hinni, nem tartja valószínűnek, hogy tényleg találkoznának, mármint személyesen. Mégis mikor Rá gondol, megtelik a teste reménnyel. Talán minden jóra fordul. Lehetséges,hogy nem kell majd feláldoznia senkit, hogy véghez vigye a tervét. 

Wile mérgesen mered Samre, szinte  tapintani lehet a gyűlöletet amit a testvérem iránt érez. Sam arcát nem látom, Royt figyelem. Ő nem olyan eltökélt mint Wile, talán rá vethetném magamat mikor nem figyel. Csakhogy ezalatt az ostoba társa egészen biztosan megölné Samet. 

A francba! Kettővel nem bírok el egyedül, Sammy-re meg nem igen számíthatok. Csak ne lennének megtöltve azok az E45-ösök. 

Az egész olyan volt mint egy látomás. Castiel zavarodva rázza meg a fejét, próbálja elzárni a gyűlöletet és az undort amit ez a két idegen iránt érez. Ezek az érzések határozottan nem az övéje.
Nem érti mi történhetett, egészen olyan volt mintha benne lenne Dean fejében. Más magyarázatot nem talál, az angyaloknál nem létezik, semmilyen fizikai rendellenesség ami megmagyarázná ezt.
Már állna fel,mikor rá jön, fogalma sincs merre keresse a fiukat. És még az sem biztos, hogy tényleg igaz amit látott.
Viszont ha igaz, akkor az lesz élete legnagyobb hibája, hogy nem cselekedett azonnal. Szinte azonnal elfelejteti a medált, az Apját, minden kitörlődik a fejéből. Az embereket maga alatt már nem is látja, olyan erősen koncentrál. Nem tudja hova menjen, azt sem, hogy hogyan fog oda jutni.

<Dean>

Wile gyilkos dühvel biztosítja ki a fegyvert egyenesen a testvérére szegezve.  Ösztönösen mozdul, a hamarosan kiröppenő golyó elé akarja vetni magát. De egyetlen kattanás megakadályozza. Roy is kibiztosította puskáját, csak azt rá szegezi. Dean eddig egy percig sem félt. Annyira abszurd volt az egész, hogy nem is fordult meg a fejében, akár valóság is lehet. De most, hogy ennyire komolyra fordult a dolog felkapcsolt az agyában az a bizonyos villany körte. Nem a saját életét féltette, már eddig is csak a testvére és a szárnyas miatt maradt.  Még el is követett pár dolgot, ami miatt megérdemelné az ilyen szégyenletes halált. De Samnek nem így kellene meghalnia. Igaz ő is csinált pár hülyeséget az életében, de végig a jó szándék vezérelte.
El akarja magyarázni az egészet a két vadásznak, de annyira száraz a torka hogy megszólalni sem tud.
- Nem hiszem, hogy azonnal megölünk. Először még megfizetsz azért amit tettél.- morfondírozik hangosan Wile. Deant most már kizárólag a puska csöve akadályozza meg abban, hogy egyenesen Sam elé ugorjon.  Ha tudná, hogy Wile szavainak nincs semmilyen valóság alapja, nem rémülne meg ennyire. Mondjuk, ha tudná,hogy hamarosan itt lesz a felmentő sereg, és ő alaposan kiverhetné a két elmebetegből  még a szart is. De ilyesmiről még álmodni sem mer.
Nem tud Samre nézni, fél, hogy ugyanazt látná az ő szemében is mint, amit maga is érez. Wile, hogy bizonyítsa akaratát egy hangos puffanással Sam lábába ereszti az első golyóját. Sam felüvölt a fájdalmában  a nyaka hátra bicsaklik,  a teste megremeg. A szobát, szinte azonnal betölti a vér sós, keserű illata. Dean megint ösztönösen cselekszik. Csak az utolsó pillanatban kap észbe,  mikor már Roy puska csövével néz farkas szemet.   Roy arcát nem is látja, elhomályosítja a szemét a düh és az elkeseredettség.
- Ne bántsátok!- a fájdalom amit az öccse kínzott arca láttán érez, elveszi a parancs élét, így  csak egy elkeseredett kérés lesz belőle. Wile felnevet, Roy viszont elfordul Deantől.
- Hova tűnt az a Dean akit én ismertem? Ez csak egy újabb gyilkosság. Tudod, aki gonosznak született azt nem lehet megváltoztatni!- nevet fel Wile. Dean összerezzen mikor meghallja az utolsó mondatot. Tőle idézett a vadász. Még azokból az időkből mikor Sam a Stanfordra járt és ő Wileal dolgozott. Most már nem is érti, hogy mondhatott ilyeneket, de akkor egészen máshogy gondolkozott. Annyira hiányzott neki Sam, hogy nem látott tisztán.
Wile újra felnevet és megint kilő egy golyót csak azt már Sam mellkasába.   Ő újra felordít, csak ez már sokkal gyengébb, kétségbeesettebb kiáltás mint az előző. Sam hátra hanyatlik az ágyra. Sammel együtt Dean is ordított.  Ő is átérezi Sammy fájdalmát, kínját, dühét.
Wile megenged magának egy keserű mosolyt majd jelentőség teljesen Royra néz. Az habozás nélkül Dean fejéhez vágja a fegyver másik végét. Az éles lüktetés szinte azonnal jelentkezik, még előbb mint a fájdalom. A füle zakatolni kezd.
- Öld meg.
- Miért? Ő nem csinált semmit.- ellenkezik Roy. Dean a füléhez fogja a kezét, hogy elállítsa végre ezt a szörnyű zakatolást. Mikor a hajához ér, érzi hogy nedves a keze a vértől.
- Megöltük a testvérét, és felismert. Te sem szeretnéd ha Dean Winchester mostantól a te felkutatásoddal és megöléseddel töltené az idejét.- győzködi társát Wile. Roy viszont látszólag hajthatatlan , jelezve ezt, még a puskáját is leengedi.
-Akkor majd én.- löki félre dühösen Royt Wile. Mikor szemtől szembe áll Deannel, a szemében felcsillan az együtt érzés.  De mikor észre veszi mit művelt, gyorsan félre néz, majd mikor újra Deanre emeli a szemét, már a gyilkos düh látszik rajta.
-  Azt hittem, hogy nem lesz ennyire egyszerű.- gondolkozik hangosan Wile. Látszólag élvezi, hogy meghosszabbítja Dean számára ezt a fájdalmas pillanatot. Dean szeretne Wile szemébe nézni, de nem tud elszakadni Sam holteste tekintetétől. A szemei üregesen merednek a plafonra, a szája fájdalmas ordításra nyílik.  Legszívesebben kikaparná a szemét, csakhogy ne kelljen tovább a halott testvérét néznie.

<Wile>

Először Roy ordítása hallatszódig, majd egy villanás és a vadász a  földre rogyik . Mind ketten oda kapják a tekintetüket. Wile-t elborzasztja társa látványa. Ahogyan holtan fekszik a fapadlón.  A szemébe könnyek gyűlnek, amint kezdi megérteni mit is lát.  Roy felett egy ballonkabátos idegen áll, a szemében elszántság és fájdalom látszódik Kezét még mindig a levegőben tartja, úgy ahogyan egy perccel ezelőtt még a társa fejét fogta. Nem tudja, hogy juthatott be hiszen az ajtót bezárták mikor beléptek az -akkor még- csendes  szobába. 
Most felé lép, lassan, mégis félelmetesen. Mint a vad aki az áldozatát cserkészi be.  Wile megrázza a fegyverét, feljebb emeli, így éppen Dean homlokának dől.  Fogalma sincs miért csinálja ezt, okosabb lenne ha elfutna, ki ugorna az ablakon, most amíg még van lehetősége rá. Igen, minden bizonnyal ezt kéne tennie ha tiszta fejjel gondolkozna. De a társa halála olyan mélyről jövő dühöt és bosszú vágyat támasztott fel benne, hogy most semmire sem vágyik csak arra, hogy megfizessen az aki megölte Royt.
- Egy lépést se, vagy megölöm!- kiált rekedt hangon, az idegenre. Ő viszont nem Wilet nézi. Most, hogy egy lépéssel előbb lépett, látni lehet Sam hulláját. A gyilkos megdermedt testtel nézi az egykori vadászt. Látszólag nem akar hinni a szemének. Pár pillanat alatt a legvegyesebb érzelmek töltik meg a szemét.
Fájdalom, düh, csalódottság, gyász, megkönnyebbülés.
- Ki maga?- kérdezi Wile, szinte rémülten. Még ő maga is meglepődik a hangján, már  idejét sem tudja, mikor lett belőle vadász. Ennél már sokkal ijesztőbb dolgokat  is látott. Például mikor végig nézte ahogyan egy démon megöli a feleségét és a kislányát.
Most mégis, azon kapja magát, hogy retteg az ismeretlentől.  Talán a szeme ijesztette meg ennyire.  Olyan tiszta és ártatlan, mégis dühös és kimért a tekintete, hogy Wile egész testében megrázkódik mikor rá néz.  A férfi hidegen, kimérten elmosolyodik.  Tökéletes fogsorra így tisztán látszik. Wilet kirázza a hideg.
- Egy angyal.- hallatszódig Wile háta mögül Dean dühös hangja. Mikor Wile rá néz, a szemében már nyoma sincs annak a mérhetetlen fájdalomnak, gyásznak amit az előbb látott.  Az  egész testéből kárörvendés és hideg, gyilkos öröm árad. A testtartása is megváltozik, kihúzza magát. Kezét ökölbe szorítja, száját kegyetlen mosolyra húzza. Látszólag ismeri az ismeretlent.
- Az lehetetlen..- Wile hangját elnyeli a hangos nyelése. Amint kimondja, már tudja is, hogy nincs igaza. Mikor a férfira néz, pontosan tudja, hogy Dean nem lódít.  Mégis képtelen elfogadni a tényt, hogy a társát egy angyal ölte meg.  Jól van, tényleg nem volt szép tőlük, hogy ide jönnek azzal a szándékkal, hogy lemészároljanak egy alvó testvér párt.  De, hogy rögtön egy angyal jöjjön el hozzájuk?! Mégis kik ezek a Winchesterék?
- Cas!Nem hisz nekem.- panaszolja tettetett sértődöttséggel a hangjában Dean, az angyalnak.  Látszólag a fájdalmát, és a borzalmas tudatot, hogy Sam már nem él, most teljesen elzárta, hogy igazán kiélvezhesse a kialakult helyzetet.
- Nem?- kérdez vissza az angyal, fejét egy kicsit oldalra billenti, fürkészve mered az ideges vadászra.  Wile nem tudja eldönteni, hogy csak tetteti a megrökönyödését,vagy tényleg elhiszi amit Dean mond neki.
- De nem ám.- húzódik újabb kegyetlen mosolyra a vadász szája. Wile nem tudja elképzelni egy angyalnak, hogyan lehet olyan borzalmasan gyönyörű mosolya mint ennek a férfinak. A tiszta és csiszolatlan energia ami az angyalból természetesen származik, most tízszeresére erősödik.  Behunyja a szemét, de a mosolya nem hervad le az arcáról. Wile nem látja Dean arcát, de érzi hogy a vadász hátrébb húzódik ültében. Wilet már nem hajszolja a bosszúvágy, már csak ki akar jutni innen.

Két apró hasadást hall az angyal háta mögül, mely a félelmetes csendben két sikoltásnak hat. Az angyal lehajtja a fejét, egész testét összébb húzza, két kezét  a mellkasának feszíti.

Wile elfordul, az az érzése támad, hogy valami szörnyű dolog fog történni. De nem történik semmi,  még mindig halálos csönd uralkodik a szobán, csak Wile rémült szívdobogása hallatszódig. Amint össze szedi a bátorságát, hogy megint az angyalra emelje a tekintetét, éles mennydörgés hasít a szoba falaiba.   A szárnyai lassan, méltóság teljesen emelkednek fel a háta mögül. De nem fehérek, mint a legtöbb mesében. Ódon feketék. Tollai olyanok, mint ezer, meg ezer halálosan éles penge éle. Méltóság parancsolóan feszítenek az angyal háta mögött. Maga a férfi kinézete is megváltozik. Öltözéke ugyanolyan fekete, lesz mint a szárnya. Wile, most már azt is ugyanúgy a teste részének tekinti, mint a szárnyait.
A jeges félelem végig szánkázik, a vadász tarkóján, halálosan fél. Nem tudja mitől fél jobban.
A szenvedéstől ami megfogja előzni a halálát, vagy magától a haláltól. Egyszeriben tartja bizarrnak és ijesztőnek, hogy egy angyal fogja megölni.
Gyorsan össze szedi a fejében mit is tud az angyalokról. Nem sokat, arról pedig főleg nem tud semmit hogyan kell őket megölni. Nagyot nyel, egészen a falig hátrál. Puskáját a földre ejti.
Becsukja a szemét, úgy várja az első csapást. De a csukott szemein keresztül, az angyal ragyogó kék szempárjával találja magát.  A kékség mintha, egyszerűen kifolyna a szempárból, és az egész testét elöntené. Majd hirtelen égni kezd.
Felordít, próbálja elállítani a tüzet, de nem sikerül. Képtelen elállítani, hiszen a testében ég.  A földre veti magét, vízért könyörög, de a tűz nem csillapodik.
Saját életre kel, bejárja kedve-kénye szerint a vadász testét, minden egyes porcikáját. Úgy égeti szét, hogy közben egy karcolás se essen rajta. Wile semmit sem lát, megpróbálja kinyitni a szemét, bármi mást elviselne csak ne kelljen halála közben a dühös, kék szempárt néznie. Inkább hal meg a halott barátja látványa mellett.
De egy idegen erő, kényszeríti, hogy megint és megint a kék íriszekbe nézzen.
- Sajnálom. Annyira sajnálom.- zokog fel, mint egy kisgyerek. Össze kuporodik a padlón, átkarolja a kezével a térdét. Sokkal rosszabb, mint arra számított.

Majd hirtelen, vége szakad. Nincs több tűz, csak a tökéletesen üres feketeség. Ezek szerint meghalt? Nem az lehetetlen akkor nem érezne, fájdalmat. Pedig még mindig sajogtak a végtagjai a tűz okozta láthatatlan sebektől.
Mégis megkönnyebbülten merül el a fájdalmában. Nincs tűz.
Vége van.

<Castiel>


Amint elküldte Wile-t a saját maga generálta, időtlen síkra azonnal Dean mellé siet. Amikor a vadász mellé ér és meglátja milyen elbűvölten nézegeti a szárnyait, zavartan vonja vissza őket. Nem szeretgeti mutogatni őket senkinek. A szárnya a fegyvere, veszélyes. Nem akarja Deant kitenni ennek a veszélynek.
Gyorsan felméri mennyi kárt tehettek benne a dühös vadászok, és megkönnyebbülten veszi tudomásul, hogy csak a feje repedt be. Egyetlen érintéssel rendbe hozza a fejét, még pár pillanatig szórakozottan nézi, ahogyan az idősebb Winchester meglepetten kap a fejéhez, majd hálásan tapogatja körbe az egykori sebe helyét.
Amint rendbe jött, egyetlen ugrással Sam teste felett terem. Szemében nyoma sincs annak a gyásznak amit Castiel már sokat látott az évek során, mikor Dean azt hitte, hogy elveszítette a testvérét.
- Ugye meggyógyítod?- kérdezi. Castiel komoran húzza összébb a szemét. Miért nem jött korábban? Akkor elkerülhetett volna egy felesleges halál esetet.
Persze, hogy vissza tudja hozni, de milyen áron.
- A golyó egész nagy kárt tett a testében, ahhoz, hogy vissza hozzam...
- Basszus, Cas ne húzd az időt! Csak csináld!- kiabál rá Dean. A hangjától kitisztul a feje. Mindig is így működött a teste. Ha Dean ideges volt, ő azonnal megnyugodott. Ha hinne benne, azt hihetné, hogy azért van ez, mert annyira ragaszkodik hozzá.
- Ki kéne menned. Nem lesz szép látvány!- mondja, miközben már tűri is fel -az időközben rendes színére vissza változott- inge ujját.  Dean egy lendületes fej rázással jelzi, a véleményét.  Az angyal elmosolyodik, majd figyelmezteti hogy nem biztos, hogy akkor is így fogja majd gondolni mikor végeznek.
Majd nagyon lassan, részletesen neki látott egyenként rendbe hozni Sam összes belső szervét amin átment, vagy érintet a golyó.

- Mikor fog felébredni?- kérdezi Dean aggódva. Castiel már nem is szokott rá szólni, hogy ne kérdezgessen ilyeneket tőle. Tudja, hogy a falnak beszélne, ha még egyszer megemlítené, fogalma sincs, mikor tér magához. Ő nem emberi orvos.
Így csak egy egyszerű "nem tudom"mal válaszol. Dean elgondolkodva áll fel Sam ágy mellől.
- Kösz. Ha egy perccel később jössz... nos akkor nem biztos, hogy lett volna már kiért jönnöd.- lép közel egészen az angyalhoz, és megveregeti a vállát. Cas elmosolyodik.
Sosem tudta, hogyan kezelje az ilyen fizikai megnyilvánulásokat, így csak ügyetlenül rá tette a kezét Dean kezére, ami a vállán pihent.
- Sajnálom, hogy nem jöttem korábban.- mosolyodik el. A vadász is követi a példáját.
- Egyébként, hova küldted Wile-t?- kérdezi, próbálja palástolni mennyire kíváncsi a válaszra.
- Egy időtlen síkra. Meg akartam ölni, de előtte még meg akarom kínozni. De úgy gondoltam, Samet először rendbe kéne hoznom.- hallatszódig a nem törődöm válasz.
- Komolyan meg akarod ölni?- képed el Dean.
- Miért te nem?
- De igen. Csak meglepődtem, hogy te is. - vigyorodik el a vadász. Most az angyalon van a sor, hogy viszonozza ezt a gesztust.
- Minden okom meg van rá, hogy gyűlöljem. Meg akart ölni titeket.

/Dean szemszöge/

Először azt hiszi, most valamilyen komoly érzelgős beszélgetés fog kezdődni, kettőjük között, de Castiel nem adja jelét, hogy ő is erre számít. Nem sokára be kell látnia, hogy Castiel teljesen őszintén, és hátsó szándék nélkül mondta amit mondott.
Ha össze hasonlítja, azt a kegyetlen gyilkost akit tegnap a szobájában látott, és azt a Castielt aki most a széken ül és éppen fejjel lefelé olvas egy sport magazint, nevetnie kell.
Még mindig nem hiszi, el, hogy az angyal agyi kapacitása néha még a hat éves szintet sem éri el. Elég szórakoztató, hogy egyszerre tett szert egy testőrre és egy gyerekre.
Már hozzá szokhatott volna az ilyen őszinte érzelmi megnyilvánulásokhoz, mégsem tette. Talán mert túl kevés időt tölt az angyallal.
Legalábbis sokkal kevesebbet mint ami elvárható lenne, azután amin keresztül ment Cas, csak értük.
- És mikor megyünk?- teszi fel a nagy kérdést Castielnek.
- Mégis hova?- néz fel meglepve az angyal. 
- Wilehoz.
- Ó. Nem, te nem jössz.- szögezi le egyszerűen a kibontakozó vitát Castiel. Megint képes volt egyetlen mondattal, változtatni az érzelmi állapoton. Most ő a felnőtt és Dean az engedetlen gyerek. Csakhogy a vadász nem törődik bele a vereségbe ilyen könnyen.
- Mégis miért nem?
- Az az idősík amire küldtem, káros az emberi szervezetre. Nem bírnád több mint egy óráig. Wilenak már mindegy. Azért küldtem oda.- olvas a gondolataiban. Dean legyőzötten bólint, megint Sam mellé ül.
- Biztos minden rendben vele?- kérdezi elgondolkodva, az öccse arcát figyelve. Olyan békés, nyugodt, hogy már előre tudta, mit fog válaszul kapni.
- Igen. - szól fel unottan az újságból Castiel.
- Fordítva van az újságod.- nevet fel Dean, igaz még mindig Sam arcát nézi, szinte látja maga előtt, ahogyan az angyal elvörösödik. Imádja zavarba hozni az angyalt, vagy viccelődni vele. Ilyenkor olyan érzése van, mintha a kicsi Sammyvel beszélne.
Hallja a háta mögül, a papír susogását, és barátja bosszús hangját.
- Amúgy, sem tudom miért olyan érdekes, hogy ez a Kaka hol nőtt fel.
Dean még egyszer Sam békés arcára néz, majd feláll, hogy beavassa Castielt a football zavaros és csodálatra méltó világába.


A novellában csomó más fanfictionokból vett sorok is vannak. Persze nem szó szerint, metafórikusan. Ez a rész annak az átírása, mikor mindkét W.t megölik és ők a mennybe jutnak, hogy Cas kérésére megkeresség Istent :) Jó szórakozást, próbáltam ebbe is és az előzőbe is egy kis humort csempészni, mert eddig -visszaolvasva- rá jöttem, hogy nem éppen vidámak az eddigi szerzeményeim.
Ezen a jövőben próbálok változtatni.
                                                                 Katlen

Két nap ráadás

Egy külsős szemmel a két férfi.
Egy másik élet ugyanolyan fájdalommal és veszteséggel.
Egy másik élet, ugyanaz a félelem.

Két férfi közeledik a szobám felé.  Nem tudhatom biztosan, hogy miattam vannak itt mégis érzem, hogy így van. Talán, mert nem úgy néznek mintha valamilyen nyomozók, vagy hozzátartozók lennének .  A fiatalabb sokkal jobban is nézhetne ki, ha nem csúfítaná el a szemeit az alattuk égtelekendő, -álmatlan éjszakák okozta,- karikák. A tartása is jobban hasonlít egy megöregedett, élet kedvtelen  örök agglegényhez, mint egy harmincas évei elején járó, fess fiatal emberéhez. De mégis a szeme  az amitől úgy érzi magát az ember, hogy már nincs több öröm a földön. Sokat megélt, borzalmakon keresztül ment szemek  ezek.  Szinte el is veszítik a zöld íriszek a tompa ragyogásukat, csak ürességet lehet benne látni.  Akármennyi szörnyűségen is mentem át az elmúlt 24 órán  keresztül, egy röpke pillanatra mégis szerencsésnek érzem magam, mikor újra a szemébe nézek.

Az öregebb egyáltalán nem úgy öltözködik mint a társa. Egy bőr színű, elnyűtt ballon kabátot visel, alatta öltönyt és hozzá való szatén nadrágot. Akármennyire is elegáns az öltözéke, a kabát tökéletesen elveszi a kényelmetlen hatást. Úgy viseli a nem éppen össze illő ruhákat, mintha egész életében nem is viselt volna mást. Igaz már bőven a harmincas éveiben járhat, mégis van valamilyen gyerekes ártatlanság a szemében, amit még egy ennyi idős embernél sem láttam. Olyan megmagyarázhatatlan erő áramlik a testéből, ami mintha fiatalon tartaná a férfit.
De ez lehetetlen. Mármint annak hittem volna, egy nappal ezelőtt.

Ha a másiknál a szemei fogtak meg, akkor nála egészen más a helyzet. A szemei nem  többek, csak az egész lényéből áradó csodálatos és vissza foghatatlan ragyogás tükörképe. Nincs semmiféle érzelem a szemében, legalábbis  nem olyan, ami a teste nem közvetítene. A járása, az arc kifejezése... egy nyitott könyv. Már a puszta tény, hogy bámulhatom őt megnyugtat és ellazít. Már- már lehetetlennek tartom, hogy vannak olyan borzalmak a világon amit a saját káromon tapasztaltam meg.

Már egészen közel járnak, hirtelen megszáll az a fajta félelem amit az ember az ellenség közeledte láttán érez.  Össze rándul a gyomrom, és ösztönösen a nővér hívó piros gomb felé nyúlok. A szemem össze szűkül, próbálok összpontosítani hogy megtudjam nyomni a gombot. Csakhogy látszólag a testem ellenem dolgozik. A szemem elhomályosul, a kezemből kiszalad az erő. Kezdek teljesen pánikba esni, azt gyanítom, hogy ez is csak az Ő trükkje, hogy ne tudjak segítséget hívni. Majd -még pont időben, mielőtt hangos sikoltásban törnék ki- eszembe jut, mit is mondott az orvosom.
A műtét után még néhány napig tapasztalhatja a teste generálta hirtelen fizikai változást, ha stressz éri. Hallom még mindig, a meglepően szexis mély hangú doktor hangját.
Próbálok megnyugodni, közben a két idegen férfi már az ügyeletes nővérrel beszél. Innen nem hallom miről beszélgetnek  de még így is tisztában vagyok vele miről szólhat a hangtalan vita. Ők beszélni akarnak velem, de a nővér azzal érvel ellene, hogy a látogatási időnek vége. A beszélgetést a szomorú szemű kezdi, majd a nővér egy néma mondatára  meglepően lendületesen emeli a kezét a magasba. A másik férfi még idejében lép közbe, mielőtt megütné a nőt. Nem ér hozzá, még csak nem is mond semmit. Egyszerűen csak elé áll és mélyen a szemébe néz. Mind ez nem tart több mint pár másodpercig, de ez alatt a szomorú szemű, teljesen megnyugszik és bocsánat kérően fordul el az ijedt nőtől. Arra számítok, hogy most az ártatlan tekintetű kezdi győzködni a nővért, de ő nem csinál semmit. Ebben a pillanatban jobban hasonlít egy elveszett kisgyerekhez, mint egy felnőtt férfihoz. Az fiatalabbnak nem tart több ideig, az ideges szinte kétségbe esettebb járkálása, mint pár másodperc,  majd mikor vissza fordul a két másikhoz már a tekintete egy atyáskodó nagybácsiéhoz hasonlít. Újra mond valamit a fiatal orvosnak, mire ő legyőzötten felém mutat.
Erre ő gyorsan megköszöni, és a társát magával húzva a szobám felé siet. 

- Jó napot, Ms. Jacket! Én  Spero különleges ügynök vagyok, ő pedig a társam Jonas ügynök.- mutatkozik be, ugyancsak a fiatalabb.  A hangja egészen szánalmasnak hat, így hogy megpróbálja elrejteni a fájdalmát az udvarias, könnyed hangnem mögé.  Amint így nézek végig rajtuk, -hogy az ágyam mellett állnak-, már egyáltalán nem hatnak olyan különbözőnek mint messziről tűnt.Mindkettőjük arc kifejezésében van valamilyen tudattalan szomorúság, amit egyikük sem tud elrejteni. Talán az idősebbnek jobban megy egy kicsivel, de csak azért mert az ő arcán  több érzés is fel fedezhető. Bűntudat, gyász, boldogtalanság.
Képtelenségnek tűnik, hogy ők ketten ügynökök. Nem is tudom, hogy az átlátszó kamu nevek, vagy a kinézetük cáfolja meg jobban az egyszerű, mégis kimondatlan tényt.
Hazudnak.
- Nagy bal szerencséjük van.  A Karib-tenger kalózai az egyik kedvenc filmem. A kishúgom pedig rajong a Jonas Brothersért. - próbálok ugyanolyan könnyed hangnemben válaszolni mint a férfi mutatkozott be nekem. De a hangom még így is reszelősnek és gyengének tűnik. Még mindig nem nyertem vissza teljesen a fizikai erőnlétemet. És ezt  nem csak  a kék zöld foltokról  és a bedagadt szememről lehet tudni.
A szomorú szemű keserűen felnevet, az idősebb viszont csak értetlenül  nézi a fiatalabbat.
Nem várom, hogy elmondja kik is ők valójában,  bár ebben a pillanatban bármit megadnék, hogy megtudjam az igazságot.
Ezért meg sem lepődök mikor egy újabb jelvényt vesz elő az  öltöny zsebéből.  Nem látom mi van rá írva, a szemem még mindig nem működik valami jól.  Már éppen kezdené az újabb meséjét, kik is ők, miért vannak itt. De nem várom meg, hogy elkezdje.
- Tegnap éjjeli egykor  a testvérem sikolyára ébredtem. Mikor kimentem, hogy megnézzem mi történt, a vérbe fagyott testével találtam magamat szemben.  És mikor.. mikor megfordultam, hogy elfussak...- a hangom megbicsaklik ahogyan felidézem, a tegnap esti történteket. Nem bírom folytatni, túlságosan is elevenen él bennem az emlék. Érzem ahogyan végig gördül egy kövér könnycsepp az arcomon, de nem nyúlok letörölni.
- Szóval ha nem akarják el mondani kik maguk, ne tegyék. De ne jöjjenek  ilyen átlátszó hazugságokkal.- kérem elhaló hangon őket, közben próbálok nem teljesen szét omlani. Az, hogy kimondtam hangosan is azt ami.. ami velem történt, határozottan nem számított valami jó ötletnek.
Pár percig semelyikünk sem szól egy szót sem.  Én meg sem próbálom kideríteni, mi jár a fejükben, a ballon kabátost nézem.
- Bocsánat. Nevem Adam az ő neve pedig Jake.- mondja olyan hangon mintha valamilyen szörnyű hírt közölne velem.A foglalkozásukkal már meg sem próbálkozik.
Adam és Jake. Legalább már a nevüket tudom.  Egyáltalán nem illik hozzájuk, sokkal inkább számítottam valamilyen egészen misztikus nevekre, például Arthur vagy Edward.   Az idősebb azaz Jake meglepetten néz a fiatalabbra. Látszólag nem szokta, meg az ilyesfajta őszinteséget tőle.  Nem tudom, eldönteni, hogy örüljek vagy sem annak, mert felfedték igazi nevüket.
- Mesélne a tegnap esti támadásról?- vált megint hivatalos hangnemre Adam. 
- Ha nem ügynökök. Mert nyilván nem azok, akkor miért érdekli magukat?- kérdezem, próbálok kitérni a válasz elől. Nem fogom elmondani ezeknek az idegeneknek, miért fekszek most ebben a kórházi ágyban.  Ha egy képzett pszichológus sem volt képes rá, hogy elmondjam neki az igazat, akkor nekik sem fog menni.
Egy újabb kínos pillantás a két zavart férfi között, pár kínosan csöndben eltelt perc.
- Nézze, tudjuk, hogy nem könnyű magának most. De lét fontosságú, hogy minden részletről tudjunk.- kezd elegem lenni a " átérzem mit érez", és a   "tudom, hogy ez nagyon nehéz magának" sablonos mondatokból. Nem tudom, hogy megint a keletkezett stressz helyzettől, vagy a dühtől kezd sajogni a bal oldalam ahol a legjobban roncsolódott a testem. 
- Igazán tudják? Egészen biztosak benne, hogy tudják mit érzek?! - kérdezem egészen ingerülten talán egy kicsit több éllel a hangomban, mint kellene.  Amint kimondom, azonnal meg is bánom. Mindkettejük arca egészen elsötétül.  Adam megint elfordul, pont mint az előbb a nővérnél tette. Bocsánatot szeretnék kérni, de valami megakadályoz benne. A talán leginkább a büszkeségemre lehetne fogni.
- Menj ki egy kicsit. Majd én beszélek vele.- most először szólal meg Jake. A hangjától egészen megborzongok. Sokkal gyönyörűbb mint arra számítottam. Azt várom, hogy Adamre is olyan hatással lesz mint rám, de neki ahelyett, hogy tátva maradna a szája, és elfelejtene levegőt venni, csak egy  ideges mégis legyőzött  pillantással, lép ki a szobámból.

Nem tudom meddig nézzük egymást csöndben, rezzenéstelenül. Lehet, hogy csak percekig, nekem óráknak tűnnek.  Nem számolom mennyi az idő, nekem tökéletesen megfelel ez a néma egymásra bámulás is. Mint már annyiszor most is mikor rá nézek elönt a nyugalom és a tökéletes... nem is tudok jobb szót, a megbékélés . - Igaza van. Sokan nem tudják mit is érez most, sőt alig van a világon egy két ember aki pontos leírást adhat az érzelmeiről. - a hangjában mát nyoma sincs annak amit az előbb éreztem mikor meghallottam. Csalódott vagyok, nem is tudom mire számítottam, de az biztos, hogy nem erre. - És mi ketten ezek az emberek közé tartozunk.
A hangjára szinte már nem is figyelek. Megdöbbent amit mond, elsőre rögtön elvetem mint igazság. Pusztán meglep, hogy képes ilyenről hazudni.
- Én ne...
De a hirtelen, korom sötétség elállítja a szavamat. Olyan gyorsan borult teljesen korom sötétbe a szoba, hogy még időm sincs megijedni. Csak ösztönösen kiálltok fel, megszokásból.
Majd újra minden kivilágosodik, mindez nem tart tovább mint pár másodpercig, de Adam már bent is van a szobában. Kissé begörbített háttal pontosan az ajtó mellett áll, keze a zsebében. Bal térde is be van hajlítva, így félig az ajtó felé fordul. Jake pontosan ugyanolyan testtartást vesz fel, csak Adam tükörképeként.
Tökéletesen összhangban vannak, látszik hogy már sokszor kerültek ilyen helyzetbe. Mégis még én is érzem, hogy ezt nem csak kettesben szokták csinálni.  Úgy is, hogy soha életemben nem találkoztam velük, tudom, hogy  valaki hiányzik innen.
- Talán csak áram kimaradás.- veti fel Jake.
- Pont most? Ebben a szárnyban? Kétlem.  Mennünk kel.
- Vigyük a lányt is? Nem hiszem, hogy egyedül is kitalálnék innen.- a hivatalos, kedves hangnem mindkettejük hangjából eltűnik. Hidegek, számítóak. Egy kukkot sem értek abból amit beszélnek, de nem szólok közbe. Magam sem tudom miért. Valamiért megbízom bennük, bár erre semmilyen okot nem adtak. Amióta csak beléptek a szobámba hazudnak nekem.
- Van más választásunk?- kérdezi Adam, közben kikémlel a folyosóra. Hozzám fordul, szólásra nyitja a száját, de megint  sötétség borul az egész  szobára. Már esélyem sincs felsikoltani, mert egy tenyér szorul a számra. Ha eddig nem is, most már kétségbe vagyok esve.  Csöndben várjuk, míg újra vissza jön a fény. A feszültség szinte a levegőben érezhető. A bal oldalam rettenetesen sajog úgy mint eddig, a műtét után még sohasem.
Szeretném megtudni, mégis mi folyik itt, de nem merek megszólalni.
Három perc múlva, megint felkapcsol a villany. Adam hozzám siet, és sorban kikapcsolja az állapotomat jelző gépek képernyőjét.  Amint lekapcsolja a morfiumot  adagoló gépet is a fájdalmam megkétszereződik.
- Mi a...? Ezek csak áram kimaradások.- szólok rájuk idegesen. Bár igazából ezt még én sem hiszem el.
Adam és Jake még csak válaszra sem méltatnak. Jake az ajtót figyeli, míg Adam most a takarómmal van elfoglalva. Próbálja kibogozni a testem a több réteg közül.
- Tud járni?- kérdezi sürgetően. Megrázom a fejemet, szinte biztos, hogy négy törött bordával és egy kificamodott bokával  nem tudnék lábra állni.
Alig van egy percem  kényelmetlenül érezni magamat, a lenge beteg köpeny miatt ami a testemet borítja, máris a karjába kap. Olyan gyöngén és természetesen kap fel, mintha nem lennék több egy virágszálnál. A biztonság érzet ami ilyenkor elfogja a főhősnőt a filmekben, és úgy érzi most már minden rendben lesz... hát engem nem fog el. Futva lép a társa mellé.
- Merre menjünk?- kérdezi Jake elfojtott hangon.
- Elmagyarázná valaki mi is folyik itt?- de senki sem válaszol csak lepisszegnek. Megint.
- El a folyosón, utána balra. Ott van fel a kijárat a tetőre. Te vidd fel őt, keressetek valamilyen menedéket amíg itt végzek.- mondja Jakenek, és ugyanolyan természetesen ad át a másik karjaiba, mint az előbb felvett.
- Hé!- kiáltok rájuk olyan hangosan amennyire csak a lélekjelenlétem megengedi. De újra csak lepisszegnek.
- Minden rendben lesz veled?- kérdezi most először aggódó hangon Jake. Adam egy félmosollyal válaszol.
- Ha nem akkor mi történhet? Legalább újra találkozhatok Sammyvel.- a hangjából olyan remény hangzik ki, amit még egyetlen egészséges embertől sem hallottam. Még mindig fogalmam sincs, miről beszélnek ki az a Sammy,  de annyit már össze tudok rakni, hogy Sammy volt a csapatuk hiányzó tagja.
- Ne mond ezt.- korholja le Jake Adamet, de nem hallatszódig többnél egy kérésnél. Hirtelen el kell gondolkoznom, jól mértem-e fel a köztük lévő korkülönbséget.  Úgy beszélnek mintha Adam lenne az idősebb.
Adam válaszolni akar, de pár pillanat gondolkodás után, csak legyint egyet és egy búcsúzó mosollyal elköszön tőlem, majd kiveti magát a folyosóra. Jakekkel csöndben várunk, de nem történik semmi. Adamet már nem látjuk, mégis tudjuk hogy valami szörnyűség készül kitörni

. Egy ijesztően ismerősnek tűnő kegyetlen kacaj, és egy ordítás hallatszódig fel.  Jake felszisszen egy másodpercre, azt hiszem ledob a földre és a társa után ered. De az utolsó pillanatban vissza fogja magát, még jobban szorít magához. Az arcomat a mellkasához szorítom, hirtelen már egyáltalán  nem zavar, hogy a karjában tart. A nevetés újra és újra lejátszódik a fejemben, minden egyes alkalommal egyre gonoszabb és borzalmasabb lesz. Teljes testemben remegni kezdek, megint látom magam előtt az aznap estét. Mikor még bementem a szobába, nem is sejtettem semmit. Azt hittem Lizzie csak szórakozik. Majd megpillantottam a véres testét, ami már nem is az övé volt..
Nem bírom tovább elsírom magamat. Az üvöltés újra felhangzik, majdnem olyan mint amilyen az enyém volt. Csak mélyebb, erőteljesebb. 
Adam próbál nyugtatni, csöndben tartani de érzem, hogy az ő teste is újra meg újra összerándul.
- Más út... kell lennie más útnak is.- morfondírozik hangosan, a zokogásom látszólag egy cseppet sem zavarja. Az, hogy ő ilyen nyugodt, engem is arra késztet hogy próbáljak leállni, mielőtt teljesen átáztatom az ingét.
- Rendben. Már rég nem használtam, de nincs más választásunk.- jut végre döntésre és - ha már lehetséges ez- még jobban magához szorít. - Kérem, ne ijedjen meg. Nem fog fájni.
Szól hozzám, majd behunyja a szemét. A következő percben semmivé válunk. Vagyis mégsem. Fizikai testünk már nincsen, legalábbis olyan nincs amivel tudnám érzékelni a körülöttem lévő világot. De mégis kell lennie valamilyen testünknek, mert azt tisztán érzem, ahogyan szorosan Jakehez simulok. Az a könnyed megkönnyebbülés és tisztaság érzet amit már többször éreztem vele szemben, most százszorosára erősödik. Betölti mindkettőnket, és legyőzhetetlenné tesz. Látom a kórház folyosóját, a szobámat és mégsem. Mert velük együtt az egész kórházat érzékelem, az enyém. Irányítani nem tudom -ezzel tisztában vagyok- de az enyém. De nem csak az enyém, Jakeé is.
Szárnysuhogást hallok valahonnan egészen közelről, és a következő percben már nyoma sincs annak a felemelő érzésnek amit az előbb éreztem.

Fenn állok a tetőn, a csípős éjszakai levegőben, Jake még mindig a kezében tart. Újra vissza tér a félelmem, a fájdalmam, az aggodalmam. Mikor Jakere nézek látom, hogy ő is ugyanannyira el van kápráztatva mint én. De ő is ugyanolyan gyorsan vissza tér a valóságba.
- Ki vagy te?- kérdezem össze zavarodva, ő nem válaszol. Gyorsan a tető széléhez siet, és óvatosan a hideg kavicsokra tesz le. Felszisszenek mikor a bordáim is megérzik, a változást.  Ő nem törődik a fájdalmammal, máris a bejárati ajtóhoz siet.
- Hova mész?
Nem akarom, hogy itt hagyjon, azt meg főleg nem, hogy vissza menjen. Jake szomorúan rám néz, és két lépéssel vissza jön hozzám.
- Sajnálom. A húgod már nincs benne, nem ő volt.- hajol egészen közel hozzám. A torkom kiszárad, nyelni sem tudok.
Tudja.
Senkinek nem mondtam el, mégis tudja.
A megkönnyebbülés hullámai gyorsan, ijesztően gyorsan öntenek el.  Mikor rá nézek, ő már sehol sincs.
Egyedül vagyok, teljesen egyedül.
A megkönnyebbülés olyan gyorsan megy, mint jött. Át veszi a helyét a jeges rémület.

. Azt hiszem már több órája vagyok itt kint. Mostanra már egészen átfagytam. De nem törődök vele, már szinte nem is érzem a hideget. Lecsukom a szememet, egészen önkívületi állapotba ringatom magamat. Próbálok nem gondolni arra, hogy valószínűleg az a két ember aki segíthet nekem már halott.
Miattam haltak meg.
Elhitetem magammal, hogy az egészet álmodom, és ez a két nap meg sem történt. Fel ébredek és újra lesz családom, újra lesz életem. 

- Miről álmodsz nővérkém?- hallom a húgom hangját, de mégsem az övét. Nyoma sincs benne a gyerekes bájnak és az ártatlanságnak. Össze rezzenek, ugyanez a hang tulajdonosa ölte meg a szüleimet. Felkiáltok és hátra ugrok, így egyenesen a falnak ütközöm. A testem rosszul fogadja a becsapódást, felsikoltok fájdalmamban. Kinyitom a szememet, csak résnyire.
De még így is látom, ahogyan a testvérem véres teste mászik közelebb hozzám. Ugyanolyan mint máskor a szemét leszámítva. Az fehéren világít az éjszakában. Rózsaszín háló inge -amit még én adtam neki ajándékba a tizenegyedik születésnapjára- most véresen, össze kaszaboltan lóg rajta, szinte semmit sem fedve pucér testéből.  Egy jól irányzott ütéssel pont a törött bordáimat találja el. Egy pillanatra átfut az agyamon, mégis hogy lehet egy tizenéves kislánynak ekkor ereje, de már nem tudom végig gondolni.
Minden levegőt kiszorít a testemből az ütése, fulladozok. Levegőért kapkodok, próbálok az eszméletemnél maradni.
Mikor végre képes vagyok lélegezni, lassan szívom be a levegőt a számon és az orromon egyaránt.
- Lizzie, miért csinálod ezt?- kérdezem elhaló hangon, próbálom megérteni a húgomat. Lizzie gyilkos örömmel mosolyodik el, és egészen közel hajol hozzám.
- Tudod, anyuval könnyű volt végezni. Egy határozott vágás a toroknál, még sikoly sincs. De apa már nehezebb volt. Ő védekezett, legalábbis megpróbálkozott vele. Persze meg is kapta érte a megfelelő büntetést.- mosolyodik el az emlék hatására a lány. Felsírok, akaratom ellenére, eldöntöttem, hogy erősnek próbálom mutatni magamat. Képtelen vagyok nem elképzelni ahogyan a tizenéves húgom végez a családommal. 
Valami éles hatol a bőrömbe, egészen a húsomig. Majd újra és újra. Közben végig kell hallgatnom, Lizzie miért és hogyan végzett a szüleinkkel.
Gyenge vagyok, alig érzem már a fájdalmat, csak a keserűséget és  türelmetlenséget.
Legyen már vége, csak legyen már ennek vége!
- Mond meg Dean Winchesternek, hogy Sam jól érzi magát ott ahova került. Mi gondoskodunk róla.- súgja még utoljára a fülembe, majd többször már nem érzem a tompa fájdalmat ami egy újabb szúrást szokott követni.  Ezek szerint vége. Lélegzek fel.
Hamarosan rá kell döbbennem mekkorát tévedtem.

Pár pillanat múlva nyitódik az ajtó és két alak fut felém. Alig látom az arcukat, csak a körvonalaikat ismerem fel.
Adam és Jake.
Bár Adam testét csúnya sebek borítják és Jakenek is van pár sérülése nem esett komolyabb bajuk.
Ez jó, életben vannak. Nyugtázom, még el is mosolyodok. Alig ismerem őket, mégis mennyire fontos a biztonságuk a számomra.
Mind ketten mellém térdelnek,  Jake az ölébe húz. Valami meleg piros folyadék fröcskölődik a ballonkabátjára, bocsánatot akarok kérni tőle, mikor rá jövök, hogy az az én vérem.
- Jézusom!- hallom Adam szörnyülködő hangját.
Meg sem próbálnak a hogylétem felől kérdezősködni, így könnyebb.
- Sajnálom. Annyira sajnálom.- suttogja Jake a fülembe, ugyanúgy mint legutóbb tette. Várom, hogy elfogjon a megnyugtató békés érzés, de az most elmarad. Talán azért amiért már fájdalmat sem érzek.
- Semmi baj. Nem a ti hibátok.- próbálok válaszolni, de nem nagyon megy a sok vértől amit a ruhámra öklendezek.  Adam feláll kezét szomorúan végig simítja bronz barna haján, majd újra leguggol hozzám.
- De igen a mi hibánk.
Erről valami eszembe jut, amit még Jake mondott nekem.
- Ti is elvesztettetek valakit igaz?- kérdezem, de megint csak vért prüszkölök. Jake és Adam egymásra pillant, még így is látom mennyire megváltozik az arckifejezésük.
- Igen. Pont úgy mint te a húgodat.- mondja Adam.  Már majdnem büszkeséggel tölt, el hogy rá jöttem az egyik olyan titkukra amit nem akartak elárulni.
- Amit a húgomról mondtál... az igaz? Tényleg nem ő volt?- fordulok most Jakehez. Muszáj tudnom az igazat,még mielőtt... mielőtt..
Még gondolatban sem tudom kimondani.
Jake bólint.
- És ő, már halott?
- Igen. Jó helyen van, ahogyan a családod többi tagja is.- nyugtat meg Jake, de én hallom a hangján, hogy eltitkol valamit. Csakhogy már nincs se erőm, se időm kideríteni mit is. Ebben a pillanatban nem is fontos annyira. Megtudtam azt amit szerettem volna. A húgom, mint mindenki akit szerettem halott. Ez valamelyest megnyugvással tölt el. Hamarosan találkozni fogok velük. 
- Mi vagy te?- fordulok megint Jakehez. Ő letörli a kezével a szemét, így össze vérezve az arcát.
- Angyal. És igazából nem is Jakenek hívnak.- világosít fel kedvesen, majdnem vigyorogva.
Angyal. Ízlelgetem óvatosan az új információt. Nem lepődök meg annyira, talán a halálhoz közeli állapotom miatt, de most minden olyan nemesen egyszerűnek és kézenfekvőnek bizonyul. Adam felé fordítom a fejemet.
- Gondolom téged sem Adamnek hívnak.
- Nem.- rázza meg a fejét ugyanolyan szomorúan ahogyan Jake tette az előbb. Fura, egyáltalán nem zavar, hogy hazudtak. Nem is érdekel, kik is ők valójában.
Én Jakenek és Adamnek ismertem meg őket, és ezen nem változtat semmi.
Egyre könnyebbnek érzem magamat, hirtelen nem is értem miért féltem ennyire sok évig a haláltól.
A halál könnyed, békés.  Nyugodt.
A szemeim elnehezülnek, a testem ellazul. Kezdem egyre messzebb érezni magamat a két férfitól. De még nem akarok elmenni, még mondani akarok nekik valamit.
- A testvéretek volt igaz?
- Igen.- hallom az egyszerű választ, de  már nem tudom beazonosítani a tulajdonosát. Bólintok. Ezzel a helyére került az utolsó darab is a kirakósban. Többé már nincs erőm beszélni, de már nincs is szükségem rá.

Egy kicsit mégis elkezdek félni. Nem tudom merre tovább, hova kerülök. A szüleim ott lesznek-e majd.
Túl sok a kérdés, amire egyes egyedül kell megtalálnom a választ.
Ekkor valaki a kezembe csúsztatja a kezét, és melegen megszorítja. Rögtön elmúlik minden kételyem, minden félelmem.
Gyengén elmosolyodok, mikor megérzem a keze érintését.
- Nem leszel soha többet  egyedül. - súgja bele valaki a fülembe. Az angyalom.Tudom, nincs jogom a sajátomnak nevezni, de látszólag a saját őrangyalom elhagyott, így úgy érzem- főleg, most, hogy meghalok- kijár nekem egy kis igazságtalanság.  És, az, hogy ő az egyetlen angyal akit ismerek eléggé megkönnyíti a lelkiismeretemet.
A fehér, gyönyörű fény eltölti a testemet, szépen lassan. Egyre kevésbé érzem a kezemet szorító kezet.
Az utolsó pillanatban jut eszembe az üzenet amit át kell adnom. Már későn.
Nem tudok szólni sem Adamnek, sem Jakenek.
Próbálok vissza menni, de képtelen vagyok rá. Megpróbálok valamilyen mentális jelet küldeni Jakenek, csak remélni tudom, hogy meg is kapja. De végül is angyal, miért ne kapná meg?  Viszont, ha betartja az ígéretét, akkor én magam is el fogom tudni majd mondani neki.

A családomra gondolok, a húgomra, a szüleimre. Rá döbbenek ez a két nap amit még éltem, csak valamilyenféle ráadás volt. Hogy találkozhassak Velük, pontosabban Vele.
Eleve az volt megírva, hogy a családom után halljak. Türelmesen tűröm, hogy a fehér fény az egész valómat feleméssze.
Nagyon homályosan még érzékelem, hogy valaki homlokon csókol majd semmi. Nincs többé semmilyen fizikai testem. Egy vagyok a fehér fénnyel, én vagyok a fehér fény.
Talán azt az egyet bánom, hogy nem tölthettem több időt a  két férfival, és hogy nem győzhettem meg róla őket, hogy nem az ő hibájuk volt a halálom.
Rá döbbenek, hogy fogalmam sincs kik ők, mit is csinálnak.
De van egy olyan érzésem, hogy még fogok velük találkozni, talán egészen más formában mint a mostani alakom, lehet, hogy még én sem fogok emlékezni hogy valaha ismertem őket. Remélem elkapják azt a valamit ami a húgom bőrében gyilkolt meg engem.
Bár valami azt súgja, könnyedén el fognak bánni vele, abból amit láttam ők ketten egészen különleges csapatot alkotnak.


Nos, végre megírtam az egyik olyan kis kétperces szösszenetet ami már régóta készülődött a fejemben :) Remélem mindenkinek elnyeri a tetszését, nekem tetszik :) Most akár szolgálhatnék nektek egész rossz hírrel is, de egyszerűen nincs kedvem mindazt ami mostanában egész nagy dilemmát okoz, leírni ide. :)
Nem annyira biztos a lap jövője, mint ahogyan gondoltam, mikor létre hoztam :(
                                                                                                           Katlen